Reichert Gábor

TÉNYEK
ÉS (MAGÁN)IGAZSÁGOK (Nyerges András: Háztűznéző)

Nyerges András: Háztűznéző
Noran Libro, 2013. 337 oldal, 2990 Ft

A Háztűznéző ez idáig elérhető – a nem túl távoli megjelenés miatt jobbára még csak rövidebb ismertetések, elemzések által kirajzolt – kritikai fogadtatása előszeretettel emlegeti Nyerges András új könyvét „a” rendszerváltás regényeként. E cikkek vissza-visszatérő megállapítása az is, hogy az 1989–90-es magyarországi események óta eltelt több mint két évtizedben senkinek nem sikerült még létrehoznia (vagy épp senki nem is akarta létrehozni) a korszak reprezentatív szépirodalmi alkotását – Nyerges művét pedig e hiány pótlására tett kísérletként igyekeznek értelmezni. Amellett, hogy nem tartom száz százalékig igaznak az állítást, mely szerint mindmáig nem született érvényes, valamilyen módon a rendszerváltást kísérő mentális folyamatok megörökítését célzó magyar regény (gondoljunk csak Sárbogárdi Jolán „habszódiájára” vagy akár Kemény István Az ellenség művészete című szövegére, a közelmúltból pedig Barnás Ferenc Másik halál-ára), az is problematikusnak tűnik, hogy a Háztűznéző-t valóban az említett korszak precizitásra törekvő krónikájaként fogjuk fel. Nem nehéz ugyanis felfedeznünk a szöveg igen sűrűn előforduló, erősen parabolikusnak tűnő kitételeit. Ahogy Nyerges publicisztikai írásainak is kedvelt eljárása a történelmi párhuzamok állítása – ti. egy aktuális közéleti problémának egy évtizedekkel korábbi esettel való, olykor ironikus illusztrálása –, úgy a most megjelent mű is a szerző által visszásnak ítélt jelenkori viszonyokra igyekszik rájátszani.
Nem lehet tisztem annak megítélése, vajon jogosak-e azok a – kizárólag implicit módon sugallt – megfeleltetések, amelyek rejtett kapcsolatot teremtenek a történet tárgy- és keletkezési ideje között, a Háztűznéző elbeszélője viszont kétségtelenül amellett érvel, hogy több a hasonlóság az általa „Nagy Változás”-nak nevezett időszak és napjaink között, mint ahogy azt akár saját magunknak is be mernénk vallani. Ilyen, ha úgy vesszük, vaskos aktuálpolitikai mondandót hordozó szövegrész például az átgondolatlan – vagy nagyon is átgondolt, épp ezért aggasztó – utcaátnevezések ellen szót emelő főhős vitája újdonsült szomszédaival. Gya-log György, a Háztűznéző központi szereplője ugyanis panellakásából a belvárosi Csernovics Arzén utcába költözik a történet elején, amit az „új idők szellemében” Csilléry Andrásról, az Ébredő Magyarok Egyesületének egykori képviselőjéről terveznek elnevezni. „Gyégyé úgy érezte, a dühtől mindjárt szétrobban a feje. […] Miért lenne ez érdeke bárkinek? Ha csak nem annak, aki szellemi elődöt, sőt életpályamodellt lát Csilléryben. Abban a figurában, aki egyszerű fogorvosból lett képviselővé, főszerkesztővé, miniszterré, 1945 telén pedig a Szálasi-féle Gyepű kitelepítési kormánybiztosává.” (151. k.) A szerző által alkalmazott kettős beszéd tovább éleződik a szereplők szóhasználatának – szintén napjaink jobboldali szólamait imitáló – alakításával: „Utólag tudta meg, hogy küszöbön állt egy durvább kimenetelű akció is: ha fővárosi határozat tiltotta volna meg az átkeresztelést, a helybeli Csilléry-párt tüntetést szervez Apsay [ti. az átnevezés mellett kardoskodó önkormányzati képviselő] támogatására, méghozzá azzal a jelszóval, hogy a kintről és fentről érkező önkény ellen megvívják a kerület szabadságharcát, ebből pedig az a kínos látszat keletkezett volna, hogy a demokrácia léte vagy nemléte mérhető le azon, kap-e utcát egy echte fasiszta, vagy nem?” (193.) Világos, hogy a fenti idézetek egy erősen referenciális értelmezésmód játékba hozatalát teszik indokolttá, éppen ezért viszont hatásosabb lett volna, ha – stílszerű módon – valós átnevezési kísérletekről esik szó a történetben. Hiszen hiába egykor létezett személy mind Csernovics Arzén, mind pedig Csilléry András, ha Budapesten