Mesterházi Mónika

OLVASTAM EGY KÖNYVET

Schein Gábor: Panaszénekek
Jelenkor, Pécs, 2005. 80 oldal, 1800 Ft

Schein Gábor verseinek gyakori témája valamilyen (valós vagy szimbolikus) tér belakása, mitológiai, bibliai, családi történet, talált fényképek, a fotográfiáról szóló könyv belső birtokbavétele. Kíváncsiság, felfedezés és sorsszerűség is, mint amikor valaminek a kezdete a kiűzetéssel függ össze, a születés a halandósággal: „Alul a víz, aztán az asztal, / aztán levegő, s mi a vízben feloldódva: arzén, / morfium, foszfor. – De a fiunkat az asztalra / rajzold. – Nézd, mindjárt megtanul mászni” – írja egy régi versben (Azangyaloknak társai…, az 1998-as Iriám és Jonibe-kötetben). Vagy egy még korábbi szerelmes versben, ahol egymás metaforája a test, a ház, a fal (sziklafal? siratófal?): „Bőröm és a hang között rád / bízom utamat. Az ujj, mint / kamasz szerető, olvassa a fal / rovásait, elidőz minden // repedésben, összeköti őket, hogy / elérjen hozzád” (Száműzetés, az Elhangolás-kötetben, 1996).
A Panaszénekek-ben azonban, amely az Üveghal-ban kezdődő és a Lázár!-prózakötetben kiteljesedő gyászsorozatot zárja le („ez a kötet már a búcsúzás könyve. Nemcsak apámtól, hanem Balassa Pétertől is, akihez tízévnyi, egyre mélyülő barátság fűzött”),1 inkább úgy tűnik, hogy a lélek kiüresítése a cél, és az üres térben valaminek a megtalálása.
Már magát a teret is a kötet alkotja meg, és járja be, hiszen szervező motívuma a séta, a különálló versek pedig a kötetével azonos, de kisbetűvel kezdett és zárójelbe tett című négy pillér között oszlanak el. Méghozzá első látásra is a léleknek tetszően arányosan, hiszen az első és utolsó pillér előtt, illetve után egy-egy vers áll, a pillérek között nagyjából egyforma arányban a többi. Közelebbről csakugyan szimmetrikus rendet találunk, 1 – (p) – 17 – (p) – 19 – (p) – 17 – (p) – 1 formában.

Személyesség
A kötet négy pillére, a kurzivált szövegű, többrészes (panaszénekek) az első részükben egyenként a világirodalom nagy és közös, személytelen toposzait idézik meg: a mások halála („ubi sunt?”), a magány, a honvágy, a száműzetés, a közelgő elmúlás és a jelen értékvesztesége örök témáit: „hol van, ki dicsért dísztelen faasztalt, / arany bort, rajta a nap jegyével?” – első (panaszénekek); „bár sose / laktam volna más hazát, bár sose / láttam volna más partokat” – második(panaszénekek); „írva van, mondtuk, hányan vesznek el, / ki vízben, ki tűzben, ki kard, ki vadállat / által, ki éhségtől, ki szomjúságtól, ki vihar által” – harmadik(panaszénekek); „száraz és piszkos ez a város. hazug színházai / esténként elengedik foglyaikat, hogy nappali / futkosásuk patkányjáratait újra bűz és gyűlölet / töltse meg” – negyedik (panaszénekek). Schein Gábor ezekben egy közös, emelkedett hangot intonál (a fülszöveg Ovidius, Du Bellay, Kavafisz távoli visszhangját emlegeti, de eszünkbe juthat még a híres elégiaszerzők sorából Vogelweide vagy Villon, a magyar irodalomból Berzsenyi vagy Radnóti is), és ez oldódik fokozatosan életrajzian személyes hanggá. Az első (panaszénekek) első része például a dalnokot és a dalt siratja, majd a napot. A további részek személyesebb hangúak, a biztos kapaszkodóhoz: a gyerekkorhoz, a szerelemhez fordulnak, bár itt is érezhető a stilizáció: „most viszont szaladtam volna, / végig a parton kedvesem házába, de azt / mondtam magamnak, először tapasztald meg / a magányt, adj neki értelmet és jelentést”, ezt követi egy keleti példázat a mesterről, majd egy elveszett antik-mediterrán táj és kultúra siratása. A következő részben – színészek dicséreteként – hangzanak el a könyv témái: „mintha elhitetnék, hogy szerelem, / könny, gyász csak játék, nem halálos”. És ekkor, az utolsó részben szólal meg először az igazi személyes hang, a fohász:

„szörnyű évünk volt. egymás után
mentek el, akiket szerettünk, és van
köztünk olyan, aki betegen most is
a biztos halálra vár. uram, vedd el
tőlünk ezt az évet! engedd, hogy még
itt maradjunk, kezüket fogva még
ne kelljen meghalt társainkat követnünk.”

