Sághy Miklós

TESTVISZONYOK PARTI NAGY LAJOS KÉT NOVELLÁJÁBAN

(A fagyott kutya lába és A hullámzó Balaton)

Parti Nagy Lajos két novellája, A fagyott kutya lába (2006) és A hullámzó Balaton (1999) az emberi fizikumot, a testiséget állítja szövegvilága középpontjába. Az előbbi a nyílt s „felfokozott” szexualitásnak az ábrázolásával, az utóbbi pedig egy olyan sportolónak a bemutatásával, aki az evőversenyekre, a belső űrtartalom-növelésre tette fel az életét, hangsúlyosan az emberi test funkcióira irányítja az olvasó figyelmét. Hogy milyen testi funkciókról, illetve diszfunkciókról van ezekben a novellákban szó, valamint hogy miképpen, milyen nyelvi eszközök segítségével viszik színre a szóban forgó novellák a humán testet, dolgozatomban elsősorban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

 

Az elnyomott test
(A fagyott kutya lába)

Az orvos és Morosgoványi hatalmi viszonyai
A fagyott kutya lába című szöveg elbeszélője orvos, akit rendelőjében felkeres egy vérző fejű tartalékos egyenruhaszabó, név szerint Morosgoványi. A sebesült ember fékezhetetlen (belső) késztetéstől hajtva igyekszik a legapróbb részletekbe menően elmesélni az orvosnak, hogyan szerezte sebesülését. A történet „tényleges” elbeszélője, az egyenruhaszabó csupán az orvos közvetítésén keresztül válik „láthatóvá”, s így az utóbbi perspektívája elsődleges a sebesült (indirekt) nézőpontjához képest. Az elbeszélés struktúrájában megjelenő hierarchia ugyanakkor az ábrázolt világ két karaktere közt is fennáll, hiszen az orvos társadalmi rangban és (klinikai) tudásban is messze Morosgoványi felett helyezkedik el. Viszonyuk hierarchikus aránytalansága nyelvhasználati módjuk stiláris regisztereiben is szembeötlő módon jelenik meg, hiszen az egyenruhaszabó nyelvhasználata a doktor latin terminusokkal teletűzdelt, „finomkodó” beszédmódjával összevetve igencsak alantasnak és közönségesnek hat.
Morosgoványi és az orvos történetbeli dialógusa röviden úgy jellemezhető, hogy előbbi önkontrolljától megszabadulva beszél és „gyón”, míg utóbbi ezt figyelmesen hallgatja, valamint képességei és orvosi tudása alapján igyekszik valamiféle diagnózist felállítani. Kettőjük kapcsolata tehát a gyors sebápolást követően a hosszadalmas „kihallgatás” formáját ölti magára, melyet maga az orvos a lelki mélyrétegek felfakadásaként jellemez: „Hypnobromidot kap, továbbá azt rendelem, hogy beszéljen, ahogy tud, zavartatás nélkül, fakadjon csak ki, jót tesz a komplexének, ha fáj s dolgozik […] mi egyébtől nyeri az ő »beszámolója« az érdekességét, mint a hangos mivoltjától, attól a pár liter rongyos és bakaszagú levegőtől, mely resonálja a test néma s közönséges alvilágát. Attól, hogy kifordítja a forró kesztyűt, nem pedig illeget és legyezget véle consensus szerint.” 1 Morosgoványi az „alvilágát”, „kifordított belsejét” igyekszik az orvos elé tárni, más szóval – s a vázolt értelmezési keret terminológiáját használva – tudattalan tartalmait, ösztönös késztetéseit szeretné megosztani feljebbvalójával abban a reményben, hogy a doktor összefüggéseket és magyarázatokat talál ott, ahol ő, az egyenruhaszabó képtelen ilyeneket felfedezni. Ebben a megközelítésben az orvos tevékenysége leginkább egy pszichoterapeutáéhoz hasonlítható, míg Morosgoványi szerepe a lelki segítségre szoruló pácienséhez.
