Simon Ferenc

AZ ÖNFELÜLÍRÁS POÉTIKÁJA (Filip Tamás: Kő, papír, olló)

Filip Tamás: Kő, papír, olló
Írott Szó Alapítvány, Magyar Napló, 2012.
188 oldal, 2000 Ft

Filip Tamás hetedik verseskötete 188 oldalas, ami szokatlanul hosszú, de a terjedelem nem megy a minőség rovására, mert jól szerkesztett, sokszínű és erős, összegző gyűjteménnyel jelentkezett. Olykor felmerül, hogy líratörténeti áttekintést olvasunk, amelyben eljutunk az avantgárd központozás nélküliségétől Kassák Lajos szimultanizmusát és Rákos Sándor emlékezetét érintve a haikugyűjteményen át a szonettekig és tovább, az allúziókban megjelenő kései modern József Attilán és Pilinszky Jánoson keresztül a Parti Nagy Lajost és Kovács András Ferencet idéző utómodernig. Az igazi újítás és meglepetés azonban az, hogy ez a kötet a posztmodern fordulat Filip Tamás költészetében, mert összességében más hangon szól, mint a korábbiak. „Nem merek szólni / azon a nyelven, amin eddig.” (A járatomat törölték.) A Filip-vers mélyszerkezete – noha továbbra is történetet mond el – alapvetően megváltozott. A szöveg öntükrözően fiktív, álmokból, a hétköznapi valóság töredékei mellett újabban inkább a nyelvi megelőzöttség játékaiból építkezik, majd a zárlat paradoxonában abszurditásra és groteszkre futtatja ki a verset. Az ironikus önfelülírás dekonstruálja az ábrázolt valóságot, hogy az olvasót a vers szövegvilágának elbizonytalanító labirintusa és saját értelmezési erőfeszítéseinek örvénye szippantsa be, de ezzel meg is nyitja a lehetőséget a befogadó önmegértése előtt. Költészete ettől – önmeghatározása szerint – hermetikusabb lett, mert bonyolultabb a szerkezet, sok az elágazás, a széttartás, noha a versmondattan most is gördül, a finom szóképek igazán költőiek és szépek. „A párna mélyen alszik, bőröm olvassa gyűrődéseit.” (Veszélyes vidék.) Az eddigi helyzetversek szövegversekké alakultak, a téma most is a pusztulás, de a szorongásos realizmus átalakult: tragikus iróniával szemléli a világ és önmaga hanyatlását. Gyakori az önértelmezés, összességében hitehagyottabb a szerző. „Valamikor a metaforák zsoldjába álltam, de ennek most vége, a reménytranszfer elakadt.” (Leplek.)
A kiemelt nyitóversben a költő hipnotizőr, ébren álmodó és álmodtató szómágus és névvarázsló, aki uralkodni akar az érzelmeken, gondolatokon, de ő – Cipollával ellentétben – nem pusztításra, hanem alkotásra használja képességeit. „Mintha egy végső zavart kéne legyőznöm, / közéjük lépek szelíd ostorommal, / a gondolataikat eltérítem, és átveszem az irányítást. / Akarom, mind éhes csecsemőként sírjanak, vagy / nem is: inkább legyenek néma zenekar, / hangszerek nélkül játsszák el azt a művet, amit / hallani akarok ma reggel.” (Amit hallani akarok.) Noha hangszerek nélkül nem lehet eljátszani a vágyott zenét, csak némán, tehát itt a mű nem lesz aiszthészisszé, érzékelhető minőséggé, pedig a szó éppen az érzékelhetővé tételt jelenti, tehát az ideális műalkotás létmódja a csönd, a belső érzékelés alapján megsejtett, „hallhatatlan”, és talán éppen ezért „halhatatlan”, „örök” zene. A paradoxon tragikus iróniája, hogy ilyen mű nincs, mert nem létezhet érzékelhetetlen alkotás, jóllehet John Cage 1952-ben „megírta” 4’ 33” című művét, amelyben nincs egyetlen hang sem. Krasznahorkai László pedig új könyvé-ben fehér tintával fehér papírra „írta” a művet, amelyből egyetlen betű sem látszik, csak a szöveg lábjegyzetei. (Krasznahorkai László: Az isztambuli hattyú, 79 bekezdés fehér lapokon. In: Megy a világ. 2013. 267–288.) A némaság, a suttogás, a pára és a láthatatlanság fontos motívum lesz, mert a legfontosabb metafizikai kérdésre, a saját élet végességére, ennek kifejezhetőségére vonatkozik. „Mikor a mennyben éltem, tudtam, hogy / vannak néma hangversenyek, ahol / mégis sírnak a zenészek, ahogy / a taps hullámai feldörögnek.” (Suttogás.) Sokszor, így a kötet kiemelt záródarabjában is, a vers vége egyben az élet vége is: „…nézem és csodálom a lencsén / sötétlő porszemeket, érzékeim utolsó lobbanásait.” (A közeledő jelen.)
