Lukácsy András

FOGD FEL JÁTÉKNAK

Önéletrajz, barátokkal*

A döntés
– Cavaliere! – harsogta Abody Béla barátom és volt iskolai társam már bent a szobában. A polgári illemnek tökéletesen megfelelő diszkrét kopogtatás után nyomult be a maga száznegyven kilójával – ámde teljesen mezítelenül. Két métert közelítő súlyos testét elöl-hátul sűrű szőke szőr borította. Terjedelme miatt állandóan melege volt, és éjszaka nem tűrte magán a pizsamát. Reggel pedig időbe telt, amíg észrevette hiányosságait. Szép augusztusi délelőtt, és még nem vette észre. – Cavaliere! Megtaláltam a megoldást! – Epitetonjait kedves olasz operáiból válogatta. – Megtaláltam a megoldást! Kritikusok leszünk!
1950-ben történt mindez, a diktatúra vöröslő hajnalán. Húszévesek voltunk, pályaválasztás előtt. Csakhogy akkoriban ez egyáltalán nem ment könnyen. Mindketten az alávetettek közé számítottunk, származásunk a hivatalosan elítélt burzsoá réteghez kötött – ez volt az úgynevezett egyebek kategória –, őt talán kevésbé, mert apja jó nevű műegyetemi tanár (a műszaki értelmiségiek nem voltak annyira rosszak), igaz, hogy ez az apa előző évben váratlanul elhunyt. Ami engem illet, az idősebb Lukácsy városi főtisztviselő lévén, anyám pedig kisiparos, egy sírkőgyáros lánya – reménytelenebb helyzetben voltunk. Ennélfogva kitelepítésközelbe fogunk kerülni, és öregeim emiatt nagymamástul el is hagyták a várost, visszahúzódva az anyai család piszkei kúriájának maradványai közé, így kerültem én jó barátomékhoz lakni – vagyis csövezni, ahogy akkoriban mondtuk, mert így romantikusabb. Korábbi lakásunkban maradni nem volt tanácsos, mert a deportálási gyakorlat szerint az épp keresett személy távollétében elvitték a leszármazót, a nagyit, minden különösebb aggály nélkül. Így mi a lakásunkat rábíztuk egy fiatal házaspárra, ismerősünk ismerőseire, akikről csak később derült ki, hogy kecskék voltak a káposztáskertben.
Abodyéknál megmaradt a lakás, csupán egy szobájukat csatolták önként a szomszédéhoz, hogy a méret ne keltsen feltűnést. A maradékba is szobaurat fogadtak – engem –, a pénz is jól jött (már amikor került), a szobák is kellően fel voltak töltve, nem fenyegetett rekvirálásveszély. Béla épp egyetemét kezdte, édesanyja szerény nyugdíjából éltek, én pedig még be sem kerültem hasonló intézménybe, már a családi körülményeimre rákérdező első kérdőívrubrikánál elhasaltam.
Az elhatározás, hogy mivé kívánunk lenni, bizonyos értelemben önkéntes volt. Addigra már mindkettőnkről kiderült, hogy van valamelyes képességünk a betűvetés műveltebb formáihoz. A jó ciszterci papok gimnáziumában, amelyet egy év eltéréssel látogattunk, önképzőköri csatározásaink egyik tromfja volt, hogy a nálam fiatalabb Abody előállt egy komplett Szabó Dezső-tanulmánnyal, ifjúkora kedvenc szerzőjének portrékísérletével. (Nem annyira gondolkozása, mint inkább stílusa ragadta meg: jó darabig annak támadékony iróniája, pamfletírozó humora határozza meg a jó Béla irályát.)
Az évjáratnak, amelyhez tartoztunk, volt egy óriási hendikepje. A pályaválasztás ugyanis, vagyis az irodalmi indulás éppen azokra az esztendőkre esett, amelyekben az új szocialista művészet legmegfelelőbb válaszdarabjait keresték, éspedig főként a fiataloknál. A szigorú tervgazdálkodás kezdete volt ez, amelyben a lélek mérnökeitől szintén termelési regényt vártak, a falusi témában pedig a kollektivizáció dicséretét. Sem Béla, sem én nem tartottuk magunkat igazán méltónak erre a feladatra. Mindketten dilemmával kerültünk szembe tehát, amit igyekeztünk a magunk módján feloldani.
Én magam úgy voltam vele, hogy itt bizony előre kell gondolkozni ahhoz, hogy az ember jól tudjon dönteni. Most nyilvánvalóan valamiféle diktatúra következik. A kérdés az, hogy akarok-e ebben részt venni. Erre végül is megvolt a lehetőség – annyira azért nem voltam feketeseggű, hogy ne csatlakozhassam, ha nagyon akarok. De hát ez nem lesz jó, gondoltam tovább, mert a dolog ízlésem ellen való, s még ha erőszakot tennék is magamon, a kényszeredettség feltűnik, hiszen egy bizonyos esztétikai színvonal felett nem lehet hazudni. Hát akkor? A pályádat nem lehet mindjárt hallgatással kezdeni, még ha csatlakozni akarnál netán a szülők passzivitásához. És különben is, ez a passzivitás előbb-utóbb deklasszálódáshoz vezet – akkorra bizony már láttunk egynéhány ilyen példát –, és az is nyilvánvaló, hogy ez az osztályvesztés demoralizál. Füled mellé tűzheted akkor az elhivatottságérzést, bármilyen ígéretes kísérleted van is. Hát akkor hogyan kell csinálni?
Másfelől pedig az is nyilvánvaló volt – legalábbis számomra –, hogy ez a diktatúra a dolog természeténél fogva nem tarthat sokáig. Nézzük meg az európai parancsuralmi rendszereket – ha csak Napóleontól –, mennyi ideig húzták. Most legutóbb az egész hitleráj mindössze tizenkét esztendeig tartott, beleértve Európa leigázását, államformák átalakítását, az erőszakos intézkedéseket és a holokausztot. (Oroszország diktatúrája – az más, az Ázsiában van, ahol a hűbériség tovább élt, ott ehhez vannak szokva.) Úgy tűnik tehát, hogy a diktatúra nem hosszú távú intézmény, és az általa megkövetelt átlelkesült élettempót és erőszakos stílust a megvilágosultabb társadalmak nem tűrik majd el nagyon sokáig. Így a részvétel Rákosi pajtás álkommunizmusában már csak azért is kockázatos, mert félő, hogy az egész egy idő után az emberre dől. Te most húszéves vagy, folytattam a diskurzust önmagammal, tehát van valami esélyed arra, hogy ezt a történelmi szakaszt túléled. Minthogy vonzódásod a betűvetéshez egyértelmű, és alternatívája nem mutatkozik, egyet tehetsz csupán: megindulsz ezen az úton, desemmiképp sem a fősodorban – esetedben a szépprózában –, hanem keresel valami mellékágat, amely nem kíván éles döntéseket, és amellyel nem is vagy annyira szem előtt.