Érdemes megfigyelni az áthajlások feszültségét: az „uram, vedd el” egy pillanatra mintha a haldokló szenvedésének végéért fohászkodna, az utolsó előtti sor pedig („itt maradjunk, kezüket fogva még”) a sorvégi „még” kétfelé is köthető értelme révén mintha épp a haldokló maradásáért könyörögne, amikor a mondat már tudomásul vette az elkerülhetetlent („még / ne kelljen meghalt társainkat követnünk”).
A (panaszénekek) másik három darabjának későbbi részeiben ugyanígy mozdul el a személytelenebb, stilizált hang a belsőbb személyesség irányába.

Víz, fulladás
A (panaszénekek) motívumai viszonyítási pontot teremtenek a köteten belül. Az első kettő szövegében egy szimbolikus tengerpartról, a „szigetekről boldogan hazatérő / hajósokról” olvasunk, a narrátor arról panaszkodik, hogy „csontjaim is fájtak belé, úgy / hiányzott a tenger”, „hol van a kéz, gondoltam, mely öblünket teliültette levendulával” – első(panaszénekek); a hajdani partokat siratja a második(panaszénekek). A harmadik a vízhalált említi, a negyedik pedig már városról, városi vizekről beszél: „hová lett a folyó, és hová lettek a / kutak, melyek fölé egykor szakállas vének / és haltestű lányok szobrait faragták, és a víz / zölden, mint a tenger, szakadt a kerek kőtálakba?”
Az önálló versekben – köztük hangsúlyosan és más-más módon, a legelsőben és a legutolsóban – szintén feltűnik a víz és a part motívuma, de mindig a fulladás és a halál összefüggésében. Az első vers – (először) – a száraz fuldoklást írja le, a sárkányrepülő élményéhez hasonlítja, motívumaival („fulladás”, „ziháló messzeség”, a „tölcsér torka”) és a zárósorával – „és nincs alatta föld, és nincs alatta ég” – a kötet két másik verséhez ível. Az egyik a második ciklus élén áll:

(hogy karjával)

hogy karjával egy sávnyi partot megtartson, mielőtt
csúszni kezd visszafelé, az utolsó, holt
mozdulatban mintha még lenne annyi erő, pedig
a kar
már nem előre csap, és túl a kosszarv-
fordulón a lélegzet hiába növeszt új lombot, a fák
tövén ugyanaz a nedves korhadás, ugyanaz,
ami nem múlhat, a napsütés, mint rekedt
kürtharsogás,
és semmi adósság nincs elengedve, a sodrás
megköt, semmi tartozás, a test a fákkal
visszacsúszik,
távolabb lép a part, és messze elöl, mint
egy nyíl hegye, ragyog a szarv, a lenti víz, a fönti ég.

Harmadszor a kötet vége felé, a halálból visz-
szatérő szemszögéből látunk egy újabb szimbolikus tájat, amely talán nem véletlenül idézi fel Pilinszky Apokrif-jét, ha nem is szó szerint: „mintha ő engedné el és nem tőle / futnának a pusztulás dúslombú fái”. A zárósor gondolatritmusa itt is hasonló, de itt már egyértelműen a bibliai teremtést vonja vissza: „és nincsen nappal és nincsen éjszaka” – (a visszatérő).
A tudat, amely a vizet figyeli, rögzíti a leszakadó löszfal természeti képét: „a partról évről évre leszakadt egy sáv, / és a bodzabokrok fehér ernyőket / nyitva léptek egyet a széle felé” – (a völgy alján), meglátja a híd alakjában az ítélet mérlegének párját: „a híd két oldalán a folyó / négyszöge, mint egy mérleg két karja” – (az ív alatt), a víz felszínén az evezők által leírt nyolcasokban (alakjukban és áttűnésükben) pedig a végtelent: „világosan látszik a nyolcas forma, / aztán a fodrok összezavarodnak. / talán van olyan távolság, ahonnan / a végtelen születése és eltűnése / pontosan megfigyelhető” – (a folyó ábrái). Ami persze metafizikai értelemben paradoxon. De nem paradoxon-e a véges életen belül elképzelnünk a végtelent? Schein Gábor mindenesetre úgy írja le, mintha valamilyen matematikai vagy fizikai feladvány lenne:

„pontosan megfigyelhető, ha a csónakok
egy irányban haladnak, és egyik sem
gyorsabban, vagy lassabban,
mint a másik. de létezik-e két ilyen
csónak? a végtelen két egyidejű,
véletlen evezőcsapás, és ha van szem,
mely a folyó ábráit olvasni tudja,
az is épp ily véletlen felnyíló tekintet.”

