Lukácsy András

EGYKORI BANDATAG VALLOMÁSA SZÁNTÓ PIROSKA SZÜLETÉSÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁN

Összetett intellektus hatalmas tárgyi tudással, aki mégis érzékeivel közeledik a világhoz. Mindenkivel csak személyes kapcsolatot tud elképzelni. Ez a stílus az őt még nem ismerő számára olykor meghökkentő. – Ó! Te! – mondja nekem, és összezilálja a hajamat. Nagyon nem szereti, hogy választékot hordok. De ez rendszeres megszólítása és ismétlődő mozdulata. Oktalan lennék, ha félreérteném.
Először is, mert mindig vagy tucatnyi emberrel volt ilyen közvetlen viszonya. Másodszor, mert megengedhette magának: a világ legjobb kapcsolata – Pistával (azaz Vas Istvánnal) való örökkön tartó szerelme állt mögötte és védte.
Ez a festőasszony bonyolult szerkezetű volt – kutya nehéz felfejteni.
Közelíthetnék egyszerűen a tevékenysége felől. Festő volt, az Európai Iskola jeles tagja, sokáig küzdött az elfogadtatásért, és most a nagyok között tartjuk számon. Ez sem volna azonban teljesen igaz, mert létezett egy szakmai sikerszintje, és létezett egy társadalmi renoméja ennek a vonzó személyiségnek, s a kettőt néha összemossák. Így hát a magam inkompetens módján legyen elég annyi: megvolt benne az a belső látás – a harmadik szem –, amely festőnél elengedhetetlen, meg tudja ragadni a jelenségek második szintjét, amely a dolgok mögöttesét mutatja, s amit itt talál, vissza tudja adni úgy, hogy mindenki megértse. Az utóbbi feltétel fontos, hiszen ez biztosította, hogy tündérarcú napraforgói, esendő kukoricaszárai, emberszemeket viselő pillangói, de még nekibúsult lófejei (meg a szamarak) is olyannyira népszerűek legyenek, függetlenül a motívumkincs pillanatnyi napi árfolyamától. És meg tudta valósítani az igazi alkotó számára elengedhetetlen bipoláris látást: a derűsben ott volt a tragikus, az élőben a mulandó – csontváz szerelmesei egyrészt az érzékiségtől borzongatók, másrészt az elmúlástól. Nekem ennyi untig elegendő, és mesterségével többet nem is akarok foglalkozni.
Megközelíthetném aztán a figurát társadalmi helyzete felől, és akkor már többre jutnék. Egykor tagja volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. És hozzátehetném, hogy: mint nemzedék- és osztályostársai közül igen sokan. Hiszen az idejétmúlt nacionalizmusokon és a természetük szerint pusztulásra ítélt diktatúrákon túl volt-e vajon életében e tájak számára ígéretesebb és szebb álom és utópia? És neki adódtak mindehhez még privát okai is.
A történelmi és a személyes sors. Az általa rögzített és ily módon definitív történet ötéves korában kezdődik. Eléggé lakonikusan. Az édesanyja öngyilkos lett, közli velünk, mert az apa elhagyta a háromgyerekes családot. Arról nincs szó, hogy miért hagyta el őket az apa. És miért választotta az édesmama a reakciónak ezt a durva formáját? Három gyerek. Annyira édesek-e ezek a szülők? Törvényes szülők voltak-e vajon a szó pedagógiai vagy akár anyakönyvi értelmében? Itt kérdőjelek állnak. Az azonban megint tudható, hogy Piroska személyesen anyai nagyanyjánál nevelődik tovább, ahol is él egy uralkodó személy, meglehetős túlhatalommal, egy nagynéni, aki (féltékenységből? hamis rendtiszteletből?) folyamatosan ugráltatja, bántja és elnyomja az árva gyereket.