soha nem volt róluk elnevezett közterület – ennek ismeretében pedig sokat veszítenek erejükből a történelmi parabola indokoltsága mellett felhozott érvek. A regényben egyébként mindvégig jól működő „duplafenekű” elbeszélésmód tehát épp a tényszerűség folyamatos hangsúlyozása miatt szenved helyenként csorbát, hiszen az elbeszélő nézőpontjával esetleg nem rokonszenvező olvasó azonnal felhozhatja vele szemben, hogy puszta fikcióval, sántító hasonlatokkal próbálja az elbeszélt kor atmoszféráját a maga érdekei szerint újraalkotni. Ebben a műfaj természetéből fakadóan szelektív múltrekonstrukcióban játszik szerepet a Szigorúan bizalmas történet-ből már ismert eljárás: az 1985-ös Nyerges-regényhez hasonlóan az elbeszélő itt is korabeli napi- és hetilapokból vett idézetekkel tölti ki a fejezetek közötti kronológiai hézagokat. S bár tudvalevő, hogy az egymás mellé állított tények halmaza nem feltétlenül ad ki bármiféle objektívnak nevezhető képet, a regénynek ez az eleme mindenképpen az elmondottak hitelesítésében játszik fontos szerepet. Ha az imént a nyergesi publicisztika és regénypoétika közötti hasonlóságot emlegettem, úgy most is fel kell hívnom a figyelmet a történet alapvetően zsurnalisztikus működésmódjára. Arra ugyanis, hogy bár a történet legtöbb eleme a valóságból származik, azok formába öntése elengedhetetlenül önkényes elbeszélői konstrukcióhoz vezet. Nyerges viszont, szerencsére, tisztában van regénye tétjével, így egy pillanatig sem állítja, hogy műve valamiféle végső igazság kimondásában lenne érdekelt. A Háztűznéző így sokkal inkább olvasható egy a múltról gondolkodó értelmiségi parabolába foglalt magánvéleményének, mint a rendszerváltást leleplező bölcsességgyűjteménynek.
A példázatszerűség akkor is a szöveg egyik jellegadó poétikai tulajdonságának lenne nevezhető, ha megpróbálnánk elvonatkoztatni a fent ismertetettekhez hasonló, meglehetősen direktnek látszó kortársi utalásaitól. (Amelyek, egyébként, az évek múltával értelemszerűen le fognak hullani a szöveg elsődleges kontextusáról.) Akárcsak a szerző előző regényében, a 2012-es A negyvenesek pavilonjá-ban, az új műben is egy alapvetően realista eljárás szervezi a történet menetét. A negyvenesek-ben egy szanatóriumi pavilon ápoltjainak és dolgozóinak viszonya modellálta az 1950-es évek magyar közéletének működését, a Háztűznéző-ben pedig szintén egyetlen épület, egy belvárosi bérház lakossága hivatott reprezentálni a rendszerváltás korának társadalmát. Az elbeszélő a Csernovics Arzén utca 7. lakóközösségének ábrázolásával a kádári rendszer bukása után jogaiba visszahelyezett városi polgárság (és közvetve persze az azt leginkább képviselő pártformáció) gondolkodásmódját karikírozza a történetben. Érdekes módon azonban épp ő figyelmezteti az olvasót a főfejezeteket néhol megszakító önreflexív bekezdésekben, hogy minden látszat ellenére sem lenne szabad komolyabb következtetést levonnunk a műben megfogalmazottakból: [F]igyelmeztetnem kell az olvasót […], hogy eszébe ne jusson Gyégyé fenti szavait úgy értelmezni, mintha azokat később bekövetkezett szituációkra is rá lehetne húzni. Juszt is álljunk ellen a kísértésnek, hogy például az értelmiségnek a Nagy Változás körüli sertepertélésére vonatkoztassuk őket.” (26.) Az elbeszélés folyamatosságát szándékosan megtörő hangnemváltásokból persze könnyen rájöhetünk, hogy írói játékról van szó csupán: narrátorunk épp a határozott tagadással igyekszik kizárólagossá tenni a parabolisztikus olvasásmód lehetőségét. A Háztűznéző-n így tetten érhetővé válik egyfajta jó értelemben vett pamfletszerűség, amely egy a rendszerváltás környékén hiteles szószóló nélkül maradt társadalmi csoport – a frissen alakult pártok közül egyikkel sem szimpatizáló (vagy épp mindegyikből kiszoruló), az ilyen-olyan helyezkedésekből kimaradó baloldali értelmiség – korabeli közérzetét véli érzékeltetni.