Mindez bizonyos kockázattal is jár persze, hiszen kitartást feltételez, lévén hosszadalmas türelemjáték. Te nem vagy fegyelmezett alkat (máig sem vagyok teljesen az), hát akkor most mi lesz. Az irány kijelöltetett, a többi az istenek térdén?
Ebben a lélektani pillanatban jött Abody javaslata: legyünk kritikusok. Hm. Kerülő útnak ez is megteszi, bár van némi kockázata. Az új irodalomhoz új kritikusok is kellenek, rendben. A bíráló státusa kiemelt, és nem alárendelt, ez is rendben. De hát egy ítésszel szemben is támasztanak igényeket, mi lesz, ha lefülelnek? – Hát majd önkritikát gyakorolunk! – nyilatkoztatta ki Abody magabiztosan. – Ehhez alanyi jogunk van. Sőt, ahogy elnézem, még jó néven is veszik.
A döntés tehát jogerőre emelkedett, és komolyan is vettük. Béla nekifogott, és sorra vette az akkori irodalom kiemelkedő sematikusait, dilettánsait, és esztétikai érvekkel nevetségessé tette őket. Hogy, hogy nem, talált is írásainak fórumot. Így aztán hamar nevet szerzett, és nem bukott bele. (Belebukni majd akkor fog, amikor kötetbe gyűjti írásait a forradalom előtt, s a könyv megjelenik a forradalom után, hogy beleszaladjon a retorziót követelők husángjaiba.) Magam néhány tétova, de nem eredménytelen kísérlet után megpróbáltam egy méretes lécet átugrani. Történt ugyanis, hogy már az első bizonytalan olvadási kísérlet jegyében megjelent egy friss irodalmi folyóirat, az Új Hang, és nyomban kritikai pályázatot írt ki. Nem is a legrosszabb szovjet író, Kazakevics nemrég megjelent kisregénye volt az elemzésre váró feladvány, a Csillag, és mellette egy szabadon választott mű bírálata. Az íróról volt Lukács Györgynek egy nagyobb tanulmánya, ezt választottam kiindulási pontnak. Szabad témaként pedig Illyés Gyula szintén nemrégiben publikált szerelmesvers-csokrát. Hogy történt, hogy nem – megnyertem az első díjat. – Csak azt nem értem – mondta Fekete Sándor, a lap szerkesztője –, hogy miért írod az első elemzést a marxizmus–leninizmus eszköztárával, a másikat pedig könnyedebb, impresszionista stílusban. Valami olyasmit válaszoltam, hogy ki akartam próbálni magamat különféle megszólalási módokban, és a költőhöz az illett jobban – és lenyeltem az igazságot.
(Nemcsak Fekete értette félre a tanulmányt, hanem alighanem más is. A kétezres években nyomtatásban is megjelent egykori titkosszolgálati jelentések rendre besorolták a pályakezdő írókat. Hát engem a marxista kritikusok között emleget az egyik, de azért megfigyelésre érdemesnek tart.) Az egykori jelenben az út mindkettőnk előtt járhatóvá vált, Béla nagyobbat lendült az ítészi pályán (rövidesen az ugyancsak frissen alakult Magvető szerkesztője lesz), én valamivel kisebbet, viszont egy idő után – hogy azért történjék valami kedvemre való is – választottam egy másik publikációs terrénumot is, a kultúrhistóriát. Megtehettem, gimnáziumunk jól felkészített.
Ez a terület régebb óta vonzott, és megfelelt alkati-öröklött konzervativizmusomnak. A közvetlen tárgyválasztás pedig akkori társas kedvtelésünknek – a szellemi játékoknak. A játék: nos, a fiatalkornak ez az örökös kihívása a mi köreinkben különös módon realizálódott. A kamaszkor polgárpukkasztó tréfái minket is vonzottak, csakhogy bizonyos politikai felhanggal. Tizenhat évesen csapatba verődve szovjet katonai menetdalokat énekeltünk a lágymányosi polgárházak közt, az éjszakai utcákon, s az ablakok elsötétültek.
Később pedig untig űzött barkochbáink, kicsoda micsodáink tárgya, sőt kártyacsatáink hangulata körül is ott lebegett a renddel való szembenállás aurája. A stílus! A tárgyválasztás! (A még eltévelyedésein innen levő Csurka István jól megírja majd ezt a Ki lesz a bálanya? című drámájában.) Nos, ilyen módon aktuális motivációm is volt ahhoz, hogy játékokról írjak, s miután kiderült, hogy a legtöbb szellemi időtöltésnek a gyökere a történelem mélyébe nyúlik, és ilyen minőségében teljesen feldolgozatlan, könnyen adódott számomra egy terület, amelyben szabadon grasszálhattam. Tettem is néhány évtizedig, és mivel szűz terület volt, még sikerem is volt vele, tetejébe ezeket az írásaimat fordították a legtöbb nyelvre, még japánra is. És végül a szűkebb szakma legfőbb plecsnijével kitüntetve hagytam abba.
Abodynál a folyamat bonyolultabb lesz, és drámaibb. De ami engem illet, egyelőre nagyon jól megvoltam azzal, hogy az irodalmi élet kritikusként jegyzett, aki néha könyveket is publikál, és számításom végül is bevált. Pénzkereső foglalatosságom az irodalmi kritika volt, publikáltam folyóiratoknál, lapoknál, és egy idő után – nos, olykor nehézséget is hozó idő után – rendesen megéltem ebből.
Minthogy az egész számomra kellemes elfoglaltság volt, de nem életbevágóan fontos – etikailag ellenőrzött tevékenység, de nem üdvösségügy –, így elértem, hogy mindig volt feladatom, de mindig tudtam valami distanciát tartani magam és az aktuális feladat között. Pontosabban is fogalmazhatok: személyem és a környező élet, a mindenkori jelen idejű történelem között. Ez bizonyos értelemben artistamutatvány volt, de nem életveszélyes, és reménykedtem, hogy végbevihető.
A dolog aztán fontosabbá vált az életemben, mint gondoltam. Ez tette lehetővé ugyanis a distancírozást és azt, hogy nem voltam az aktuális napi történések rabja. Hogy kívülről tudtam szemlélni az eseményeket. Nem baráti környezetben ez igen fontosnak bizonyult.
És tartozik ide még egy dolog. Véletlenszerű, de mégsem az. Valahol írtam már, hogy gyermekkorom gyengéd ifjúsági regényei után kamaszkoromban éhesen vetettem rá magam a klasszikusok és ezen belül is az angolszász irodalom jeles szerzőinek munkáira, melynek kulcsdarabjait az előző rendszer nemigen terjesztette. A többi közt kezembe került a tisztes amerikai szindikalista, Upton Sinclair azóta méltatlanul elfeledett regényfolyama, amelynek főhőse az ifjú üzletember, Lunny Budd egyszer olyan feladatot kap a mindenható papától, ami neki kissé kényelmetlen, mert nem viszi a kiválasztott életcélja felé, és morálisan is aggályos. Elpanaszolja ezt szeretett nagybátyjának, aki megpróbál neki segíteni. Többek közt ad egy bölcs tanácsot: „Fogd fel, fiam, játéknak, és tartsd be a szabályokat!”