Gondoljuk meg csupán az eddig leírtakat. Egy kiskunfélegyházi fél-középosztálybeli családban felnőni a húszas években, ahol a kislány pendelyes kora óta nem kap babát, viszont rákényszerítik az utánzott, tehát eleve merev viselkedési formákra. Nem barátkozhat akárkivel, nem kószálhat akárhová; ő, a mindent lerajzolni akaró nem kap festékeket, de mint a klánhoz tartozni kötelezettnek részt kell vennie minden feszengésben, az étkezés előtti imától a látogatók előtti pukedliig. Protestáns létére (és talán zsidó létére is, erről semmit sem tudunk, nagyon nagy kérdőjel) el kell járnia az apácákhoz, ahol ugyan a fogékony gyerek igen sokat fejlődik (a színvonallal, ellenőrizhetően, semmi hiba) – megtanul például latinul, micsoda menekvés lesz belőle később! –, de aligha valószínű, hogy ez lett volna a vadóc számára az egyenrangú környezet.
Hát persze hogy fel kell lázadni!
Adva van tehát egy lánygyerek, akibe beoltották a kvázi polgárosztály minden igényét anélkül, hogy hozzátették volna a módját, így ő tehát egy léggömbön utazik, ami szükségszerűen ki fog pukkadni. Megérzi ezt, és a társadalomlélektan törvényei szerint az első adandó alkalommal, tizenhét évesen menekül.
Jóval idősebb nővére, Panni tanár lett, és már korábban feljött Pestre szűkölködő albérletesnek. Óraadásból élt. De hívta és elfogadta húgát, akit anyja helyett szeretett, s most már ketten nyomorogtak, egészen a klasszikus éjszakai mosogatás szindrómáig. Na, hát az ilyen lelkek számára találták ki a munkásmozgalmat! A szocializmus, mint ma már tapasztalatból is tudjuk, nem a munkásság számára, hanem az efféle jobb sorsra vágyó, előmenetelükben megrekedt értelmiségiek számára volt igazán vonzó. Például művészpalántáknak! Hát bizony a mi hősünknek egyenes útja volt a vonatkozó művészcsoport ölelő karjába. Ebben a megállapításban nyoma sincs az iróniának. Megfordítjuk a világot! Hát persze, nagyon is rászorul az. Megér egy kis konspirációt, titkosnyomda-látogatást, röplapozást. Megéri ez a börtön kockázatát is, milyen jól jön eközben egy ügyes kezű grafikuslány segítsége! Már a harmincas éveket írjuk. És tetejébe a dolog még romantikus is! Mikor az embert beviszi az óberhé. Kieresztik-e a gyanúsítottat, ott marasztalják-e, s majd a perben elítélik-e, vagy fölmentik? S közben a szorongó vádlott olyan szép szál erdélyi gyerek mellett ülhet, mint a Kirgiz – itt nem ítélik el, majd a sajátjai fognak vele végezni –, vagy akár a később nagy hírű, most viszont idegesen bajszát rágó költő.
És mindeközben Piroska arccal a vágyteljesülés felé tanul, ha épp lehet (szabad), a főiskolán vagy mondjuk Vaszary János szabadiskolájában, és persze ami a kollégáitól a szocialistáknál ráragad. Hol van enni, hol nincs. (Vas István életrajzi regényfolyamában azt írja, hogy amikor a kissé testesebb Panni nénje társaságában egy szentendrei kiránduláson megismerte, lapos volt, sovány, kilátszottak a bordái, az alultápláltság minden külső jelét mutatta.) De hát közben az összetartozás erőt adó tudata, az illegális kirándulások és végül a felfedezett művészi gyűjtőhely, a Dunakanyar, Szentendre. Ez is nyomorúságos viszonyok között persze, de milyen izgalmas! Földön hálni, közös kosárból enni, kölcsönfestékkel dolgozni. De Vajda Lajos, Bálint Endre közelében!
