Bárdos László
NE NÉZZ…
A saját test immár benépesül.
Hol ismerős volt minden táj s alakzat,
ott most hívatlanul, kéretlenül
naponta újabb talányok fakadnak.
Flóra és fauna. Vagy panteon.
Mellékalakok, akármerre nézel –
ősi lapályon vagy magaslaton
kérész-istenek sokasága fészkel.
Gyanús csomó, duzzanat, görbület;
s a szüntelen rájuk tűző tekintet:
micsoda harc! Hátha a földsüket
mélység valami megfejtést kihirdet.
Ha csak reá pillantsz, e csőcselék
ontja a jeleket, próféciákat.
De míg bármelyiket megértenéd,
újabb leckét ír elő retinádnak.
Ma így üzen: „vigyázz!” Holnap: „minek?”
Egy dudor hol ormótlan, hol szemernyi;
ígérete derengő évtized,
de máris feszült végtusád jelenti.
Thrombus-halmok és ödéma-hegyek.
Ne nézz, ne nézz hát tested távolába.
Magad elé s fölé nézz, egyre megy:
meredhetsz bízón üres láthatárra –
mert e sokat sejtető alvilág
ölén oly szótlan lény is megteremhet,
mely a bozótból maga is kilát,
s legvégül szemét szegezi szemednek.