Ez a figyelemre méltó metodikai útmutató már akkor megragadt bennem, amikor először olvastam. Most újra felmerült: lehet, hogy itt van az életviteled kulcsa?
Eltöprengtem rajta. Láttam a benne rejlő morális buktatót, és tudtam, hogy a gyakorlatban ezt a technikát csak nagyon ellenőrzötten szabad alkalmazni. De elfogadtam modus vivendinek. Így aztán életem első nagyobb felében könyvpublikációim csupán játékról szóltak, de életem egész folyamán magam is játszottam. És ez nem volt tőlem idegen.
Így történhetett aztán, hogy amivel eredetileg kezdeni akartam, az első szépprózai jellegű munkámat éppen hatvanéves koromban, 1990-ben, a rendszerváltáskor jelentettem meg. Úgy adódott, hogy ez az írás baráti találkozásaim egyik alanyának, Angyal Istvánnak, a forradalom legendássá vált mártírjának életrajzi regénye volt. Az első írás, amely ’56-ról a rendszerváltás után megjelent.
Amúgy ez az attitűd, az életjáték, még egy nem várt előnyhöz juttatott. Megadta számomra a tényleges kívülállást. Pontosabban a bent levés és a kint levés közötti választás lehetőségét. (Amivel nehéz időkben olyan sok alkotó küszködött. József Attila is: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”.) Ez a különös létállapot megengedte, hogy a történéseket, még ha históriaiak voltak is, egyszerre tudjam belülről mint résztvevő és kívülről mint szemlélő megfigyelni. És bizony éltem is ezzel a lehetőséggel.
Óriási hasznomra volt: megtaláltam ugyanis a kedvemre nem való rendszerek elviseléséhez szükséges túlélési módszert is.

Milán bácsi
Élt még egy személy, aki fiatal éveimre – életemre – nagy hatással volt. Nem csak esztétikai nézeteiből profitáltam, de világlátásának praktikusabb oldalaiból is, az életben való mozgás dolgában.
Füst Milán.
Találkozásunk véletlenszerű volt, és mégsem az. Figurája ugyanis jelentős helyet foglalt el a háború utáni irodalmi életben. Ő volt a Nyugat nemzedékének legnevesebb túlélője, az egyetlen, aki a kemény magból az indulók közül megmaradt. Kosztolányi és Karinthy a harmincas években halt meg, Móricz és Babits a negyvenesek elején. Élt még persze Szép Ernő – a zsidózó idők után összetörten. (Szép Ernő voltam – így mutatkozott be a háború után.) Élt még Nagy Lajos, publikált is – és fél szemmel leste, mivé lesznek eszményei. Lassan keserűvé vált. És hát persze Tersánszky, az örökifjú, aki most is a maga megszabta marginális térben mozgott, a kommunisták nem szerették. Füst azonban élő halhatatlannak számított, díszvendége volt a koalíciós időknek, 1948-ban az első Kossuth-díjasokkal kapta meg a kitüntetést, s ezzel egyidejűleg meghívták
az egyetemre. Igaz, ebből az ötvenes évekre egy szerény szemináriumi szoba maradt a Gólyavárban.
Ő ettől is boldog volt. A ténytől magától, hogy előadhat a fiataloknak, hisz egész életében szenvedett a nyilvánosság hiányától.
Generációjában ő volt a nagy meg nem értett. Verseit a szakma értékén becsülte, olvasótábora azonban csekély volt. Drámáit pedig ekkora szerencse sem kísérte: a két háború között úgymond népszerűbb színművekre volt igény. „Élete fényessége”, a IV. Henrik király a maga veretes nyelvével nem kellett a színházaknak. Amikor Bárdos Artúrnak egy gyöngécske vígjátékot le kellett vennie a műsorról, Füst Milán meg is kérdezte tőle: Mondd, te csak limonádéval akarsz megbukni, remekművel nem? Majd amikor a hatvanas években a IV. Henrik-et bemutatják, fényesen kiderül, milyen igaza volt.
Nagyregényét, a Feleségem történeté-t hat esztendeig érlelte, csiszolgatta. A második háború idejére készült el, de az akkori olvasóközönség nem ilyenre vágyott. Ké-sőbb majd Nobel-díjra terjesztik fel érte.
Óriási vágy volt tehát benne önmaga megmutatására, zajos nyilvános visszajelzésre. Gondolom, ezt hívják sikeréhségnek. A fél életében visszahúzódónak tűnő ember a pódiumra vágyott, de legalább a katedrára. És most itt volt a lehetőség.
Amikor aztán az ötvenes évek elején szemináriumát ténylegesen megkezdte, az nyomban óriási feltűnést keltett. Nemcsak személye miatt, de mert akkorra a jelentős előadók egy részét letörölték a katedráról. A történelmi materializmus jegyében fogant új nézetek pedig nem voltak igazán népszerűek. Az új csillag – ő is kemény viták kereszttüzében – a száraz és nehézkes Lukács György volt, amúgy okos ember, de unalmas, mint a bűn. Mármost ebben a helyzetben érkezik egy nagyszerű ember, aki szabadon és lendülettel prelegál, éspedig nemes szöveget mond minden megkötés nélkül. A háborúban állítólag elveszett Esztétikáját fogalmazta akkor újra, és arról is beszélt. Méghozzá érzékletesen, mert széptani nézeteinek középpontjában az érzéki szép állott, és ezt akarta ő a gyakorlatban is megjeleníteni.
Mondanivalóját egy Hamlet-elemzés keretébe sűrítette, de micsoda lenyűgöző elemzés! Jómagam, a rosszul memorizáló tanuló még ma is jeleneteket mondok el betéve az ő szavai nyomán, sőt kísérő megjegyzéseivel a Shakespeare-drámából. („Polonius, az a tökkelütött talpnyaló!”) A szellemi életben divattá vált a Füst Milán-szemináriumokra járni, melyek nyitottak voltak azok számára is, akiket egyébként már nem engedtek az egyetem közelébe. Nemzedékem szinte minden fiatal intellektusa ott szorongott előadásain.
Ő pedig a megtalált pódium birtokában boldogan, széles gesztusokkal és nagy elokvenciával mondta a szövegét. Szerepjátszó készsége ebben a helyzetben is vitathatatlan volt, és lám, most itt a lehetőség lenyűgözni a nagyobb közönséget. Akkor már, hetven év körül, betegeskedett is, és valami gerincbaja miatt nehezen járt. Ezt a hatalmas embert felesége vagy alkalmi rajongók támogatták a katedráig. Ott azonban felállt, hosszú, lobogó kezét fölemelte, hogy nyomatékot adjon mondatainak. De erről legyen elég ennyi.
Nagy személyiség volt egy elszemélytelenítésre törekvő korszakban. Rákosi-idők. Ennek megfelelően fogadták vastapssal, rajongással. És ő ezt méltányolta – fürdött a sikerben. Leghívebb női csodálói közül rendre kiválasztott egyet, akit aztán az első sor jobb oldalára ültetett, és ha egyszer túlságosan elkalandozott a részletekben, abban a kegyben részesítette, hogy tőle kérdezte: Hol is hagytuk el, Marika?