A Szövetminták első részében nincs írásjel, a második ötletesen (de)konstruktív prózaversei Kassák Lajos modorában szólnak, így a ciklus egésze az avantgárd emlékezete. A Hérakleitosz-allúzió a paradoxon igazságát fejti ki. „Csak egy filozófus tudna / mindig ugyanabban a folyóban állni”. (Belakoltatás.) A folyó átvitt értelemben a hagyomány szövegfolyama, ami egyszerre ugyanaz és mindig más. Azért ugyanaz, mert a lét örök és személy fölötti igazságába helyez, és mindig más, mert különböző szerzők eltérő szövegeiben jelentkezik. A vers gazdag utaláshálózata is ezt szemlélteti: „Kezében már a holnapi újság: [Örkény István: Az autóvezető] / mozdulatlanságában is / egy végtelen nappal jár előttem [Joyce Ulysses-ét idézi az önallúzió, Filip Tamás: Rejtett ikonok. 2006. 7.] / Végül a lótuszülést választotta” (Buddha). Az Elvesztett visszavágó motívumai a bujkáló Oszama bin Ladenre utalnak, ő veszi rá a fiktív sétára a mákmezőkön, majd felidézi a „(s)ikertornyok”, az amerikai világhatalom jelképének leomlasztását, de a korábban szövetségesnek tekintett Oszama elvesztette a visszavágót, mert felkutatták és megölték. Az Álmokfutás a kötet alapmetaforája, ahol a szójáték vagy a szövegkörnyezet teszi ironikussá a kifejezés szó szerinti jelentését, de amelyen mindig átsejlik a tragédia, a Semmi, az elmúlás finom, elsuhanó érintése. „A költő Szanszkrit / és fél hogy ő a sohaság fia”. (Kiemelés az eredetiben. – S. F.)
