Balogh Attila

NUMERO XXXVIII

Már fölegyenesedve ugyan,
de emigrál belőlem
a megfényesedett cigány,
a mocskos költő
itthon marad,
bámulni
óvatosan
a szegénység zsúfolt,
meleg
óljából
a kiemelt,
a haza csípőjéhez
bilincselt,
zaklatott
szoknyát,

lángol
a szerelem,
a kanonizált
kanonok
ijesztő
idején,
fészkelődik
a savanyú szagú
temetés lepkéje,
szárnya
megreped,
okosan
kettéhasad,
mint
a hasad,
és fölrobban
a látvány,
mint
az eldugott
gránát,
a csecsemők
szagos
szemhéja
mögött,
amikor
lekapcsolod
a lármás
lámpát
és a televíziót
is

– én csupán nézem,
perselyfóbiás,
suicid pénzen,
az ágyékellenőrző
inkvizítorok
pin kódját,
szorgalmas
hacker lehetnék,
ha
ölemre,
ha
eszemre
ömlene
a meleg
cici
s minden teje,
a letiltott melled bimbóit
dombokká
építhetném,
a zászlókat
mozgató
huzat
miatt,

s talán
ki is nyithatnám
immár
ügyesen
azt a szobát,
ahol megsebesült
az ülepem,
ahol
az éjszaka parancsának
szót fogadva
szétfröccsent
fényes
seggem,
narancsai
a furunkulus
fogságából
kidurrannak,
mint
a zárlatos,
beteg
fény,
az ügyeletes
mennyezet
diszkrét
színe
ként,
az üres
szobából

– s így láthatnám
a már csak
szememnek tetsző
gyönyörű
imád
s talán
pinádat
is,
hogy
az üvegszerkesztésű
faszom szilánkjai
ne
repedjenek,
ne
szilánkosodjanak
érthető pornóvá,
hogy ne
másszon ki
a szaporodás
evolúciós
olcsó
oka
a verset őrző
papírra
se,

heteroszexuális
diktatúra,
ahogyan kiöntöd
testem sárga
sarkából
a fölkáromkodott férfit,
nőstényi jog,
amikor vérzik
az ebéd,
a cékla
színe
szinte
átszivárog
minden egyes
falaton,
és nem ébred föl
hasadon
a két mankó közé
szorult
visító
ember,
dobáld kutyának
ügyesen
a kekszet,
keresd meg
bennem
a homo sapienset,

ugató kortársa
az Istennek,
ne csókolj
szakrális
időben,
mert lekésed
a villamost,
a buszra érvényesült
véres bizonyítékát
a sebnek,
így avattad érvényessé,
hogy
alattad a vatta
utazik,
a zongora elvihető,
én még maradnék
egy keveset,

szédülök nélküled,
mint
az üzenet tetején
makacsul
kapaszkodó
bélyeg,
hiányzol,
mint
mankómból
a csont,
nagybőgőhöz
bilincselve,
magyar
maradok,
s itthon
maradok,
szagold meg
a cigányt,
s így leszek
ünnepelt
posztgraduális
ünnepen,
fertőtlenített
kredit
pont,

el-elbambuló,
kék szonettel
nem megyek
fényes
könyvespolcra,
papír lábaimmal
kórházba
se,
ne simogass!,
ne
ölelj!,
ne
szeress!,
minden érintésedkor
tragédiák,
bibliai
járványok
fröccsennek
belőlem,
már az Isten
arcára
is,

láthatod, Uram,
itt fekszem
a pap házában,
kakálni kell,
utána szépen megfésülködöm,
most már hasonlítok
az egyformákhoz,
láthatod,
magyarok vannak
a közelemben
megint,
biztonságos,
fehér
a bőrük,
kék a szemük,
ágyékbüszkék,
szeretnek engem,
s olykor-olykor
fölém hajolnak.