Nekünk akkor eszünkbe sem jutott, hogy milyen hatással van ez a találkozás őrá magára is. Ami eddig úgy hiányzott, végre: pódium! Végre meg tudom mutatni magam! És lám, sikeres vagyok!
Hogy is van ez? Addigra ugye az előző korszak legendás figurái nagyrészt kihaltak vagy elhallgattattak. Az ő személye körül fogyott a levegő. Akik még megvoltak, azokkal ez a sérülékeny és sértő hajlamú ember így-úgy már összekülönbözött. Egyedül maradt. S most, íme, itt a rajongók tábora. Utóbb jöttem rá: időskora nagy lehetősége volt, hogy új társakat találjon magának. Éspedig bennünk, fiatalokban. Elhatározta tehát, hogy e körből keres partnereket. Rafinált eszközökhöz folyamodott. Kiírt például közöttünk egy esztétikai pályázatot. – Minden aranyam azé legyen, aki a legjobban megoldja! – így harsogott. Persze valamennyien nekiveselkedtünk. Az aranyakat nem gondoltuk egész komolyan, de hát egy egyetemi tanár gazdag ember, mit lehet tudni… Pályázatok dolgában úgy látszik, szerencsés vagyok, ezt is megnyertem. Legalábbis ő úgy mondta. Kicsit levont az értékelés súlyából, hogy utóbb másoknak is mondta ugyanezt. De meghívott magához.
A feladattal tulajdonképpen szépségeszményének érzéki meghatározottságát akarta belőlünk előcsalogatni: a művészetnek a vegetatívára ható oldalát. Hamletet apja szelleme magához hívja a vár fokára, és mindig tovább és tovább. Színpadi társaihoz hasonlóan a zsöllyében ülők is szorongani kezdenek, nem fog-e lezuhanni onnan. Namármost. Mi mindannyian tudjuk, hogy nem fog lezuhanni, hiszen akkor miről szól a darab. Nem zuhanhat le, hiszen végre kell hajtania apja parancsát, a bosszút. De nem zuhanhat le azért sem, mert tudjuk, a színésznek holnap is el kell játszania a szerepet. És végül nem zuhanhat le, mert az egész csak irodalom, fikció, kitalálás. Mégis izgulunk mi nézők is estéről estére, hogy mi történik most már ezzel a szegény Hamlettel. Itt van – íme, a kérdésének lényege. Tessék nekem erre magyarázatot adni, uraim!
(Kérdése azóta minden Hamlet-előadáson felmerül bennem. Láttam egyszer a dubrovniki nyári játékokon egy produkciót az óváros menti öbölben, a sziklaszirten álló Lovrijenac-erődben. Éspedig ténylegesen a régi vár fokán. Ahol a kérdés a valóságok valósága volt. Izgultam bizony.)
Akkor azonban nem is nagyon gondolkoztam a válaszon, hanem írtam, ami a legkézenfekvőbbnek tűnt, vagyis azt, hogy a néző könnyen belemegy a játékba, mert vágyik az izgalomra. Azért ment el a színházba, tiszta sor. Aztán kiderült, hogy a feladvány szerzője lényegében ezt a feleletet várta.
Nos, attól kezdve bejáratos voltam hozzá, mondjam azt, magához emelt. És ebből igen sokat nyertem. Nem csupán az esztétika, hanem az élet tudományában is.
Nem is elsősorban a tanácsok révén, amelyekkel a huszonéves az ő zsúfolt tárházából gazdagodhatott, inkább megfigyelés útján, amelyekre e gyakori látogatások során tehetett szert. (Ha két hétig nem voltam a Párizsi utcában, már telefonált: mi van veled, te fiú!) Mindenekelőtt személyesen is rájöttem, hogy óriási alakoskodó. Persze, mert arra kényszerült. Ez az ember jött valahonnan a hetedik kerület mélyéről, apja bizonytalan egzisztencia és lump alak, a szerb király mulatópajtása (e nyelvből való a Milán név, tetejébe a másik keresztneve a Konstantin volt), és végül el is tűnt a család életéből hamar. Anyja kegyelemből trafikjogot kapott, szűkösen éltek ebből, s hozzá még egy Dohány utcai üzlethelyiséghez ragasztott hátsó szobában. Ez a mama némettel keverte a magyart, vagyis még csak tisztességes anyanyelvet sem tudott adni a fiának. Hohó! Miért is kellett azt a gyönyörű stílromantikus nyelvet kitalálni? (Meg Szomorynak a magáét?) És újra és újra átírni a nagyregényt? A mama amellett gyanakodva figyelte Milán fia érthetetlen irodalmi próbálkozásait. Még akkor is, amikor ez a fiú már tisztes tanári állást is vállalt, és az irodalmi körök becsülték. Nos, kérem, ezzel az érzelmileg is és egzisztenciálisan is tisztázatlan helyzettel kellett szembenéznie Fürst-Füstnek – az irodalmi sikereknek tehát már csak emiatt is hamar meg kellett volna érkezniük. Ám azok szerényen csordogáltak. Ott állt azon a híres nyugatos fotón a többi közt, a zongoránál, de csak a második sorban.
Ez az ember tehát örökös szerepzavarban élt. Méltányolták ugyan a belterjes irodalmi életben, de a nagyközönség kegyét sohasem érte el. Ne legyünk hipokriták, sok jelentős író – Móricz! – azért kísérletezik színdarabbal is, hogy a sikert saját szemével láthassa, fülével hallhassa. Neki ez nem sikerült. Hogy ebből mennyi belső sérülés származhatott, azt csak közvetve sejthetjük, és néhány ritkás, bizalmas vallomásából. Számára az élet öregkorában hozta meg a sikert, de most itt volt, kétségtelenül. Csüggedt pillanataiban figyelmeztettük is erre. Mire ő: „Hanem most meg minek? Az anyám már meghalt.” – Ezt mondta ilyenkor keserűen, nyilván az elszalasztott bizonyítási lehetőségre gondolva.
Nem csak én jártam hozzá, más fiatalok is. Fürdött a népszerűségben, hagyta, hogy elvigyük magunk közé, ő maga házikoncerteket szervezett tágas lakásában. És vénségére megnyílt, amennyire egyáltalán még képes volt erre.
De nem tudta megtagadni magában a színjátszót. Imádta a szertartásokat. Hogy ő most kegyet gyakorolhat. Sokan leírták, de nem tudom elkerülni én sem: hogyan fogadta a kisasszonyokat. Mert a tanítványok – persze mindenekelőtt felvágásból – elvitték hozzá szép kedvesüket is. Akiket a Tanár Úr – így kellett szólítani – eleinte észre sem vett. Majd egy idő után enyhülten feléjük fordult. – Hát a kisasszony kicsoda? – kérdezte. – És mit tanul? És tudja-e, hogy milyen a szép vers? Na, mondja el hamar! – A suta válaszokért megpirongatta őket, aztán: – Most mondja szépen utánam, hogy édes, kedves Milán bácsi. – Most mondja el szebben! Most jó. Megcsókolhatja a kezemet! – mire a szólított első zavarában meg is tette ezt, s utána nyomban: – És most a számat! – És ezt még komolyan is gondolta. Öregkori, alig titkolt férfikitöréseinek számos példáját őrzöm. Elkerülhetetlen, hogy egyetlenegyet el ne mondjak belőlük.