Végül a (panaszénekek) idilli-személytelen tengerpartjával szemben feltűnik egy ismerősebb, nagyvárosi folyópart betonelemekkel, kiégett csónakházzal, elfeketedett galambtetemmel és valakivel, aki személyesen szemléli ezt a terepet – először az első ciklus elején, aztán más versek után a kötet legutolsó versében. A vers szereplője „egy félbemaradt betonkoszorú korlátjának / dőlve figyelte a kavicsos parton napozókat”, és „számolni kezdte a lépcsőfokokat, mint gyerekkorában” – (sétált és néha). A séta, a figyelem, az emlékezés verse ez, részletező leírásai éppen ezért filmszerűen megmaradnak bennünk, és később (már a kötet harmadik ciklusában) felismerjük az ismétlődő motívumokat, a galambtetemet: „a törékeny, kiszáradt tollcsomót távolról fél pár vászoncipőnek néztem” – (két szárny), „ott hever az a kiszáradt, / törékeny tollcsomó, amelyet a betonkoszorú / korlátja mellől fél pár vászoncipőnek néztem” – (örömév). A legutolsó versben ez a táj is már egyértelműen a gyász témaköréhez kapcsolódik: „a testet, mely / akkor a betonkoszorú korlátjának dőlve még / megtartotta magát, most nekem kellene idevonszolnom” –(öböl). Mivel az első versben is nyilván a későbbi vers narrátora áll (még harmadik személyben) a korlátnak dőlve („mint gyerekkorában”: tehát valószínűleg igen), az utolsó versben a halott apa alakja tér vissza hozzá, a fiához. Sebeivel, halála előtti állapotával a parton játszó gyerekek képét állítja szembe a vers: „lássa a folyó kanyarulatát, / a gyerekeket, akik a móló tövénél hosszú faágakat rángatnak / elő, hogy elrekesszenek egy kis öblöt” – a címe is ez: (öböl), ami visszautal a (panaszénekek) tájára: „hol van a kéz […] mely öblünket teliültette levendulával”. A zárlat egyszerre fejezi ki a találkozás vágyát és lehetetlenségét: „rákiáltanék, hogy / ne hagyja el magát, számoljuk együtt a lépcsőfokokat, csak / még egyszer álljunk ott együtt, szemben a kéken / vonuló parttal. meg kell mozdítanom a testet, amely elhagy”.

Logikai ív
Van a könyvnek egy első olvasásra talán kevésbé érzékelhető, mégis erőteljes íve: a közelítés, az elfogadás és az eltávolítás-megszabadulás. A közbülső versek, bár láthatóan külön-külön íródtak, motívumaikban lazán kapcsolódnak az előttük álló „panaszdalokhoz”. Az első (panaszénekek) első része így zárul:

„tévelygéseink falát, a magasat vagy a görbét,
így mi sem mászhatjuk meg. magunk ellen
kötünk fegyvert, s régi kövekből épít
bevehetetlen várost az emlékezet.”

Az ezt követő ciklus valóban az emlékezet, az idegenség, a séta ciklusa. Séta egy városi folyóparton, egy könyvben, egy idegen városban, céltalanul:

„céltalanul járkálni ritkán van időm. ritkán ejtem el
a szálakat, inkább beléjük gabalyodom, és nem
találok megoldást, mentséget dolgaimra. járkálás
közben úgy érzem, nem vagyok sehol. legjobban
ezért az idegen városokat szeretem
[…]
figyelmem ezért ilyenkor kitágul”
(céltalanul járkálni)