A Sík tranziton túl-ciklus – miképpen ezt a Parti Nagy Lajos-allúzió is sugallja – a metafizika lehetőségeit vizsgálja. A kijelentés önmagában is leértékel, alapélménye a kettősség, a bizonytalanság. „Nyáj keresi / elveszett pásztorát, aki / már nincs, és különben is / láthatatlan.” (A lejtő.) A ciklus versei mögül áttűnnek Hérakleitosz és Pascal gondolatai: a lent és a fent ugyanaz, a láthatónál erősebb kötelék a láthatatlan, Isten és a természet is rejtekezni szeret. A fizikain túli metafizikai láthatatlan és testetlen, mégis érzékelhető, mert létező. A költészetnek ezt a paradoxont kell föloldania, kimondani a közvetlenül megragadhatatlan létet a szóban. A látszólagos ellentmondás adekvát kifejezése a paradoxon, amely – mint Heidegger után tudjuk – nem a dialektika megjelenése, hanem a lét igazságának pontos nyelvi formája, amikor a lét tetten ér(t)hető a szóban, amikor az kimondja a kimondhatatlant, fölmutatja önmagát. „…az élet elrejtőzött egy szóba.” (Baleset.) Ezt a folyamatot érzékelteti a Valahogy átbeszélni című vers zárlata, amely hasonlatával Platón barlangját idézi. Megmutatja, mennyire nehéz, szinte lehetetlen kimondani a legfontosabb üzenetet, az ideát, a „tisztánlátást”, pedig a legfőbb cél képessé válni az ideák meglátására. „Mintha egy / barlang belülről lenne eltorlaszolva, / és hiába próbálnánk átbeszélni / a sziklán, hogy elmeséljük az álmot, / melyben tisztán láttuk azt, ami lesz, / még annál is pontosabban, / mint ahogy történni fog.” Elsőre föloldhatatlan ellentmondásnak tűnik, hogyan lehet valamit pontosabban látni már előre, mint megtörténte után a valóságban. Miért több és más az idea, mint a valóság? Mert az idea sohasem létesül, nem lesz valósággá, ezért láthatatlan, de mindig létező, így erőfeszítéssel és tanulással érzékelhető. Ezzel szemben a valóság mindig létesül, változik, és éppen ezért a maga állandóságában sohasem létezik. Tehát a paradoxonban kifejezett ellentmondás csak látszólagos, és éppen abban rejlik az alakzat rendkívüli poétikai ereje, hogy jelentése ennyire nehezen hozzáférhető. Az ideális látás, az idealátás nem fizikai, hanem metafizikai szemmel néz, a vak Homérosz és Teiresziasz belső látása pontosabb és igazabb minden valóságnál. A művészet az idea láttatása, érzékelhetővé tétele, aiszthészisze.
Filip Tamás most is sokat foglalkozik magával, régi vágya a „tömbön kívüliség”, a sokszínű, alakváltoztató, „oknyomozó” szereplíra. A posztmodern különösen kedveli az önreflexiót, az ars poeticaszerű megnyilatkozásokat (Végre) és az öntükrözést, amikor a szöveg autoreferenciálisan önmagát közvetíti, mert a szerző úgy érzi: az írás az egyetlen bizonyosság. „Életben tart a vers – már ez is / micsoda fellengzős hazugság, erre / ráteszek még egy lapáttal, mintha / tényleg verset akarnék írni: egy jó / szó magával húz, haza a magasba.” (Ők az erősebbek.) A világ ábrázolhatatlan, mert kiismerhetetlen labirintus, nincs narratíva, amellyel elmondható. A szöveguniverzum burjánzó átláthatatlansága és
a „mindent megírtak már” nyomasztó súlya a posztmodern alapélménye, így a mai költő csak újraíró lehet. „…írhatnánk / újrapapírra újraverset”. (Levéltöredék.) Az a vers is létezik, amit nem írt meg senki, sőt, igazán az a tökéletes, mert szövege csak az intertextuális utalásokban él. Amikor ő ír és őt is írják, de kérdéses, valójában ki fogja a ceruzát. Vajon a belső hang, a nyelv vagy a szöveghagyomány írja a költeményt? Az „én” sokszorozódásában önértelmezése szerint költészete egyszerre ironikus és onirikus (gör.-lat. ’álomszerű, álomi’) lesz. (Történet.) A Papír önreflexiója megmutatja, hogyan különböződik el folyamatosan a nyelv, egy másik értelmezés mindig fölülírja az előzőt, és Filip Tamás rátalál ezekre a másképpenekre. Ebben rejlik igazán szemléleti és költői ereje. „…a vers bioritmusa kihagy, / reggelig várnak az amino-szavak. / Vagy mégse? Álmomban / megszületik egy város, / papírból vannak a házai. […] gyorsan kitalálunk egy nevet neki, / és egy darabig közösen / hajtogatjuk, hogy / Origami, / Origami.”