Volt neki, akkor még kéziratban, egy nagyobb tanulmánya, amely szexuálpszichológiai gondolatait foglalta össze. Lényegét tekintve nehezményezte a monogám házasságot, de mivel jobbat nem találtak ki, tudomásul vette azzal, hogy időnként a monogámiát elhagyni nem csak szabad, de kötelező is, mégpedig a házasság érdekében! Lévén minden ember természettől poligám lény. S felhoz a dolgozatában példának különböző természeti népeket, ahol ez a szisztéma megvalósult. Ezt addigra már többször hallottam tőle.
Minthogy bizalmába fogadott, még napi dolgairól is tudtam. Például arról, hogy környezete tanácsára el akarja cserélni a szép belvárosi lakást, hogy valahol a zöldövezetben jó levegőn lehessen ez a székhez kötött férfi. (Felesége és egyben önként vállalt szolgálattevője, mindenese, Erzsi néni – rossz nyelvek szerint Milán néni – tolta.) Egy mérnököt szerződtetett, hogy találjon neki megfelelőt. És most egy napon azzal fogadott: – Ide fog jönni az a mérnök úr, most nem hivatalosan, de hogy elhozhassa magával a feleségét is, be akarja mutatni. Hamar kitesszük a szűrüket, te csak várd meg nyugodtan. – Rövidesen csöngetés, és belép egy jól szituált, elegáns (az ötvenes években elegáns!) szépasszony, még innen a középkoron. S mindjárt elmondja, hogy férje nem tudott jönni, mert váratlanul beutalót kapott a Balatonra, s ezt nem akarta lemondani. Ő azonban itt van, mert megígérte, és azzal folytatta: nem örül ennek a szólóbeutalónak, attól fél, hogy a férje talán valami kalandba bonyolódik azalatt. No, több sem kellett Milán bácsinak. Felült az ágy szélén – látogatóit is így fogadta többször, elegáns pongyolában, de a megvetett kanapé szélén ülve –, és kifejtette idevágó elméletét. És a végén – tudja meg a szép hölgy, a házasságuknak is pont ez tenne jót, a változatosság! Maga is akkor járna el helyesen, ha azalatt valami alkalmas kalandba bocsátkoznék, mindjárt nem várná haza olyan rutinszerűen és unottan a férjét.
S azon nyomban meg is hívta a szépasszonyt vacsorára. Mire az szabadkozott, hogy késő este nem szeret egyedül az utcán. – Itt van ez a fiatalember, majd elkíséri – válaszolta az öregúr fennen, én meg még bosszankodtam, hogy mit intézkedik a dolgomban. Aztán, én hülye, még jobban bosszankodtam, hogy az utcára kerülve az utolsó busz az orrunk előtt ment el. Szerencsére a hölgy Budán lakott, irányban. Azám, csakhogy kéretlen partneremben működött az imént kapott tanítás. Szó szót követett – tőle tanultam meg a prima vista kifejezés értelmét –, s mire a Kosztolányi téren bementünk a kapun, már csak azt vettem észre, hogy másnap délben jövök ki onnét.
Amikor néhány hét után újra a Párizsi utcába kerültem, azt gondoltam, elmesélem neki a kalandot, hadd mulasson. – Emlékszik-e arra a látogatóra, akivel a múltkor együtt voltunk itt? – Nem, fiam, emlékeztess csak! – Hát az a szép mérnökné. – Igen, igen, valami rémlik… – és tettette a töprengést. Elmondom neki a történetet, hogy majd milyen jót nevet a végén. Ehelyett – de hát fiatal voltam még! – váratlan dörgedelmet kaptam: – Te csirkefogó, hát hogy képzeled azt, hogy az én kedves vendégemmel így bánj? Hát ezt tanultad nálam, te hálátlan fiú? – Látszatdörgedelem volt, de azért mutatta a lényeget: ez a már az ágyát elhagyni is alig bíró öregember a múltkori retorikájával nem csak úgy öncélúan akarta ám lenyűgözni a szépasszonyt: bizony dolgozott benne a kipusztíthatatlan férfi is.
Egyike azoknak a tanulságoknak, amelyeket tőle szereztem – és nem tagadhatom meg öregemberként sem.
A rengeteg tanulság közül, amivel valóban gazdagodtam, vegyünk ki még egyet, és talán a legfontosabbat. De az nem lesz ilyen vidám.
Segítője végül szerzett neki egy lakást a Rózsadombon, Bókay János lakott benne valamikor. Amikor még csak javaslat volt, Milán bácsi azzal fogadott: – Hozott nekem ez a mérnök úr megint egy ajánlatot. Nagyon szép hely, méltó is, tágas is, és engem a konyhaajtón át ki lehetne tolni a kertbe. De nem tudom, valahogy mégsem tetszik a dolog, nem tetszik… Van valami rossz érzésem… – Látszott rajta, hogy aggálya megalapozott. Rá is kérdeztem: – Miért, talán túlságosan drága? – Nem, ma már ki bírnám fizetni. – Hát akkor mi nem tetszik benne, mondja el nekem! – Elütötte a kérdést, másról beszélt. Foglalkoztatott azonban a dolog, és később visszatértem rá: – Hát végül is miért nem? – Tudod, az úgy van – válaszolta végül nagyon nehezen –, hogy bérházban mégis könnyebb. Ott jobban elvegyül az ember. És ha van egy jó házmester, az még meg is tudja védeni…
Őszintén és nagyon megdöbbentem. Itt ül ez az öregember az élete végén. A Nyugat utolsó élő nagyja, friss Kossuth-díjas, látszólag teljes társadalmi megbecsültségben, és mégis… Jaj, istenem! Mindennek ellenére attól tart, hogy egyszer a vallása miatt (mindegy, mi miatt) bajba kerülhet. (Pedig amúgy nem vagyok zsidós, mondta egy más alkalommal ez az ószövetségi prófétákhoz hasonlatos aggastyán a témáról beszélvén.) Sem azelőtt, sem azóta nem kaptam a mássággal kapcsolatos félelem zsigeri beágyazottságáról ilyen eklatáns bizonyítékot. Azóta tudom, és egy életre. Azóta vagyok a társadalomban abszolút keveredéspárti, a türelem megszállottja.