A nagy fantáziájú ázott verebek melegségre vágyó összebújása. (Szerelmek persze születnek ebben a közösségben, kiteljesedett kapcsolatot, házasságot, gyermeket már nem vállalnak. Épp most?) Talán itt fülön fogtunk valamit? Igen, a közösségi lét vonzása – ők ezt bandázásnak nevezték.
Mert ugye közben már háborús éveket írunk. Piroska nem kislány többé, és továbbhajtja a motor, hogy mi lesz az egzisztenciával, a felemelkedéssel, a polgári viszonyokkal. Fejest ugrik hát egy kötelékbe, bemeséli magának, hogy szerelmes, házasságot köt egy gazdagemberrel. (Így egybeírva, a szókapcsolatot ironikus fogalommá emelve, élete végéig visszacseng ez az értékítéleteiben.) Hirtelen jut pénz festékre, utazásra, illedelmes társasági életre, amit akartok. Új társasága még jóindulattal tudomásul is veszi a fiatalasszony művészkedési hobbiját. Két évig bírja. Azóta restelli, mint kutya a piszkát, életrajzi elbeszéléseiben a férfit csak egyetlen betűvel jelzi.
Úgyhogy a háború végére megint illegális. Ezért, meg talán anyakönyvi okokból is – erről sem tudunk közelebbit: sohasem beszélt róla – jobb, ha nincs szem előtt. És következnek a bajóti hónapok, megint új környezet, hamis papírok. Itt jön a képbe Boris néni, a parasztasszony példakép és a bajóti (boyóti: lásd Bánk bán) mélyszegénység. Újabb halálig szóló élmény: a mindenkori elesetteké.
Az utolsó hónapokban kipróbálja az illegalitást Pesten is. Mozgalmi társától, bizonyos Appel Henriktől (a későbbi kultúrcézártól) megkapja annak lakását, amelybe aztán nyilasok fészkelik be magukat. S a festőnövendék derűs arccal szolgálja ki őket, hallgatja hátborzongató napi beszámolóikat. A felszabadulás után – neki valóban az – lakást próbál szerezni kibombázott kollégáinak. Miközben neki sincs.
Nem folytatom – így sodródik az összesűrűsödött történelem hullámvasútján, egyszer fent, többször lent. Még szerencse, hogy a szocialista képzőművészek csoportjának zöme végül betagol az akkor alakuló Európai Iskolába. Ez a néhány év volt fiatalságának fénypontja. Vállalható, számon tartott, rangos csoportosulás ez – él egészen a diktatúra kezdetéig. De túléli azt, jegyzik most már mindörökké.
Fénypont e szakasz abban is, hogy annyi bizonytalanság, huzavona, válás-összekerülés után ekkor lesz végre a hőn áhított Pista az ő igazi társává. Röviden szólva a társválasztás életre szóló és nagyon szerencsés. Legyen elég ennyi – híres kapcsolat volt. Író és festő egymást támogató életkezdése az „új világ” hajnalán.
Hanem micsoda gabalyodással indul ez is! Már a diktatúra éveit éljük. Pista valóban nagypolgári családjából csak a stílust menekíti ki. Most kiadói alkalmazott, eredeti művet nem publikálhat, ebből és a fordításokból él, Vasbácsi és Vasnéni pedig támogatásra szoruló öregemberek. Még az állásban maradásért is áldozatot kell hozni; Pista, kollégái jó tanácsára, rábólint arra, hogy párttagjelöltséggel kínálják meg, azzal, hogy majd ha jó lesz… De az első nyilvánvaló igazságtalanságon ez a moralista annyira fölháborodik, hogy bejelenti: visszalépek. Hallatlan dolog ez – 1951-ben! Most az volna a szocialista realizmus szabályai szerint is kézenfekvő, hogy az egykori illegális, a főbb emberek barátja, Piroska segítse ki. De hát a régiek tisztességesebbje megint börtönben ül. És hát hogy is tehetne ilyet párttag az árulóval? A vörös illem szerint el kellene válniuk, s ezt meg is mondják neki. De egyikük sem hátrál, s így fogvacogva élnek két nehéz esztendőt, amíg az ügy (az első olvadással) el nem enyészik.
