Farkas Péter

ROADMOVIE*

Mit mondana Petri ma, ezt a legegyszerűbb megválaszolni. Körülnézne – hangsúlyozom: körül – és talán már kissé szórakozottan elmotyogná: „Rettenthetetlen hülyék kora jő. Pojácák vagy gazemberek? Is-is.”
Olvasom a verseket, és úgy csúszom vissza az időben, ahogy a vízi hulla süllyed a hideg, iszapos vízben. Nekem nincs más múltam 1982 előtt, ebben éltünk, mindannyian, fogoly és foglár, egyazon láger palánkjai mögött. Csak ámulok némelykor, hülyén és bambán, micsoda cifra legendákat képes szőni a hűdéses emlékezet. Aztán 1989/90 és 2000, a kádárizmus és Petri vége. Ma pedig 2013, a rettenthetetlen hülyék kora, mint folyamatos jelen. Continuous present.
Egyetlen nagy költészet sem folytatható. Ellenben minden nagy költészet folytatódik. Folytatódik ott, ahol az ember változatlan, ahol az érintés időtől, tértől, sexustól függetlenül ugyanaz. Éppen így folytatódik Petri egész költészete, még a szerencsésebb életterekben gyorsabban szikkadó része, a politikai költészete is, többek között az előbb említett folyamatos jelen által. „Akár a szomszéd házban is lehetnénk. / Jóllehet ha az (innen nézvést) / szomszéd házban lennénk, / akkor te bugyirózsaszín bugyikat / áztatnál kék műanyag lavórban, / én meg tréningalsóban, atlétában / ellenőrizném a kaktuszokat. / És nem lennének ilyen gondolataim. / Mi volnánk az ország.”
„Hóhérok vagy bohócok voltunk?” Nos, hóhérok semmi esetre sem. Meglehet, csak azért nem, mert nem fértünk hozzá a bitóhoz. Most persze nyilván somolyognál a szakálladba, és azt kérdeznéd: „Olyan biztos vagy te ebben?” Igen, olyan biztos. Persze, a hétköznapi, pitiáner gyilkosságok. Még akkor is, ha valóságos hullák maradtak a nyomukban. Ezért még nem stilizálnám föl magunkat hóhérnak. Valljuk be, ebből a szempontból a történelem kegyeltjei voltunk. Persze nekem például még hátralehet ez-az. Mégis megkockáztatom: a hóhér nincs benne a szereposztásban. Nemzedékem nevében persze nem beszélhetek. De bízom benne, hogy az utánunk jövők, akárhogyan rendezik is el dolgaikat, mielőbb ráébrednek: ez a nemzedék lejárt, mint a túltárolt felsál a büdösödő hűtőpultokon. És ha netán újra feltálalnák, föláll az asztaltól.
Ha már úgy tetted föl a kérdést, hogy vagy-vagy, akkor legyen a bohóc. Valójában nem is helyénvaló a „vagy”, mert a bohóc, a legeslegelső, poétikai szándékkal végrehajtott gesztussal előlép. Az első szó mimikája végérvényesen átalakítja az arcot, és ezt a maszkot az elhallgatás sem veszi le, mert az elhallgatás és a hallgatás nem azonos. És ez a maszk egyben halotti maszkunk is. Ami marad, az a bohóc.
Persze hogy méltányos ítéletet egy nemzedék sem várhat. Sem a tiéd, sem az enyém. (Egyébként vajon miért a hóhérokat méltányolják inkább? Hanyagságból? Vagy mert az ember – eredendően? – viszolyog a lúzertől? A költőtől?) A te nemzedéked például – már megbocsáss – vagy beszari szolgakánt tengette életét, vagy aranyrögöket bányászott nyelvével zsíros valagakban, vagy kezdetben egy kicsit kollaborált, aztán lázongott, majd újra kollaborált, és elárult minden elárulhatót. A kevés kivétel meghabarodott, elitta az eszét, kitárt ablakon, furfangos hurkokon, szögesdrótokon át megszökött, és csak keveseknek jutott nemesebb szerep. Az én nemzedékem, gondolom, hasonló pályát futott be, hiába lett volna talán más a terep, és változtak a légköri viszonyok. Meglehet, többükből lett maffiózó és két politikai, társadalmi rendszer elkúrt nászából keletkezett mutáns. Túlzás? Persze hogy túlzás. Ilyen a természetem. Ez esetben sajnálatos körülmény a személyes és a társadalmi természet összeesése.
