G. István László

HETVENHARMADIK VÉDŐBESZÉD

A védőbeszéd elmondása közben meghalt
az apám. Ez már önmagában is vád. De mintha
a tárgyalás korábban kezdődött volna, hogy a
vád elhangzott. Így most utólag védekezni?
Halálom után az örök élet megkezdése előtt
(na, mennyivel?) a vádbeszédek közben megszülethet
az örök életre nemzőm. Hogy ne legyen időm se
védekezni. Addig? Addig nincsen Isten? Ezért
egyensúly dolga csak, hogy most meghalt
az apám. A halál mindig egyensúly dolga.
Súly van az egyen. És ez az egy én vagyok?
Ebbe végérvényesen beleöregedtem. De persze
kérdés, ki kit hívott öregnek itt. Én apámat
soha, ő az apját többnyire – engem a nem
létező gyerekem akkor is öregnek hív, ha nincs.
Egy nem létező gyereknek mindenképp öreg vagyok. Öreg
vagyok egy létezőnek is. Ez a bökkenő. Erről szól
a negyven. Szóval a védelem itt csődöt mond,
még ha mindent megnyer is. Ez lett abból,
hogy a mulandóságot összetévesztettem a
mulaszthatósággal. Vétek, menthetetlen. A tárgyalás
mulaszt el önmagamtól.