Több történettel nem szolgálok. Az öregúr valóban nagyon szeretett – mondom én idősebben, mint amikor ő meghalt. De hát saját felmenőimtől sosem kaptam ilyen közvetlen érzelemnyilvánítást, nálunk otthon nem volt szokásban. A polgári illem – vitathatóan persze – több távolságtartást írt elő. Ő viszont éppenséggel kívánkozott rá, hogy szüleimet is megismerje. Ezért alkalmilag ki is vittem Piszkére, a családi kúria maradványába, ahol ők akkor éltek. – Úrias! – mondta, amikor körülnézett, és több kommentárt nem is fűzött hozzá. De ebben a megjegyzésben ott volt egy alig érzékelhető felhang, amit talán így fordíthatnék le: de jó lett volna, ha valaha én is így élek.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Most kell elmondanom, ahol a kontraszt annyira éles. Karakteres polgári környezetből bújtam elő, s ezt éppen itt, a kúria maradékának impresszionáló környezetében nem lehetett letagadni. De talán magatartásomban, viselkedésemben, beszédmodoromban is visszacsillant valami. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor ismerőseim, beszélgetőpartnereim reflektáltak erre. Hogy is van ez? Az osztályharcelméletek a történelemben látványosan megbuktak vagy megbukóban vannak. Ami azonban nem jelenti az osztálykülönbségek eltűnését. Ezt pedig mindenki másként éli meg. Van, aki gyűlölettel a másik kaszt iránt (amelybe pedig titokban vágyik). Van, aki jól-rosszul leplezett irigykedéssel. Értelmes ember persze titkolja ezt, de ha a szemben álló jól hall – nem a szavak elsődleges értelmét, hanem rejtett tartalmát –, rájöhet a rosszul titkolt vagy elharapott mögöttes gondolatokra is, vagyis erre az amúgy igen természetes irigykedésre. Sajátos helyzetem a világban abból is fakadt, hogy semmiféle közegben, amelyben mozogtam, nem tartottam szükségesnek magamat álcázni és mást mutatni, mint ami a valóság. Az a bizonyos kívülállás, amelyről már írtam, ezt lehetővé tette. Érdekes volt megfigyelni a velem szemben állók reakcióit: többnyire méltányolták az őszinteséget, és ha volt rá ok, ebben az imént jelzett másodlagos formában nem is titkolták felismerésüket, hogy íme, egy ember, akin látszik, hogy hagyományokkal bíró, rendezett körülmények közül került elő.
Volt persze ellenkezője is – a méltánytalan ellenérzés számos változata. Ebben is akadt mulatságos eset. Fölöslegesen elvégzett jogi egyetemem befejeztekor, 1954-ben, a tanulmányi osztály egy munkatársával beszélgetve, már nem tudom, milyen apropóra ezt mondta: – …Pedig amúgy hálás lehetnél nekem, hiszen legalább három feljelentést fektettem el, ami a személyedet érte. – Miféléket? – Azt közölték velünk, hogy nagybirtokosok voltatok, legalább ezerötszáz holddal. – De hát ez ténybelileg nem igaz, és ellenőrizhető! Miért nem néztél utána? – Mert úgy nézel ki, mint akire ez vonatkozhat – mondta a kolléga, mire széttártam a karomat, hogy ezen én nem tudok segíteni.
A demokrácia legnagyobb kihívása a mi viszonyaink között nem is csak a társadalmi berendezkedés mibenléte, de az is, hogy meg tudja-e szüntetni az emberek közt azt a differenciát, amelyet a sok évszázados úr-szolga viszony ültetett el a zsigereikbe. Azt
a rejtett különbségérzést is, amely a zseniális Füst Milán és a taknyos polgárifjonc kö-zött az utóbbi javára felmerült.
Amikor a IV. Henrik király-t a Madách Színház végül bemutatta, s őt még eltámogatták a díszpáholyig – előzőleg rengeteget ült együtt Gábor Miklóssal, hogy instruálja –, az óriási vastapsot, amely a személyének is szólt, állva fogadta, és kezével enyhén integetett. Ötven évet várt erre a pillanatra, gondoltam, magam is őszintén meghatódva.
Akkor jöttem rá, nagyralátó süvölvény, hogy én is szeretem ezt az embert.

Fejes Bandi – avagy az egzisztencialista halála
Életének második, már csendesebb korszakában voltunk együtt sokat: meleg és közeli barátságunk vele és Balázs Évával emlékezetes epizódja volt az életemnek, és bizony sokat profitáltam belőle. Amikor élete fénykorának színházak és tévéfölvételek, filmstúdiók között eltöltött „mulatós” korszakát élte, nem voltam mellette, erről csak hallomásból tudok, főként az ő önironikus elbeszéléséből. Az én időmben már visszavonult, még az örökké áldott Józsefvárosból is elköltözött: két jó embere, a Ruttkai–Latinovits pár kommendált neki egy öreg házacskát a Svábhegyen, oda húzódott vissza. Egyre távolabb az emberektől, szinte megtagadva a kort és a környezetet.
Megtagadva – morális okokból. Rühellte a széthulló időt, amelyben élt (a jelző az övé), és amely nem ismerte az erkölcsöket, sem a mindennapit, sem azt a mélyen emberit, amelynek bölcsője valahol a felvilágosodásban, a polgárosodásban rejlett. Az embert mindenestül egy világba vetett esélytelen létezőnek tekintette. Dolgozószobájában egyetlen kép függött, Albert Camus kinagyított fotója.
Amit egzisztencializmusáról írtak, ennyiben érvényes: kereste az emberi élet értelmét, és nem bírta felfedezni. Különösen abban a korban nem, amelyben élt.
Pályája minden tekintetben különös volt. Indulásakor hosszú ideig a munkásírót ünnepelték benne, merthogy valóban állt az esztergapad mögött. De már első jelentős művét, a később harmincnál több nyelvre lefordított Rozsdatemető-t is a szűkebb szakma ünnepli felhőtlenül, a hivatalosságban döbbent csend fogadja, majd zajos viták következnek. Már az értelmezés első rétegénél is megakadtak: van itt egy virtigli munkáshős (olyan, amilyet szeretnénk), ez a hős azonban gyilkol. De hisz ez ellentmond a pozitív társadalomlátásnak. Hogy lehetséges? Nem vették észre, hogy ebben a szimbolikus cselekedetben egy egész réteg kiúttalanságáról van szó – áttételesen a szocializmus eszméinek csődjéről. A munkásosztály nem a nagy összeborulást keresi forradalma győzelmében – a munkás az egyszerű jólétet keresi, a cívisélet minimális áldásait, az istenért! De legalább valami kispolgári látszatjólétet.
Amúgy Fejesnek valóban szüksége volt az úgynevezett szocializmus működésére: olyan rétegről ír (mert ilyet ismert), amely csak most mutatkozhat meg, miután a polgári világot fölüle legyalulták. Éspedig azt a jellegzetesen világnézet nélküli szolgaréteget, amely addig az uraság világát támogatta, és belőle élt, gondolkozását, erkölcsét majmolta. Ez a szociálisan besorolhatatlan kisegzisztencia – a szolga –, nos, ezeknek a tétova lelkeknek gyülekezete volt írásainak alapmasszája.