A zűrös években csak a jó barátok állnak mellettük. Legfőképp Pista emberei: az atyai tanácsadó Déry, a szakmai társ, a sokat tenni nem tudó (soha nem tudó) Illés Endre és főként Ottlik Géza, a Pista életét ’44-ben megmentő Cipi, aki kajánsággal vegyes aggodalmában most a legmegbízhatóbb lelki társ. Piroskában meg tovább dolgozik a nehézségek elviselésében oly sokat segítő közösségteremtés igénye. Maguk köré gyűjti tehát az akkori idők induló íróinak, költőinek válogatott seregletét. Jár hozzájuk Juhász Ferenc az első közös lakásukba – Károlyi és Papnövelde (akkor Eötvös Loránd) utca sarka –, felkocog Nagy László. Egy időre meg is lakja őket a clownarcú Kormos István, és ott ül a maga cinikus humorával a nagy tehetségét érvényesíteni sosem tudó moribundus Czibor János. És belépnek a képbe a Rezek is: Ádám és az ifjabb Pál, s némi késéssel majd – a forradalom után – a szinte még pendelyes Bence György, Petri György és barátaik. (Piroskának sosem lett gyermeke, legfogékonyabb ifjúkorát elkonspirálta – lehet, hogy a bandázás újabb indítékát csíptük meg ebben?) Így, ezzel a vidám és ironikus – hírhozó és azt nyomban röhögve kommentáló – társasággal próbálnak épen fennmaradni. Pista fordításai fölé görnyed, a kitűnő tollú Piroska olykor segít neki. Saját szakmájában besorolása szerint illusztrációkat készít, ezt megalázónak tartja, de mi most ennek köszönhetjük azoknak az éveknek számos emlékezetes kötetét (Dzsungel könyve!).
1956. Lelkesednek – és megússzák. Piroska telerajzol egy mappát forradalmi jelenetekkel, ami aztán Vargha Balázsék kertjében átvészeli a nehéz időket. (Ebből lesz később a Forradalmi szvit.) Pistát pedig megmenti a gyöngytyúk. (A Kulacs vendéglőben éppen azt rendel ebédre a tüntetés napján, amikor társaságuk csatlakozni indul. Ő marad, mert ezt a ritka fogást nem hagyhatja ki, és hogy, hogy nem, e diszkréten besúgott gesztusát a legmagasabb helyen is értékelik később.) Az eseményeket követő lassú, de végül folyamatosnak bizonyuló konszolidáció azonban először mégis a kultúrában jelentkezik, mint látványos, de másodlagos területen.
Piroskát – saját jogon is, Pista révén is – felfedezik a szakmában. Rájönnek arra az egyszerű tényre, hogy nemcsak keze, hanem esze is van, és az illusztrált világhoz nemcsak érzelmileg, hanem intellektuálisan is kapcsolódik. Így lesz például egy könyvre való Villon-rajza (a Vas-féle fordításhoz), így fedezi fel a magyar olvasó számára Lukianosz vidám világát, és megszületik a keze alatt a híres Boccaccio-sorozat, amely kiteljesedett érzékiségével ennek a korszakának a csúcsa. Ezek a szériarajzok arra is jók, hogy önállóan bemutathatók legyenek: 1957-ben a Csók Galéria kiállításával megindulnak tárlatai – a korszak végül az ezen az illusztrációs munkásságon túlmutató Gyermekbiblia színes rajzaival záródik. A sorozatot önállóan is bemutatja az esztergomi Keresztény Múzeum. Az eredeti megbízás – amely mögött valahol állam és egyház közeledésének politikai gesztusa sejlik fel – kitűnő lehetőséget ad számára a könyvecskék világában való elmélyedésre. Ennek is lesz folytatása, a későbbi pléh-Krisztus sorozat (mennyit cipeltük körbe a Balaton-felvidéken modellekért!) és az a vállalkozás, amellyel menekítő falujának, Bajót templomának stációsorozatot fest. Formálisan a plébános felkérésére, de ez is baráti dolog: az idős pap mindvégig hűséges társuk és Pista gyóntatója marad. Az illusztrációiba bezárt művészből igazi festő válik, s a rajzok élénk színeiből így lesz a vászon számára is összetéveszthetetlen Szántó Piroska-i kolorit.