A pszichoanalitikus terápiaként elemzett szituáció a tudásbirtoklás szempontjából (is) hierarchikus struktúrát eredményez. A terápia (remélt) előfeltétele ugyanis, hogy az orvos képes összefüggéseket találni a hallottakban, s így betege segítségére tud lenni. Az akkurátusnak ható szakszavak, melyeket az orvos alkalmaz betegének jellemzésére, azt a szellemi fölényt sugallják, melyet a történetben részt vevő mindkét szereplő készpénznek vesz. A „szabályos kihallgatás” szituációjában – mely már eleve a katonai/társadalmi hierarchia struktúrájába rendezi a résztvevőket – így az orvos a ráció embereként, míg vérző fejű betege a lelki és testi szimptómákat produkáló, ám azokat a legkevésbé sem értő alakként jelenik meg. Sőt, ha összehasonlítjuk a karakterek által szóba hozott dolgok körét, akkor megállapítható, hogy az egyenruhaszabó mondandója a testi szükségletek, a testi vágyak körül forog, míg az orvos megnyilatkozásai elsősorban értelmezők, a beteg szakszerű leírását célozzák, s ilyen módon a ráció birodalmába tartoznak. Vagyis Morosgoványi a tudattalan hangjaként, a doktor pedig a szellem, az intellektus képviselőjeként szerepel a történetben. Nem véletlen, hogy az előbbi mondatai kontrollálatlanul, parttalanul áradnak, míg az utóbbi szavait, meglátásait az általa képviselt tudományág szabályozza, foglalja szigorú elméleti keretbe. S amennyiben a nemi és szexuális vágyak – melyek Morosgoványi mondandójának középpontjában állnak – a testhez, a testi késztetésekhez köthetők, az orvos szimptómafejtő tevékenysége pedig az intellektus világához, annyiban utóbbi a szellem embereként, előbbi a testi vágyak manifesztálójaként és hangadójaként azonosítható.

Az elbeszélés és a reflexió
Az elbeszélés paradoxona, hogy a történet „forrása”, Morosgoványi a narratíva tanúsága szerint halott. Az egyenruhaszabó doktor által közvetített hosszú monológjának egyik fő célja ugyanis, hogy bemutassa, milyen okok vezettek a gyilkossághoz, melynek ő az áldozata. Morosgoványi beszámolója szerint azon a reggelen, mely a fantáziált vagy valóban megtörtént éjszakai közösülést követte, arra „lett figyelmes, hogy menten megfagy, s hogy pucér altesttel, hasmánt fekszik a szétdúrt húsokon, s penis-ét rettenetesen csípi a só. Valamint arra, hogy mindezen rajtakapván, a kerékpárjáért benyitó hadnagy épp agyonlövi”. Agyonlövi, s nem csupán megsebesíti. A gyilkosság oka pedig vagy az, hogy a hadnagy feleségével közösült azon az éjszakán, vagy az, hogy onanizálásával tönkretette a húsokat. Viszont ha halott, mert agyonlőtték, akkor nehezen tud bármit is elmesélni az orvosnak. Holott az elbeszélés alapszituációja szerint ő „szabályos kihallgatást” kér a szakembertől.
A következő s egyben a novella zárósora persze feloldhatja a vázolt ellentmondást: „Csattan a fejhús, de facto erre ébredt.” Hiszen ez alapján elképzelhető az az értelmezés is, hogy csupán álmodta Morosgoványi az egészet. Mármint a gyilkosságot. Ám akkor meg az a kérdés, hogy miért vérzik a feje. Ha a valóságban nem lőttek rá. A történet ugyanis a következőképpen kezdődik: „Vérző fejű, rendezetlen betegem jön.” Amennyiben a racionális logika szintjén akarjuk értelmezni ezt a paradoxont, akkor azt mondhatjuk, a történet (szó szerinti) csattanója, hogy annak „forrásáról” kiderül, a holtak birodalmában tartózkodik, mert agyonlőtték. Ez alapján pedig az elbeszélés (fiktív) kommunikációs szituációját – melyet az olvasás első szakaszában felállítottunk – felül kell bírálnunk, hisz a novella végén kiderül, hogy a történetet létrehozó jelek „forrása” pusztán illúzió vagy, ha tetszik, egy nem létező szubjektum volt.