A séta motívuma a kötet legvégén tér majd vissza, de már távolodóban: „járás közben közeledem valamihez, / egy tóhoz, egy faházhoz […] és persze távolodom is”, „minden lépéssel mintha egy küszöböt lépnénk át, / mindenütt húzódik valamilyen határ, csak / rá kell jönnünk, milyen” – (járás közben), akárcsak a Borbély Szilárdnak ajánlott, tőle idéző (séta) szövegében: ott is mintha kifelé sétálna a kötet témáiból a vers.
Ebben az első ciklusban kezdetekről olvasunk: „arra gondoltam, milyen / gyorsan múlik el minden, és milyen / lassan jutottam el oda, hogy azt mondhatom, ismerlek” – (hajnali rész), a halál előrejelzéséről: „föl-alá járkált / a könyvekkel telerakott szobában, amelyet / ezekre az utolsó napokra barátai neki / rendeztek be” – (zárótánc); „a dátum, egy szombat, váratlan elővágás, / korai, nem sejtett találat, mely a készülő / halálnapon vágta ketté a naptárt” – (dedikáció). És az igazán személyes, a barátot gyászoló vers is úgy indul, mintha mese kezdődne, mintha a vers beszélője sem hinné, hogy az utolsó találkozás történetét mondja el: „hol volt, hol nem volt: báltermi fényben / ült, mögötte vetetlen ágy, félig előre hajolva” – (a kép másik oldalán).
A második (panaszénekek) témája a száműzetés, a honvágy, az idegen part – metaforikusan a halál partja. A második ciklus a vízbefulladás már idézett képével kezdődik. És ebben a ciklusban szerepel a legtöbb gyászvers, illetve a legtöbb (tizenegy) olyan vers, amely valamilyen tényleges emléket, részleteket idéz fel a kötetben meggyászoltakról.

(a részletek)

a részleteket többször is végigmondani.
a kéz súlyát, erejét, a bőr érintését
és az ujjakat, ahogy ki kellett feszíteni
és egy másik tenyérben a helyükre
illeszteni őket. és másképpen, máshol
kezdeni mindig. az álomban, mintha magától
térne vissza minden, és fogyna el, mint
a víz alól felhozott iszap, végigmondani
többször is: ugyanaz a kéz egy pillanatra
mintha megszorította volna a vállam, és úgy
állt a test, oly könnyen, mintha feküdt
volna, az érintés helye felé gravitálva.

Ugyanaz a vers, amelyik a barátság történetét próbálja elmondani („hogyan kezdődött? mivel? mintha egy fonal végét / kerestük volna elmesélhetetlen évek gubancában”), a barátság és a halál fogalmát is meghatározza: „olyan borból // ittak, amit magának nem tölthetett ki poharába / egyikük sem”; „a halál kézfogás. ami volt, folytatódik, másképpen” – (kései szüret). Egy másik vers egy közös emléket felidézve az apa halála óta eltelt idő finom distinkcióit fogalmazza meg, a mondatvégeket megbillentve (kiemelések tőlem): „ha valami trükkel sikerülne visszatérned, // nem ismernélek föl rögtön. mintha halálod / percében vaku villant volna, ugyanaz maradsz, nem / változol többé velem” – (fácánleves).
A harmadik (panaszénekek) enigmatikusan indul:

„torony sisakja alól üres körablakon
kiengedtük hosszútollú bábmadarunkat.”

A kötet összefüggéseiből, azt hiszem, világos, hogy a lélek távozására gondolhatunk; az előző versbeli haldokló „páncélos lovag” képe is ezt erősíti – (az utolsó terem). A madár, a lélek és a szabadság ősi metaforája, a harmadik ciklus verseinek legfontosabb közös motívuma: fizikai valójában is, mint a vászoncipőnek nézett tollcsomó, és a szabadság, az élet jelképeként is: „kedvem lenne veled fölszaladni / a hegyre, kiáltani a madaraknak, madarak / drága madarak, itt ér véget a halál, itt / kezdődik az élet”, „a sötétből hívlak vissza, hol / arcod elveszett. itt az idő. búcsúznunk / kell az éjtől, köszöntsük együtt a reggelt” – (ősszel a csipkebogyó).

Költők, társak, a vers tere
A szabadsághoz és a madártematikához tartozik az „adósságok” lezárása. Az (adóslevél) „az örökké került párbaj szégyenével” Simon Balázst – Például a galamb című kötetét, a kötet galambmotívumát és külön Ajándékod című darabját, Simon Balázs személyes sorsát („galambfej nagyságú” agydaganatát) – és kettejük ellentmondásos viszonyát idézi fel. A ciklus utolsó darabja visszatér a költőtársra. A Terepcímű kötetben írja Simon Balázs: „Elég talán a képzelet, / Csak egy magányos hósirály, / Barátságot és múltat / Lángra gyújt” (Elég talán) Schein Gábor erre válaszol: „lángra kaphat-e a múlt, sosem volt barátság / egy későn megértett szótól, kívánt halál borával / ihatunk-e az ajándékul kapott örömévre?” – (örömév).
Ugyanez a ciklus a valódi barátság gyászától is távolodik már, noha egy személyes hangú álomvers végén, szinte évődve: „két éve halott vagy, / most már ellehetnél magad is. ne küldj álmokat” – (cantan los grillos).A (panaszénekek) negyedik darabjában, amely a harmadik ciklust zárja le, a távolodás a saját halál gondolatához jut: „a türelmes romlás szégyenemre van. / a test félig holt halom, és jobb annak, / aki addig megy el, míg lenne miért / maradnia.”
A kötet tere, terepe a séta, a magányos reflexió. Talán ezért is ajánl egy-egy verset Schein Gábor olyan költőbarátainak, akik maguk is a magányos séta gyakorlói, Varga Mátyásnak, a Dél a velencei gettóbanszerzőjének – (a wormsi zsidó temetőben) és Borbély Szilárdnak (aki Tiergarten 2.című versébenSzép Ernő Magányos éjszakai csavargás-át is idézi) – (séta).2
A nyílt tér és a zárt tér viszonya ambivalens. A könyvtárban „otthon van a vers. / otthon van, de nem érzi jól magát”,mert a Vörösmarty-féle fölöslegességet, a Babits-féle kétségbeesést tapasztalja meg: „szaporítja az olvasatlant, / az olvasni fölöslegest, a nem valót, / mi holtakat nem ébreszt, mi nem ráz velőt, // amit kerülgetni kell” – (könyvtárban). A szabadulás vágya a kultúra terepére is vonatkozik. Ugyanakkor (másutt) épp a céltalan séta metaforája a könyvtár:

