Nádasdy Ádám

ÍTÉLKEZNI KÉNE

A szavak fürdetnek, ölel a hang,
csak gondolat nem kéne hogy legyen.
Elszomorít, hogy humor jön belőlem:
teszem; de ó, nem kéne, hogy tegyem.

Irány kéne elém és feladat,
utam gerincén szaggatott fehér csík.
Távolba nézni, ó, sosem merek,
ha erőltetem, a szemem bevérzik.

Hűséges feladat volna pedig:
hogy síktükörnek használjam magam.
Ítélkezni kéne a rossz fölött;
de nincsen hozzá felelős agyam.

Tőszavak kellenének. Rövidek.
A koldusnak. Barátnak. Lányaimnak.
És főleg neki; ő még tapsol itt kint,
mikor engem majd egyszer hátrahívnak.

Hosszú a szöveg a tragédiához,
kevés, amit fogok, túl nagy a markom.
Átkapcsolom a rádiót hamar,
s az újságot is, ó, fordítva tartom.

A moziban behunyom a szemem,
majd csak megoldódik, ez csak a vászon.
Az ember néha reszkessen kicsit,
hogy szőréről minél többet lerázzon.

Alig beszélek elvhű férfiakról,
nem prédikálok, ó, szinte soha.
A temető művelt kirándulás,
mintha nem mágnes vonzana oda.

A tetők nem bírják a sok mohát,
és túlcsordulnak már az ereszek,
ijesztő lesz, ó, ijesztő a század,
és nem jó ez, hogy sokat nevetek.