Mindazonáltal, úgy vélem, helyesebben járunk el, ha nem a racionális logika segítségével értelmezzük az ellentmondásosnak látszó narratív szituációt. Utaltam már arra, hogy Morosgoványi monológja, akár az elnyomott (testi) ösztönök „birodalmának” hangjaként is értelmezhető; szavaiból ugyanis (az orvossal együtt) megtudjuk, hogy a megnyomorított és a sufniba száműzött együgyű egyenruhaszabónak más öröme nincs, mint az onanizálás és a szexuális fantáziálás. Az ő „hangja” az értelmes cselekvésektől megfosztott ember ösztönkésztetéseinek a hangja, ki a puszta testi létezésre ítélve másban nem lel örömöt, mint a testi vágyak legegyszerűbb kiélésében. Az orvos pedig a ráció embereként a szellem magasából hallgatja őt mint katonai felettese és egyben mint a felettes énje, aki először „kihallgatja”, majd megítéli és megregulázza betegét. Ám ugyanígy felettese Morosgoványinak a hadnagy is, aki szintén bünteti, büntetheti perverz, gátlástalan, fékezhetetlen (szexuális) magatartásáért. S talán ezt teszi akkor is, amikor (álmában) fejbe lövi őt, mert onanizáláson kapja. A szöveg sejteti, hogy a gyilkosság nem a valóságban, hanem a tiszti szabó fejében, álmában játszódik le. A tudati terekben pedig a hadnagy alakja akár az ösztönkésztetések drasztikus megfékezőjeként, felettes hatalomként is azonosítható, mely hatalomnak nemcsak az álmok terein, hanem a valóságban is felettes hatalma van, köszönhetően a katonai hierarchia léleknyomorító intézményének.
A novella (ön)reflexív aspektusát helyezi előtérbe az a szakasz, amelyik nyíltan szembeállítja Morosgoványi trágár beszédmódját a fennkölt, költői nyelvhasználattal, mely a szellem emberének élvezetéül szolgál – utóbbi emberhalmazba természetesen az orvos is beleértendő: „Ő [mármint Morosgoványi] megengedi, hogy a mindenféle költők tollán a szerelem kelyhe szebb, a rózsabimbó szebb vagy a cunnika, de az csak úgy mondva van, az udvarlás meg az illendőség végett, mert a legtöbbje ezalatt a kimondott pinát érti és gondolja, ha egyáltalán szót gondol, nem pedig directe azt a forró, sós és harmatos női szakadékot, mely bölcsőnk és sírunk, és ami a pina.” A folytatásban a szöveg a nemiséget, mely verbális elfojtás alá esik, egyenesen a testhez, a „bőr alatti” világhoz kapcsolja: „És azt ne higgye senki, mondja
a betegem, senki, hogy amiről nem lehet beszélni, hogy nem arról folyik a legtöbb szó a bőr meg a szégyen huzatja alatt. A test szellőzetlen, sajgó palotájában úgy pereg a nemiség, akár egy nyirokezüst vízér, akár kinematográfban a szalag-pántlika.” Az idézett szakasz Morosgoványi mondandóját a vágyról és a nemiségről meglehetősen nyíltan a testhez köti, míg ezzel határozottan szembeállítja a költészetet, a fentebb stílt, ami a testiség, nemiség „nyílt” megjelenését száműzni igyekszik szóhasználatából. A „test hangja” ebben az értelemben folyamatos normaszegést hajt végre a történetmesélésben, és ellene megy minden (verbális) korlátozásnak, szabálynak, melyet a szellem, a ráció képvisel és határoz meg. E normaszegés ellentmondást hordoz magában, mely ellentmondás úgy írható le, hogy a költészetből kirekesztett test a költészet nyelvén kell, hogy beszéljen, ha irodalmi körökben hallatni akarja a hangját. 