A pár, amely a hallgatások évében dacosan Badacsonyba ment nyaralni – ennek hozadéka Tatay Sándor barátsága, ki akkor ott volt, kényszerűségből, turistaház-veze-tő –, a fiúkkal, vagyis az ifjú költőkkel már le-levonult Szigligetre is. És az idők múlásával itt csatlakozik majd Piroska a második bandához (Vas István, hogy lóverseny-szakkifejezéssel éljek, a barrier mellől nézi).
A szigligeti alkotóházban mindig is folyt játék. Nem a pingpongra gondolok persze, hanem rangos szellemi időtöltésekre. A kezdeti időkben Feleki László, az író és humorista volt a főszervező, az időtöltés a Ki vagyok én? nevet viselte, és a feladványok középpontjában mindig egy személy kilétének felfedése állott. A második körben – a hetvenes évektől kezdve – az újabb nemzedék is megtette a magáét. A „túlélők” közvetítették a hagyományt is: Bajomi Lázár, vagyis André, a francia, Timár György, a költő, Tatay Sándor (Ház a sziklák alatt) és Erdődy János, a volt szociáldemokrata lapszerkesztő – ki kényszerpihenőjében olvasmányos történelmi regényeket ír –, nos, az ő inspirációjukra született meg a kitalálásnak az a formája, amelyben a megoldás alaposabb felkészülést és komoly tudást igényel. Ez volt a Szentistván, amely nevét az első jelentősebb feladvány után kapta, művelői a szentistvánosok.
A konszolidáció, majd a rendszergyengülés és -váltás után ez volt Szántó Piroska utolsó bandája. Noha amúgy jó erők vonultak fel – Somlyó György, Kerényi Grácia, Kabdebó Lóránt, Telegdi Polgár, a Moravia-fordító, Sumonyi Papp, majd Várady Szabolcs, a költők –, Piroska itt tudása és tekintélye okán teljes joggal fogadta el az elsőséget. Tudása miatt is kijárt ez neki. Kivéve, ha a másik nagy játékos, Nemes Nagy Ágnes is jelen volt. Ilyenkor csöndes, alig észrevehető asztal alatti csatározás indult meg a főhelyért, az első játékért, a bírálat jogáért és egyáltalán. Piroska és Ágnes viszonya ambivalens volt, és belejátszott ebbe a házaspár és az Újhold-társaság csendes súrlódása is. Viszont a Szentistván körül egész kaszt alakult ki, meghatározott időpontokkal (Pesten is), edzésprogrammal, odalent rendszeres esti játékokkal, s tart mindmáig. Képzőművészek is csatlakoztak (Somos Miklós, Engel Tevan Pista), fiatalabbak is: Széchenyi Ágnes, Szőnyi Ferenc, alkalmi és pártoló tagok, valamint mindig nagy kibictábor – ők biztosították a hangulati körítést. Később már történetek keringtek az érdekesebb megoldásokról, aztán masszív legendáriuma alakult ki a „Szent István Társulatnak”.
Nos, én ezóta ismerem közelebbről Piroskát; e játékokon tanultam meg szeretni és becsülni a képein túl természetes eszéért és óriási műveltségéért. Meg hát vonzó volt ez az asszony, az istenért! Ki tudja, honnan – apácáktól, Pannitól, munkásmozgalomból, önszorgalomból, Pista könyvtárából –, hatalmas ismeretanyaggal dolgozott ő, az ókori auktoroktól a napi politikáig és a spanyol barokk világától a francia hermetikusokig bezárva nem lehetett tudatlanságon fogni. Vidám műfordítóversenyünkön – amely Weöres Kézcipőjére hajazott – ő szállította a legjobb tréfás latin átültetéseket. (Lodovico Kossuth dixit – regiment nyet resurrexit – és így tovább.)