A paranomáziák és a rájátszások szövegközöttisége a kötet versszervező elve. A hasonló hangzás a nyelvet szólaltatja meg, a szokatlan hangalakváltozat új tartalmat generál. A két fogalom egymásra vonatkoztatott denotatív és konnotatív jelentése csonka metafora lesz, hiszen a szövegben csak a módosított szó szerepel: Hars Poétika, sorsvonat, énsebészet, Emoterápia, piszkítótűz, „véglegeztető gép”, „a nyelv mindent / Ural, észrevehetetlenül / hegység”. Az erős poétikai hatást a jelentésszóródás adja, amelyben a kifordítás összetett értékszerkezetet hoz létre, a groteszk és az abszurd iróniája gyakran tragikummal és melankóliával párosul. Bővül az üzenet, ha mindez allúzióval is társul, mert akkor a jelentést a szövegek párbeszéde is árnyalja. („Nagyon fájl”, „…akár egy halom lekaszált fű, hevertek / egymáson tagjaim.”) (Szökevény.) Látható, hogy ez mindig parodisztikus hatású, mert a szerző elirigyli a költőtárs – itt éppen József Attila – megoldását, és az iróniával elbizonytalanítja azt, mintegy visszavonja a szöveghagyományból. A kifordított szóképzés és a szövegkörnyezet abszurddá alakítása azért ironikus és egyben tragikus, mert nem önazonos. „…a cukros / kis szimulakrumot minden nap befalom.” (Inkább kimaradok.) Poétikai ereje abban áll, hogy a meglepetéssel megakasztja a befogadást, nehezíti, de egyben mélyíti is az olvasást, így megformáltságával kikényszeríti az értelmezést. „Tőlem jöhetnek plakát- / kampányban fázó aktivisták”. (Valóságos reggel.) „(Izzó erdőbe űztek árva lécnek, […] (Ázok, féltem a köpenyem”. (Retró.) „Örökké fénylő / plazmatévéd én vagyok […] jó lesz egy mély- / hűtött virágcsokor?[…] Ezért tanultam látni, / ezekért a kései keserű képekért?” (Minden csak lebegés.) (Kiemelés az eredetiben. – S. F.) A kiforgatás és a deszakralizáció radikális: Krisztus teljes elhagyatottságának metaforája (Pilinszky János: Négysoros) plakátkampánnyá, az Apokrif végítélete az önégetés erdőtüzévé, Sztavrogin félelme affektálássá, az ikon plazmatévévé, az élet transzcendencia nélküli lépre csalássá silányul.
A kötetcím – Kő, papír, olló – a közismert játék neve, amely az önfelszámolás poétikáját, az önmegsemmisítés játékát ironizálja. A kő erős, de a papírcsomagolás megfosztja ettől, a papírt legyőzi az olló, mert elvágja, de a kő kicsorbítja az élét, elveszi az életét, így életlen lesz. Körkörösen az egyik dolog legyőzi a másikat, ezért a kötet egésze – és benne az egyes versek is – az öndestrukció és az önfelülírás játékosan komoly modellje lesz. A műalkotást, különösen a posztmodernben, a (de)konstrukció hozza létre, ennek megfelelően a valóság dekonstrukciójának eredménye az álom és a fikció, a virtuális medialitás és a szimulakrum, a nyelvé a paranomázia, a szöveghagyományé az allúzió, a költészeté az önreflexivitás számos formája. A személyiség dekonstrukciója az „én” felbontása, például az álomban, amellyel – a körkörös önfelforgatás örvénylő törvényének megfelelve – visszaértünk a kiindulópontba. Az ehhez kapcsolódó esztétikai minőségek alapja az irónia értékbizonytalansága, amely többnyire groteszkkel, abszurddal egészül ki, és a kevert hangnemhez még tragikus értékpusztulás is társul. A valóság művészi átalakítása, dekonstrukciója a metafizikai, esztétikai látás, gyakori alakzata a paradoxon, amely érzékelhetővé teszi a láthatóban a láthatatlant. Ez a poétikai, retorikai, stilisztikai és esztétikai összetettség, ami a Filip-vers működésmódját, súlyosságát és erőteljességét magyarázza.