A legnagyobb vers? Legnagyobb inkább a sportolóknak van, és esetleg a kismestereknek. Petrinek nyilván számos nagy verse van, ahhoz viszont túl közel állnak hozzám, hogy tényleg nagyság szerint tudjak rangsorolni, mint egy irodalmi meós. A szempontjaink egyébként is egészen mások lennének. Túl közel állnak hozzám ezek a versek, a szó szoros értelmében fizikailag is. Nincs kritikusi, irodalomtörténészi rálátásom például egy olyan versre, amelyet a szinte teljesnek látszó szellemi elborulás számunkra kifürkészhetetlen bugyrában írt, és innét nyújtott ki, hogy aztán pár nappal később „gépbe mondja”, mert nem tudta maga használni az elektronikus írógépet. Nincs meg a kellő és illő „szakmai” távolság – és nem is akarom, hogy meglegyen – olyan versek esetében, amelyeket munka közben – ő, a költő, én pedig a gazdálkodó – kávéscsésze-alátétnek használtunk Dömsödön. „A jövő héten beadom / az útlevélkérelmem Tetániába. / Az átkelőhelyen majd nagyon vigyáznom kell, / hogy ne legyek túl merev, se túl görcsös. / Nem sok hely maradt már / ezen a világon. / Ez az utam már csak a fény űzése.”
Ellenben vannak egészen más és ugyancsak egészen személyes szempontból leg-verseim. Például a kádárizmus – valószínűleg – legpontosabb szerelmes verse. Az a címe, hogy Éber-álomkép Mayával, gyerekkel. A helyszín másnak talán romantikus is lehetne. Kiszolgált dzsentriistálló a hátsó udvarban. Penész- és földszagú, és ha hugyozni akartál, akkoriban éppen egy pallórendszeren kellett kiegyensúlyozni egy Kozma utcai stílus-ban szabott klozet jéghideg vermébe. Nekem mennyország volt, mert itt szerettem először későbbi feleségemet. Egyébként pontos és felülírhatatlan látlelet egy korszakról: „Öregasszonyhang herseg az udvarban, / álmunk rothadt tökön tapos. / Szeretlek, kedvesem, / tűzvész szemekkel nézel rám, / pillantásodban bozóttűz. / Gyújtogatás / a gombás lepedőn." Majd néhány sorral később: „A hajnal / ütésrekész. Nem mentesz meg te sem. / Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek / várnak. Hogy tudsz rájuk nézni? / Mindig ezen gondolkozom. És nem tudom… / nem érdekel… Elintézzük magunkban / az életet, aztán esünk egymásnak, / holt a holthoz, sietve, szétesőben.”
Születésnapra úgy dukál, hogy ajándékot kapjon az ünnepelt. Gondoltam, én is készítek neked valami meglepetést. Bizonyos időközönként rád jött az a képtelen ötlet, hogy megtanulsz vezetni. Dömsödön, az almáskertben, a sorok közötti szántáson aztán „órákat” is vettünk. Görcsösen kapaszkodtál a Trabant kormányába, mereven bámultál előre, és egy idő után már egészen jól haladtunk egyenesben. Amikor úgy gondoltam, hogy elérkezett az idő, könnyű fából ácsolt, üres almásládákból egyszerű szlalompályát építettem. Aztán beültünk az autóba, és te nyílegyenesen áthajtottál a ládákon. Gyere, tekintsünk el ettől a malőrtől, és vágjunk neki az útnak. Meglátod, ragyogóan fog menni. Egy világos, nem túl sportos, inkább elegáns, régi vágású cabriót választottam. Legyen a helyszín mondjuk a 44-es highway, Joplin és Oklahoma City között, innét szinte végig rá lehet látni a legendás, már csak romjaiban létező 66-osra. Szeretted az ilyen dögös helyszíneket. Bekapcsolom a rádiót, Lightnin’ Hopkins énekel, és oldalra pillantok. Lezserül hátradőlve, csak fél kézzel fogod a kormányt, és élveteg vigyorgással tartod az arcod a forró, száraz szélbe, ahogy száguldunk, vágunk bele a káprázatba, semmit sem hagyva magunk mögött, sehova sem igyekezve, neki a fénynek, a szélnek, a végtelen napsütötte sávnak. Visszafordulok, és csak úgy magamnak mondom: isten éltessen.

*Részlet Forgách András és Nagy Bálint leveléből (2013. 11. 20.): „December 22-én lenne Petri György 70 éves. Ebből az alkalomból az N&n galéria, amely a költõ halála óta irodalmi esteken, kiállításokon rendszeresen foglalkozik Petri életművével, háromnapos eseménysorozatot rendez december 20–22. között a FUGA Budapesti Építészeti Központban. December 20-án, pénteken 15 órától konferenciát tartunk, amelyen a felkért hozzászólóktól azt kérdezzük, mit gondol ma Petrirõl és az életműrõl, mit mondana ma Petri? Van-e utókora a költõnek a mottó jegyében („Hóhérok vagy bohócok voltunk?”). Van-e legnagyobb verse, és ha igen, melyik? Folytatható-e Petri költészete? Mit idéz Petritõl?"