Hősünk, a szociológus végzettségű, az Akadémia kutatóintézetében dolgozó Gyégyé – szintén nem idegen módon Nyerges korábbi regényeitől – mindvégig igyekszik két lépés távolságot tartani az őt körülvevőktől, jelen esetben újdonsült szomszédaitól. Bár az általános kívülállás jellemének lényegéből fakad (hiszen kizárólag feleségében, Gyégyégyében képes maradéktalanul megbízni, rajta kívül pedig senkihez sem kötődik szorosabban), a Csernovics Arzén utca „őshonos” lakóira afféle reprezentatív szociológiai mintaként képes csak tekinteni. Az elbeszélő révén elénk tárt gondolatmeneteiből egyértelművé válik, hogy Gya-log – kimondva-kimondatlanul – a minden helyit egyformán jellemző, ostobasággal páro-suló pökhendiséget tételezi az új rendszer legbelső magjának, amelyről szerinte fényesen tanúskodik a patinás házban újraéledő dzsentri nosztalgia. Nem részesülnek sokkal kedvezőbb elbírálásban a liberális oldal – a történetben jóval kisebb számban megszólaltatott – képviselői sem: a főleg Gyégyé intézetbeli munkatársai által képviselt gondolkodásmód alapvetően jó szándékú, a gyakorlatban mégis működésképtelen alternatívaként tűnik fel a szövegben. Gyégyé – és a napjainkból visszatekintő, hősével bizonyos mértékig azonosuló elbeszélő – ilyenformán minden irányból kirekesztettnek látja magát a változás korának társadalmi közbeszédéből.
Narrátorunkat szemlátomást egészen elbeszélése keletkezéséig, azaz napjainkig elkíséri permanens száműzöttségérzete, amely szereplőihez hasonlóan épp a rendszerváltás óta szűnni nem akaró csalódottság miatt ölt benne egyre komolyabb méreteket. Az alábbi, a regény jövőbeni kritikusaihoz intézett sorok is mintha részben az ebből fakadó sértettségből táplálkoznának: „Majdani hivatásos olvasónk kedvéért bizonygatjuk ennyire, akinek (úgy is, mint az értelmiség ott és akkor éppen jelen lévő képviselőjének) kötelessége volna regényünket nemcsak a futottak még kategória egyik tucatműveként egyszerű lekezeléssel elintézni, hanem kénytelen volna (még ha nem is esztétikai alapon) kikelni ellene az uralkodó felfogástól már-már vérlázítóan eltérő szemlélete miatt, s miközben ennek a kényelmetlen kötelességének eleget tenne, titokban sóhajtozna, hogy néha biz’ isten jól tudna jönni a pártállam előzetes, a kritikust kínos meglepetésektől megkímélő cenzúrája.” (27.) Mindamellett, hogy nem tartom szerencsés megoldásnak a szerző részéről, hogy ilyen módon próbál irányt szabni regénye feltételezhető fogadtatásának, igazat kell adnom annak az állításának, mely szerint a Háztűznéző merőben más képet tár elénk a rendszerváltás időszakáról, mint a kortársi megnyilatkozások legtöbbje. E képnek pedig fontos összetevője a főhős által sugallt totális defetizmus: annak belátása, hogy bármi is történt volna az elmúlt két évtizedben, Gyégyé ilyen feltételek mellett sem így, sem úgy nem lett volna képes megtalálni a számításait.
A regény minden szintjén jelen lévő példázatszerűség így tulajdonképpen egyetlen kérdésben összpontosul, amely éppúgy vonatkozhat a tárgyalt korszak, mint napjaink viszonyaira: képesek lehetünk-e valaha is felelős módon élni a demokrácia adta jogainkkal? A cselekmény tetemes hányadát kitöltő lakógyűlések – mint a demokratikus véleményütköztetés jelentéktelenségükben is jellemző színterei – mintha amellett érvelnének, hogy természetünkből fakadóan nem vagyunk alkalmasak a másikkal szembeni megértés tanúsítására. Ily módon pedig a megvalósult demokrácia a többségnek a kisebbség fölött gyakorolt feltétlen uralmává degradálódik a történetben, jó ideig pedig Gyégyé is belenyugszik, hogy a társadalmi tolerancia hiánya menthetetlenül a kárvallott kevesek közé sorolta őt és hozzátartozóit. A nagyszerű zárófejezet azonban éppen arra figyelmeztet, hogy a helyzetbe való belenyugvás senki számára sem jelenthet üdvözítő alternatívát. A Csernovics Arzén utcai ház lángba borulása döbbenti rá hősünket a történet végén, hogy minden őt ért sérelem ellenére sem mondhat le a másokkal – adott esetben akár haragosaival – való szolidaritás igényéről. Defetizmusa tehát nem kevés daccal párosul; az örök vesztes büszkeségével, aki minden elkeserítő tapasztalata ellenére sem mondhat le az értelmiségi véleményalkotás szabadságáról, sőt: kötelezettségéről.