Kozma Tamás

NYESETT, CSAVART

Mivel egy májusi reggelen halvány kételyem támadt
hatalmi helyzetem tekintetében, az alábbi szózatot
intéztem az orgonabokorhoz:

Hölgyem, ön különös eszmét ápol a növekedésről
meg a szabad mozgásról. Viselkedése nyíltan
nyesésellenes.

Ha titokban azzal számol, hogy rakoncátlan
lila fürtjeivel levesz a lábamról,
hölgyem, súlyosan téved.

Rend sose lesz itt, ha nem követik a metszés
szabta irányt. Fölfele, mint észrevette, csak egy
vaskosabb törzs meredhet. Ebből körkörösen,

zárt szögben nyúlnak oldalirányban izmos ágak,
villás vesszeje egynek sincs több tizenötnél.
Ha megjön a tél, s levelekkel már nem takarózhat,

vesszőnként két-két, hintázni vágyó madárra
számítok, ami elég sok, vagyis tágasabb helyre
lesz szükség, mint amit a bokrok

ma nyújtani tudnak. Mint látja, látni se bírom
a gyökérről hajtó gyönge fiakat, kiket ezennel
– fájdalom! – kitépek. Ugyanígy járok el

két hét múlva, ha erre jövet meglátok újra egyet.
Hölgyem, ön nevet ugyan rajtam, de nem azért tanultam
filozófiát, hogy a fát felsőbbrendűnek ne tudjam

a bárdolatlan bokornál. Ha megígéri, hogy valami
ombudsmannál nem csinál ebből nagyobb ügyet,
én hitet teszek fürtjei bódító illata mellett, boldogan.