Ekkorra – nyolcvanas évek – már művészetében is kiteljesedett. Az én számomra műtermében – amelyhez majd Budán, a Duna-parti lakásban kap méltó helyiséget, meg a szentendrei ház kibővített telkén – már a táblaképek látványa volt természetes. Nekem a nagyobb csatákat letudó, megállapodott ember mutatkozott meg, ha ugyan az ő dinamikus egyénisége az ilyen csihulást valaha is lehetővé tette. Már utolérték a kitüntetések: az első jellemző módon külföldi, a lipcsei könyvvásár grafikadíja. De a házaspár – anélkül, hogy definitív engedményeket kellett volna valaha is tennie – már hivatalosan is elfogadottá vált. Szabad volt középdíjakat is kapniuk, és – némi eltéréssel Pista javára – végül mindketten megkapták a Kossuth-díjukat. Meg a szentendreiség szakmai rangját, aztán a budapesti kiállításokat, még a nagy műcsarnokit is. Meg a festő az albumokat, egymás után, amelyekhez most már rövidebb-hosszabb életrajz is társult, majd önálló portrékötet. És lám, megvolt, ha csak jelképesen és relatíve is a „polgári jólét” a szeretett férfi oldalán. (Az ment el hamarabb, Piroskára hagyva önéletrajzi sorozatának befejezését. Így született két kötetre való gyönyörű nyelven írt önéletrajzi novella – Piroska még kitüntetést is kapott rájuk, Déry-jutalmat.)
Személyes hangon kezdtem, úgy szeretném befejezni is. Ma már, másfél évtizeddel a halála után, csaknem mindent értek körülötte. Csak azt nem pontosan, hogy mit evett rajtunk fiatalabbakon, a fiúkon, a szentistvánosokon. A korunkat? A vidámságunkat? A szellemi nyüzsgést? Gyerekpótlékok voltunk? Nem jutok másra – a bandázást szerette, s az ifjúságát benne.
Egy ízben valami előadásról jöttünk ki egymás mellett, baráti társaságban. Megkérdeztem tőle: – No, hogy tetszett, Piroska néni? – Erre könnybe lábadt a szeme. Másik ismerős nézett rá, és már kérdezte is: – Miért sírsz, Piroska? – Ez a pasas lenénizett! – Mitől indult meg a kedveskedésnek szánt és – ő csak tudta! – vidéken még ma is tiszteletet kifejező megszólításon? Még mindig szüksége volt önbecsülésének, művész voltának megerősítésére? Idősen is páratlanul vonzó – asszony voltának megerősítésére?
Amint különös módon mindvégig szüksége volt modellre ahhoz, hogy fessen. Kihasználta kocsimat és készségemet, kivitette magát Buda környékére az első kukoricásig. Segítség nélkül már kiszállni sem tudott; az anyósülésről rajzolta vázlatfüzetébe a fonnyadó őszi kukoricatövet letört csöveivel, szerteröppenő hajával. És mesélte az utolsó, igazán titkos történeteket.
Ezen a végső ponton – megnyugtatásul – mégis kell egy kis kitérőt tenni. Szerette az embereket, együtt és külön-külön. Mindenkiben megtalálta a csak benne fellelhetőt. A parasztasszonyokkal a maguk nyelvén beszélt, fölerősítve még saját enyhe kun tájszólását is. Az alulról jött költőfiúkkal az anyjukat meséltette. Nagy hódításának számított Sümegi Jóska, a Balaton-felvidéki juhász. Mert az volt valóban: a szenvedélyéért annak idején komoly nehézségeket is legyőző tántoríthatatlan állatbarát. Összetegeződött vele (mint lehetőleg mindenkivel), és diadalmasan „szállította” nekünk mint egy kivesző fajta utolsó tisztelni való egyedét. Kapott is érte cserébe egy domboldalt Sümeg határában. Azóta is úgy hívják, anyakönyvezetten: Piroska-dűlő.