Az altiszt, ez az emblematikus figura, aki látásmódját fölöttesétől kapja, s most a főnök eltűntével partra vetett marad, s megpróbál a maga elmosódó családi emlékeihez visszanyúlni. Hábetler Jánosnak, Pék Máriának is megvoltak a valamikori kevéssé eligazító emlékei: a brügecsi bor és a rántott hal. Az őket követő nemzedékben már volna kitörési vágy, de erről az alapról csak konfekciómegoldások születhetnek, a törekvés szükségképpen anarchiába torkollik. Ifjú Hábetler gyilkos lesz.
Íme, az alapélmény: az alávetett réteg, melynek önérzetéből még egy tisztességes forradalomra sem telik. (Iszonyú társadalomkritika!) A fiatalabbakból is csupán csavargó, szélhámos lesz, alkalmi kompániák kriminalizálódó tagja. Az igyekvőbbekből is csak valami apró vacogó vágyacskára telik, mondjuk egy árusbódéra a Teleki téren, amíg a szél azt is el nem sodorja.
Valóságábrázolás ez a javából! Figuráit Fejes a Józsefváros külsőbb rétegeiből merítette, amelyhez egykor maga is tartozott, s amelyből csak néhányan emelkedtek ki. Ezekhez aztán mindhalálig ragaszkodott: egy Mándy Ivánhoz, egy Garas Dezsőhöz, egy Koltai Lajoshoz. A Mándilihoz, a Színészhez, a Sutyihoz.
Ő lehetett volna a rendszer igazi művész hőse: a munkásból lett író. Az is hogy lett azonban? Úgy, hogy a kis szabó fia követve a józsefvárosi kölykök örökös kalandvágyát, a háború után minden cél nélkül külföldre szaladt, itt megtanulta az élet keserves oldalát, bányász volt Franciaországban, Belgiumban, olcsó szobák és olcsó szerelmek vándora, s amikor aztán megelégelte a hányatott életet, és hazajött a szabadnak mondott hazába, itthon az első élménye az volt, hogy a határon elvették az útlevelét. Hát ilyen ország ez is? – kérdezte, és megfordult ismét, neki a határsávnak. Persze lefogták, internálták, és amikor Kistarcsáról szabadult, kiosztottak neki egy segédmunkási állást. Később különös kegyként elvégezhetett egy tanfolyamot, az esztergályosit. Hát így lesz valakiből munkásíró az ötvenes évek Magyarországán.
De nem az életrajzát mondom, hagyjuk is abba. Folytassuk ott, hogy kivételes tehetsége kezdte kiemelni az alvilágból. Jómagam Angyal István „cirkuszkocsijában” ismertem meg, itt még leginkább csak kártyázott. Nem is kerültünk közel egymáshoz egész addig, amíg ’58-ban kivégzett közös barátunk árván maradt fiával el nem kezdtem foglalkozni. Az életemet végigkísérő jó barát, Sánta Ágnes Angyalnéból már korábban Abodyné lett, nos, itt nevelkedett a gyerek, és én év vége táján úgy gondoltam, indítok egy kis gyűjtést a barátok közt, kerüljön a fiúnak egy jobb kabát vagy a vágyott zeneszerszám a fenyőfa alá, végül is az apja rám bízta. Ezen a ponton Fejes felkapta a fejét. Politikusabban gondolkozott, és úgy ítélte, hogy saját szabadságomat kockáztatom ezzel a gyűjtéssel. Való igaz, én is találkoztam később történetekkel, amelyek hőse valami effajta újkori fehérsegély-ügyön bukott el, de az igazat megvallva, akkoriban eszembe sem jutott – tettem, amit a józan eszem diktált. Fejes Bandi fantáziájában azonban forradalmi hős lettem.
Barátságunknak volt még egy kovásza, nehezen írok erről. Az „alsóbb néposztályok” szemében – amelyekhez Fejes magát dacos öntudatból mindvégig sorolta – a kitörési lehetőség tehát egyedül a polgárrá válás lehetett. Szocializmus ide vagy oda. Engem pedig mindenestül polgárnak tekintett, akinek nézeteivel maga is azonosulni akart. Sok tulajdonságomért korholt, ezt irigyelte. Ha valamiért nyomatékosítani akarta személyemet, azt mondta rám, „az a ciszteres”, amivel egyszerre karikírozta a hivatalos ideológia klerikális reakciósát (ami nem voltam) és a potenciális polgárt, amivé magam is válni szerettem volna. Az én véleményem róla ezzel szemben abban állt, hogy tiszteltem benne a mélyről jött írót, sans phrase.
De ily módon hamar egymásra találtunk, mint akik azonos nyelvet beszélnek. Akkoriban, a nyolcvanas években már végképp kezdett kihátrálni a politikából, és ezzel együtt a társas életből is. Nagyon leszűkítette azok körét, akiket közel engedett magához: szigorú morális cenzust vezetett be. Pedig sokan keresték a kegyét, kik hiúságból, kik önös érdekből, mert a neve jó húzóerőt jelentett. A rendszerváltás után főképp politikusok jártak a tekintélyes és intaktnak vélt emberhez. Egészen komikus, hogy szinte minden induló párt megpróbálta maga mellé állítani – a jobboldaltól a baloldalig. Rendkívül népszerű volt, és erkölcsileg feddhetetlen. Megközelítési kísérletként az előzetes bejelentkezés reménytelennek látszott, ezért általában vasárnap délelőttönként keresték meg a Normafa úton, „csak úgy erre jártam, sétálás közben vagyok”. Mulatságos lenne, ha most neveket sorolnék. Ő a legmagasabb rangút is szó nélkül kiutasította, még csak ki sem jött, Balázs Évával üzent. Hogy aztán harmadnap elmesélhesse nekem – mert azért picit büszke is volt rá –, és aztán közösen jól kibeszéljük az illetőt a maga első és hátsó szándékaival. Egy kis öniróniával azt is mondhatnám, ilyen háttérbeszélgetésekre tartott engem.
Külön jó barátságban voltam az asszonnyal, a régebben ismert okos Balázs Évával, a fényes szelek nemzedékének hajdan gyönyörű és szabados képviselőjével, aki származását tekintve éppoly keverék volt, mint a férje s mint e kies hazában oly sokan. Székely apa és zsidó anya, apácabentlakás, majd népi kollégium. Bandi papája pedig kültelki szabó polgárosodási vágyakkal: legfőbb büszkesége az volt, hogy szombatonként a Baross kávéházban Uray Tivadarral biliárdozik. Édesanyja színparaszt lány lett volna, ha a természetes apja véletlenül nem egy zsidó nagybérlő. Mindezt pedig nem azért írom, hogy elbizonytalanítsam a hátterüket, hanem hogy ezen az úton is jelezzem, milyen mélységeket hidalt volna át akár csak az ő esetükben is a polgárrá válás. Másfelől meg azért is, hogy mutassam, ha a számos alkalmi cimborát vagy később az írói kötelékeket elhagyjuk, a párnak nem volt számottevő társadalmi háttere, s ha a személyes közeli barátokról lemondtak volna, egyedül maradnak.