2 Ráadásul, állítja az idézett szakasz, a szép, költői szavak kimondása közben a testrészek, de főleg: nemi szervek megjelölése, körbeírása zajlik („mert a legtöbbje ezalatt a kimondott pinát érti és gondolja”). Azaz a nyelvi megnyilatkozásoknak a test a (referencia) forrása, ugyanakkor a korpusz mégiscsak ki van rekesztve ebből a diskurzusból. Vagy amiképpen Kalmár György fogalmaz: a „test az a dolog, amely örökké ellentéte és ellenzéke marad mindenféle társadalmi normának, szabálynak és korlátozásnak. Megtagad minden, a szimbolikus által neki kiszabott helyet és jelentést, azoktól elkülönbözik, és örökké a korlátok áthágásával fenyeget. Így a test a szabadság örök forrása lesz”. 3 Morosgoványi trágár testdiskurzusa sérti a testi eredetétől elszakadt kifinomult, költői nyelvet, hiszen az minduntalan saját eredetére és (alantasnak tartott) létfeltételére emlékezteti. Holott – írja a Test, logosz, tánc című tanulmányában Deczki Sarolta – „minden jelentés, logosz, nyelv, beszéd és írás forrása nem más, mint maga a test; az érzékiség egy olyan tartománya, mely sohasem írható le kimerítően, és nem regulázható meg végérvényesen […] Az, hogy a test az »őspraxis« birodalma, annyit tesz, hogy a testi cselekvés megelőz minden rá épülő diszkurzív rendet”, s így „végső soron megközelíthetetlen minden leírás számára”. Vagyis a „test és vele együtt az érzékiség egyrészt elérhetetlen, fenomenalizálhatatlan »vad tartomány«, másrészt azonban ez a vadság riasztó is a racionalitás diskurzusai számára, és pontosan ezért igyekszik domesztikálni […] A test leírása nem más, mint a test megregulázása, mely előírásként kezd el működni”. 4 A destruktív test megregulázására törő racionális erőt jeleníti meg a novellában az orvos kísérlete arra, hogy a klinikai szakzsargon alkalmazásával Morosgoványi katonai protokollt és rendet veszélyeztető verbális és fizikai túláradását (orvostani) keretek közé szorítsa. Az egyenruhaszabó és az orvos viszonya tehát úgy is leírható, hogy előbbi képviseli azt a testi késztetésekből és vágyakból összeálló, fenyegető destruktív erőt, mely az orvos által megtestesített és szellemivé desztillált korlátozó rendet és normarendszert fenyegeti. 5 Utóbbi pedig szakmájának jól ismert fogásait alkalmazva a „rendellenes” és irreguláris jelenségeket a tudomány logikájába és nyelvhasználatába próbálja erőltetni. Egyszerűsít, kategorizál, és a szimptómák alapján igyekszik diagnózist felállítani. A kórkép, a „deviancia” klinikai meghatározása ugyanakkor már a páciens kizárását is jelenti a normalitás világából. Abban a pillanatban ugyanis – írja Michel Foucault –, „amikor a társadalom diagnosztizálja a betegséget, egyben ki is zárja a beteget” az egészséges emberek köréből. 6 Kizárni, elrekeszteni viszont csakis az olyan, intézményi hatalommal felruházott személy képes, mint például az orvos és a pszichiáter. Jóllehet Morosgoványi válasza az abnormális körülményekre, melyek közt katonai felettese tartja, akár még „normális”, természetes emberi reakciónak is tekinthető, és ez esetben nem az egyenruhaszabó jellemére, hanem sokkal inkább mostoha körülményeire férne rá az orvoslás.