Így jöttem rá lassan az engem izgató végső titokra is. Hozzám való vonzódásában az egykor nehéz besorolású hajdani polgárfiút szerette, aki megpróbálta ezt a minőségét jól-rosszul átmenteni szebb időkre. Ő még tudta, hogy mit jelent ez. Egyszer mesteréről beszélt. Elmondtam neki, hogy az én családom jóban volt a Vaszaryakkal, és meséltem pár anekdotát. Döbbenten nézett rám, és megkérdezte: ti összejártatok? Akkor értettem meg igazán, milyen mélységből jött ez az asszony, akinek igazán soha meg nem valósuló vágya a társadalmi felemelkedés (hova?) és a konszolidációs lét volt. Ezért lehetett minősített viszonya az e tekintetben hozzám hasonlítókkal. Ottlikkal például, akit modoráért szidott és lényéért csodált. Engem is ő mutatott be Cipinek, és felfigyelt rá, hogy barátja név szerint ismeri a családomat. (Rá jellemző módon egy nagynénémet emlegette, aki egy fontos bridzsversenyen döntő leosztásnál hibásan indult.) Ezt a nexust irigyelte tán Kálnokyban, Lengyel Balázsban, Szabó Magdában. Görgeynek még azt is megengedte, hogy elvigye őket a tengerre. Másnak nem engedte volna. Azon csodálkozott, hogy a festést tiltó goromba nagynéni károgó szavával vagy első urának gunyorosan lekezelő viselkedésével szemben lehet valaki a maga szintjén polgársorból is alkotó, alkotóként is polgár. Hogy a két vágy nem üti egymást. Végül ez történt velük is, a konvertált Pistával és a kiskunfélegyházi árva lánnyal.

Utolsó éveiben már nehezen mozgott. Egy baleset is hátráltatta. 1996 telén még leimádkoztuk Szigligetre. A társaság kedvéért lejött. Másnap félméteres hó esett, minden fehér volt. Az alkotóháziak jó szokásuk szerint egy eketávnyi járást mégis vágtak belé, hogy sétálni tudjunk. Kapacitáltuk, jöjjön ki ő is a friss havas levegőre. Végül ráállt, és a fiatal Alföldy Gábor, jeles kertépítő mérnök és jómagam segítettük. (Csak később vettem észre, hogy az esetet novellában is megírta, a második kötete végén megjelent írás ez, vélhetően az utolsó novella. Így kezdődik: „Egy öreg néni megy a hóban. Ketten kísérik, nehogy megcsússzon a félméteres hó alatt alattomosan lapuló jégrétegen, ketten, egy hosszúra nyúlt, ingó borókabokor és egy tömzsi, vad citromfa: egy vékony fiú, meg egy idősebb férfi A novella további részében egy szigligeti hangulatképet ír, és felidézi a játszótársakat. A valóságban azonban elsétáltunk a háztól nem messze található (akkor még meglévő) gyönyörű vérbükkig, amelynek ágai a föld fölött azonnal kihajtottak, és megöregedvén olyan ritka formát adtak e természeti csodának, hogy úgy nézett ki, mint egy földön ülő vaskos, gömbölyded óriás gyertya. A csúcsa volt a lángja. Felhívtam figyelmét erre. Ostobán tettem, hiszen ismerhette, jobb szeme volt nálam.
– Igen – mondta –, sokszor megfigyeltem. Kicsit eligazító is volt a számomra. Minek fessek mindenféle kiötlött konstrukciókat, amíg a természet ilyen gyönyörű szerkezeteket produkál?
Zárjuk ezzel. Fogjuk fel utolsó szakmai önvallomásnak.