S amint végül – ha nem számítom a legbelső kört – tényleg egyedül is maradtak. Bandi még rá is segített: morális szigora egyre több hajdani társat űzött el a hegyi házból. Minthogy sehová sem csatlakozott, a rendszerváltás után pártokra szakadt sajtóból is kiszorult, és a jogdíjirodák hajdani sztárja a külföldi kiajánlások megcsappanásával partra vetett hal maradt. Egyszerűen szólva nehéz anyagi helyzetbe került. Ezt büszkeségből titkolta, és csak kevesen láttak bele a pénztárcájukba. Jómagam segítettem, ahogy tudtam, szerveztem neki a Magyar Hírlapnál egy kolumnát: minden héten egy tárca. Mikor kitelt az esztendeje, az egész rovatot átkommendáltam a Népszabadságba. Meg aztán, amikor már forró lett a dolog, úgy rendeztem, hogy hozzájuk menet a kocsiban mindig legyen egy nagyocska szatyor tartós élelmiszerekkel. Ezt persze nem fogadta volna el, de az okos Évával valahogy elrendeztük. Miközben a gazda a legfennköltebb filozófiai témákról vitázik, a háznép szűkölködik.
Egyszer megkérdeztem tőle, van-e örököse. Él egy nővérem külföldön, válaszolta, de semmilyen kapcsolatban nem vagyunk. Első reakcióként azt mondtam: hát akkor jól vigyázz, mert mihelyst fejedre esik a tégla, azonnal meg fognak jelenni a potenciális örökösök. Nevetni fogsz, felelte, már meg is történt, és elmesélte, hogyan akarta csőbe húzni egy házát megostromló ál-Fejes. (Később egy tárcában erősen kiszínezve meg is írta a históriát.) Nos, akkor mire vársz, kérdeztem, azonnal add el a feneked alól ezt az ingatlant. Vagyis lakottan. (A ház egy potenciális vásárló számára semmit sem ért, a telek viszont annál többet.) Ezen a ponton az okos Éva közbeszólt, és elmagyarázta, hogyan lehet egy mégoly alapos szerződést is kijátszani, megtámadni. No, akkor kerítek én nektek egy megbízható vevőt. Még az ántivilágból ismert ügyvéd barátomra gondoltam, aki ilyesmivel foglalkozik, és akiért kezeskedhetem. Egy ilyen nagyszerű telekre lesz vevője. Annyira lett, hogy a közvetítő végül saját maga számára vásárolta meg, befektetésnek. Így az egzisztenciális kérdések rendeződtek, s mi folytathattuk vitáinkat a létezés magasabb rendű kérdéseiről.
Ezek a viták számomra fontosak voltak, mert szenvedélyesek és őszinték. Ilyen kitárulkozáshoz nem voltam hozzászokva. De még ennél is fontosabb, hogy Fejes Bandi volt talán az egyetlen ember, aki a maga csalhatatlan szemével maradéktalanul olyannak látott, amilyennek magamat mutatni szerettem volna: elkötelezett és szabadon gondolkozó polgárfiúnak. Aki eddig némi sikerrel meg tudott állni napjaink forgatagában, hisz ez oly kevés osztályostársának sikerült. Életem szerencsére ki volt kövezve jó barátokkal: az ő vonzódása volt talán a leginkább tekintet nélküli.
Csakhogy valóban egzisztencialista volt, s mint ilyen, szükségképpen pesszimista. Hegyi magányában egymás után vált meg legbelsőbb embereitől is. Tőlem – szinte legutolsóként – a következőképpen. A hajdan szép Balázs Éva egy fiatalon szerzett krónikus tüdőhuruttal bajlódott, és egyre többet nyomta az ágyat. Olykor kórházban is kezelték. Egy ilyen alkalommal – ez már a kétezres évek – Bandi megkért, látogassam meg a feleségét, ő már nehezen mozog, a múltkor is elesett. Be is mentem a Kútvölgyibe, az ottaniak különösképpen kedvelték az írót, sajátos csipkelődő viszonyban voltak. Nem hallottam rosszat Éváról – ő viszont megkért, tudjam meg, nincsenek-e Bandinak napi anyagi gondjai, minthogy a banki ügyekben járatlan. Fel is hívtam másnap, a kagylót a gondozónő vette fel (a házaspár már rászorult a napi segítségre), és kértem a gazdát. Most beteg, tolmácsolta az asszony a másokkal kapcsolatban annyit hallott elhárító formulát, üzenjem meg, mit akarok. Tolmácsoltam Éva anyagi jellegű kérdését. Hogy az asszony miként adta azt tovább, s hogy Bandi egyáltalán megértette-e, ki üzent, máig sem tudom. Csak a kimért viszonválaszra emlékszem: nekem jó orvosom van és jó ügyvédem, azok mindent elintéznek. Letettem a kagylót. Tehát akkor én is.
Aztán néhányszor még közvetve jelentkeztem. Orvosa útján elküldtem például előző családtörténeti kötetemet, amelynek megírását ők annyira szorgalmazták, és amelyben furcsa módon Fejes is szerepel. (Nagyapám sírkőüzeme és kereskedése a Fiumei úton volt, az pedig egy ugrásra a Tisza Kálmán tértől. A téri gyerekek rendszeresen bejártak a nagyméretű raktárba, mert a sírkövek és emlékek között kitűnően lehetett bújócskázni. S a fehér köpenyes, szakállas tulajdonos mindig olyan megértően mosolygott. Én meg ezt leírtam.) Kaptam is néhány nap múlva egy talányos telefonhívást, egy alig hallható Kuksikááám megszólítással, amelyben Éva hangját véltem felismerni. De a vonal megszakadt, az ő telefonjuk pedig süket. Azóta is süket.
Most csak közvetve tudok róluk. Éva néhány esztendő múlva meghalt, az aktuális gondozó pedig – arra hivatkozva, hogy egész napos felügyeletet csak a saját lakásán tud biztosítani – Bandit elvitte magához.
Lakása a kitépett villanyzsinórok szintjéig feldúlva, hajléktalanok szállása lett. Óriási könyvtára a rengeteg dedikáció miatt unikális nemzeti érték – az utolsó darabig eltűnt. Mostanra magát a házat is eldózerolták.
A hírnév és a sors ezen a ponton kettévált. Fejes Endrét, az írót még néhány évvel ezelőtt is magától értetődően a nem is annyira igénytelen Prima Primissima-díj győzte-
sévé szavazták. (Az összeget a gondozónő vette át.) Fejes Endre magánszemély aggastyánként valahol fekszik egy ágyban, barátai számára megközelíthetetlenül, s egyszer majd eltemetik. Minapi kilencvenedik születésnapjáról szórványosan megemlékezett
a sajtó. Csupán magánértesülésből tudom, hogy az Írószövetség ekkor kinyomozta tartózkodási helyét, és két vezetője felköszöntötte ott a lakásból már kimozdulni képtelen beteget.
Ha fellengzős akarnék lenni, azt írnám: az egzisztencialista halála.

Hétköznapibban: lehetséges írósors Magyarország zűrzavaros évtizedeiben.

 

* Részletek egy készülő munkából.