A történet „forrása”, Morosgoványi tehát valóban a testi vágyak hangadója, ám az ő „jelenléte” csakis az orvos nézőpontján keresztül érzékelhető. Ily módon a „test hangja” előfeltétele a létrejövő szövegnek, ám maga nem jelenhet meg abban közvetlenül, csakis a „szellem” embere, az orvos közvetítésében. Ambivalens állapot, miszerint azzal kell számot vetnünk, hogy „a testnek mint fenoménnek a felmutatása a diszkurzivitáson (vagy logoszon) keresztül történhet […] A testről beszélni azt jelenti ugyanis, hogy egy alapvetően és lényegileg nem diszkurzív valamit próbálunk meg nyelvileg artikulálni”. 7 Vagyis, amint megjelenik a test a nyelvben, máris lényegét tekintve átalakul, holttá, verbális tárggyá merevedik. S talán a szöveg címe is értelmezhető ennek a testet érintő ambivalenciának az alapján. A fagyott kutya lába kifejezés ugyanis Morosgoványi tettre kész, erektált nemi szervére vonatkozik: „Hagyján, ha a fasz, mint a fagyott kutya lába.” A metaforikus kifejezésben egymás mellé kerül a nagyon is élő, megzabolázhatatlan férfi nemi szerv, illetve az élettelen, halálra fagyott kutya merev lába. Egyszóval az élettel telit keménysége okán a csontmerevre fagyott élettelen testrészhez hasonlítja az egyenruhaszabó. A metaforában így kapcsolódik össze a felettébb aktív testrész a tárgyszerűséggel, az élettelenséggel. Éppen úgy, mintha a szóban forgó metafora magába sűrítené a nyelvben, diskurzusban megjelenő test fentebb vázolt problematikáját vagy, ha tetszik, ambivalenciáját, miszerint a nyelv forrása a nyelvben csak mint halott, eltárgyiasult fenomén tud megjelenni. 8

 

A felszabadított test
(A hullámzó Balaton)

A hullámzó Balaton című novella narrátora néhai élsportoló, aki történetében, visszaemlékezésében összefoglalja karrierjének főbb állomásait, valamint röviden vázolja jelen helyzetét, azt az állapotot, melyben a dicsőséges múltat követően mindennapjai telnek. A szöveg elbeszélésének keretét így „a sportolói (ön)életrajz narratív mintázata” adja, melyben tipikus módon megjelennek a tehetség első jelentkezésének, az egyesületbe kerülésnek, a kiöregedésnek és így tovább a lineáris időrendet követő eseményei. 9 S mivel az autodiegetikus elbeszélő egy néhai sportoló (jelenlegi öregfiú), talán nem meglepő, hogy az elbeszélés nyelve folyamatosan megidézi és alkalmazza a sportnyelv zsargonját és tipikus kifejezéseit. Természetesen nem egészen a szaksajtóban és az öltözőkben megszokott módon, hiszen a szóban forgó Parti Nagy-szövegben mégiscsak „imitációról” és nem tényleges autobiográfiáról van szó. A történet centrumában álló szakág, az evés, a zabálás nem létező sportág, így a leírására, jellemzésére alkalmazott „eredeti” szakkifejezések („edzés”, „egyéni csúcs”, „szerelés” stb.) óhatatlanul is jelentésmódosuláson mennek át, s ezek a szemantikai eltolások, elmozdulások lényegében a szöveg humorának (és retorikai alakzatainak is) fő forrásává válnak. 10 Kétségtelenül szembeötlőek azok a szellemes szóújítások, melyek teljesítmény- és küzdősportokból ismert (testsúly, táv és egyéb) kategóriák „rokonaiként” azonosíthatók a novellában, mint például a „bisztrózás”, az „egytál-versenyek”, a „menüzés”, a „vérsajt-bajnokság”; ugyanígy az ismertebb sportsérülések evőverseny-változatai is megtalálhatók a szövegben a „nyelőbe szorult vatta” és „minősített asztmás szájzár” formájában. Mindazonáltal a lexikai szinten megfigyelhető neologizmusok, jelentésmódosulások egy olyan szövegmetafora vagy, ha tetszik, metaforarendszer részeként értelmezhetők, mely a szocialista és kommunista diktatúra sportéletének jellemvonásait egy nem létező sportág, a versenyszerű evés tevékenységére vetíti rá. Vagyis a szöveg (retorikai) működése szempontjából nagyon is fontos egyfelől az, hogy melyik korszak sportzsargonja, sportélete kerül a fókuszba (a kommunizmusé), másfelől pedig az, hogy milyen nem létező (abszurd) sportág reprezentálja a szövegben ezt a korszakot (az evés, a zabálás). A novella morbid monológja ugyanis – írja Györffy Miklós – „mesterien idézi meg a szocialista sportvilágot, a pártélettel összefonódott egyesületi karrier hitvány sablonjait, és a zabálásban mint versenyszerűen űzött teljesítménysportban ragyogóan sűríti a rendszer ostobaságait és embertelenségeit”. 11 A novella megértése szempontjából tehát – amiképpen ezt az iménti idézet is sugallja – elengedhetetlennek tűnik a kommunista sportpolitika és a (zabáló) sport abszurditásának alaposabb vizsgálata.