„céltalanul járkálni olyan, mint a levelek
fonákját
vizsgálni, ügyet sem vetve a színükre, mint ülni
egy
könyvtárban anélkül, hogy akár egyetlen könyvet
levennék a polcról, szelíd bőbeszédűség, szüntelen
körülírás, valami, amivel talán barátainknak
tartozunk.”
(céltalanul járkálni)
Úgy érzem, hasonló ambivalens viszonyban van a kötet az irodalmi utalásokkal. Van, ahol személyes tartalmuk van az idézeteknek (a költőtársaknak ajánlott versben), evidenciájuk közvetlenül kapcsolódik a könyv lelkéhez (mint a Babits-sor vagy másutt Füst Milán, Szép Ernő, Goethe vagy mások egy-egy sora, egy-egy Weöres-sejtelem), másutt azonban ideges vagy ironikus töredékesség jelzi a címben, hogy idézetek nélkül már beszélni sem tudunk: (haj-
nali rész),(egy mon), hiszen ennyi is felidézi
a közismert Kosztolányi- vagy Illyés-verset. A túlzott ballasztról az egyik szövegben is olvasunk: „iszapcsónakod, melyből kidobáltál / minden könyvet, még mindig merül” – (macchia). Schein Gábor a már idézett interjúban erről ezt mondja: „…mindaz, amit műveltségnek nevezünk, eleve nem más, mint nagyon gazdag hordalékanyag, vagy ha úgy jobban tetszik, szemét. És az irodalomban ebből a szemétből kukázzuk ki magunkat. […] lehetetlen a hangokhoz tartozó hordalék, szemét iszonyatos tömegét vagy kirostálni, vagy átváltoztatni.”
Ugyanitt a személytelenségről is szól: „Ez [az eltávolodás, idegenség] számomra az írás feltétele. A határhelyzetről is beszélek. Aki idegen egy városban, annak ott semmi sem magától értetődő, az mindenfélét megkérdez, amit a helybelieknek eszükbe sem jut megkérdezni. Az idegen rábízza magát a városra, az utcákra, megnéz mindent, sétálgat, mi mást tehetne, hiszen nem ismer semmit. […] A vers helyzete egészen biztosan az előbbi, és a versbeli személyesség is ilyesféle idegenség felé tart. Ez nem lehet másképpen, hiszen a vers is a nem tudás területén íródik. […] nem elmondani szeretnék valamit, sőt éppenséggel nincs semmi mondanivalóm, és még csak azt sem állíthatom, hogy meg szeretnék tudni magamról valamit. Legalábbis közvetlenül biztosan nem. Egyszerűen verset szeretnék írni. Arra a pillanatra várok, amikor el tud kezdődni a beszéd.”
A Panaszénekek-et olvasva az volt az érzésem, hogy ez fordítva is igaz: a kötet játéktere az idegenség és a személyesség két végpontja közötti tér. Amint a séta során a lélek önmagára is reflektálva kiürülne, betörhetnek a személyes emlékek. Amint a vers megszólaltatja a panaszénekek emelkedett hangját, a halkabb, személyes hang is meg tud szólalni.

 

Jegyzetek

1. A múltra szegezett ember. Ménesi Gábor beszélgetése Schein Gáborral. Jelenkor, 2007. február.
2. Varga Mátyás: Barlangrajz. Belvárosi Könyvkiadó, 1995; Borbély Szilárd: Berlin–Hamlet. Jelenkor, 2003.