A hullámzó Balaton című szöveg egy sportkarrierről, tágabb értelemben a sportról szól, vagyis egy olyan tevékenységről, mely az emberi test teljesítményét, edzettségét igényli, még rövidebben: az emberi test (a játék, verseny céljainak megfelelőn) organizált működésmódját állítja a középpontba. Ráadásul a novellában versenysportról van szó, ami az emberi izomzat, csontozat csúcsra járatását, maximális igénybevételét jelenti, a résztvevőtől pedig (jelen esetben az elbeszélőtől, a néhai sportolótól) testének még könyörtelenebb kiaknázását követeli meg. A sportsikerekhez ugyanis elengedhetetlen az edzettségi állapot növelése, mely a legtöbb sportban együtt jár az izomzat látványos fejlődésével, az atletikus test kialakulásával. A novella elbeszélőjével és főszereplőjével azonban korántsem ez történik. Jóllehet az ő sportága, a versenyszerű zabálás is „fizikai” képességeket igényel (szemben, teszem azt, a sakkal), ám testét ez a tevékenység a legkevésbé sem izmossá, hanem hájassá és alaktalanná formálja. Teljesítőképességének határa pedig, melyet a sok tréning egyre kijjebb és kijjebb tol, együtt tágul testének puha, egyre torzuló körvonalaival. („Gyarapszik a szövetállomány, folyamatosan tágul a bőr, nincs érkezése ráncosodni, legföljebb márványosodik.”) 12 Az elbeszélő sporttevékenységének abszurduma, hogy az egyre több evőedzés és evőverseny a testét lényegében mozgásképtelenné teszi, holott a „normális” sport lényege mégiscsak a test magas szintre fejlesztett mozgáskoordinációján alapul. A helyzet tehát önmagában is abszurd, ám mindez a legkevésbé sem független attól a társadalmi kontextustól, melyben a szóban forgó sporttevékenység az elbeszélés szerint megjelenik. Ez pedig nem más, mint a kommunizmus/szocializmus sportpolitikája és gyakorlata Magyarországon.
A Rákosi-érában, valamint a Kádár-korban is kiemelt jelentőséggel és támogatással bírt a sport területe. Ennek egyik fő oka, hogy a versenysport olyan szimbolikus értékkel rendelkezett, mely egyfelől a kommunista munkaverseny példájaként, másfelől pedig a nyugat elleni harc fontos (gyakorló) terepeként is funkcionált. 13 Az edzett (magyar) atléta teste (élőben és szoborformában) a dolgozó nép duzzadó életkedvét, tettrekészségét, lelkesültségét volt képes kifejezni, a tömegsport pedig a (mesterségesen gerjesztett) munkaversenyre trenírozta és készítette fel a dolgozó embereket. A Magyar Kommunista Pártot nyíltan támogató Népsport például 1946. május 19-i számában ezt írta a (tömeg)sport fontosságáról: „A sport révén egészen új munkástípust lehet nevelni.
A sportoló munkás a szabad idejét nem a kocsmában tölti, hanem kimegy a szabadba, a sportpályára, és másnap reggel jókedvvel, újult erővel fog a munkához. Az ilyen munkás sokkal megbízhatóbb munkaerő, mint a kocsmákat bújó alkoholista.”
14 De nemcsak a munkaversenynek, hanem a nyugattal, a kapitalizmussal vívott harc sikerének is fontos fokmérői a kiemelkedő és nemzetközileg is elismert, jegyzett teljesítmények. A jó sporteredmények politikuma ugyanis abban rejlett – írja Zöld János –, hogy „a tőkés országok dolgozóit elgondolkozásra késztette: hogyan lehet ilyen jó sportteljesítményekre képes egy ország sportja röviddel a pusztító háború után, ha ott rendkívül embertelennek nevezett állapotok vannak, mint azt a nyugati propagandagépezet világgá kiáltotta”. 15 A nyugat elleni harc és a munkaverseny szimbolikus összekapcsolása a legnyilvánvalóbban talán az 1949-től – szovjet mintára – szerveződő, Munkára és Harcra Kész (MHK) tömegsportmozgalomban mutatkozott meg a korabeli Magyarországon.
A sporttörténet imént vázolt momentumai jól jelzik, hogy a második világháborút követően kialakult kommunista diktatúra milyen fontos politikai és szimbolikus erőt tulajdonított a sportnak s ezen keresztül a sportoló (munkás) erőtől duzzadó testének. Pártvezetők örömmel tetszelegtek a sportsikerek fényében, mint amiképpen ez A hullámzó Balaton című novella világában is bemutatásra kerül. A novella narrátora beszámol arról, hogy egyszer még maga Biszku Béla elvtárs is meglátogatta őket a tévé nagy nyilvánossága előtt: „elkezdtünk ilyen felajánlásokat tenni az asszonnyal, hogy például Pártkongresszus, Novemberhét, meg a Magyarország felszabadulása, ilyesmiket. Egyszer még a Biszku elvtárs is megtekintett minket, hozta a tévé is, ugye”. A felajánlások – mint például negyvenöt kiló vörös kaviár nyilvános elfogyasztása a felszabadulás 30. évfordulójára – szintén a sport és párt ünnepi rituáléinak korszakot jellemző összefonódását példázzák a szövegben. Ráadásul a felajánlás teljesítésekor a főszereplő munkásnak („én ipari munkásnak voltam öltözve”), míg felesége, Gizi parasztnak („szép matyó népviseletbe”) öltözik, jelmezükkel így fejezik ki a kommunista társadalom alapját adó munkás-paraszt szövetséget.
Nyilván a sportsikerek szimbolikus értékének túlzott kiaknázása nem kizárólag a kommunista diktatúrák sajátja, hanem a legtöbb autokratikus rendszer él ezzel a kézenfekvő megoldással. A sport politikai súlyát növeli ugyanis, hogy a sportversenyek látszólag igazságosak, mérhetően objektívek (jóhiszeműen eltekintve persze a nyilvánvaló doppingügyektől). Amikor tehát a politikusok, államfők a sportsikerek dicsőségében fürödnek, akkor az igazságos versengés illúziójának a fényköre is rájuk vetül. Ez pedig azt sugallja, hogy ők a korrekt versengést támogatják, szorgalmazzák, nem pedig a korrupcióval, csalással és egyéb ármánykodással megszerzett kétes dicsőséget. Aki tehát a sportszféra lelkes támogatójaként (és gyakran: szereplőjeként) állítja be magát, az az igazságosság ideájának halovány glóriáját is a feje fölött érezheti. A méltán kiváló sportolók így a politikai retorika hőseivé válnak, olyan személyekké, akik ádáz és „igazságosságos” harcukkal terelik el a figyelmet a társadalmi és egyéb igazságtalanságokról, illetve a gazdasági bajokról. Minden sportsiker a nemzet nagyságát, erejét bizonyíthatja (szigorúan átvitt értelemben persze), melyek fényében a politikusok boldogan tetszeleghetnek, mintha valódi hadvezérekként, valódi csatákat vívtak volna meg a retorikailag megképzett ellenséggel szemben. Vagy amiképpen Bibó István fogalmaz: „mind reális, mind képzelt teljesítményük [ti. a »súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott« népek esetében] – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába”. 16
A Parti Nagy-novella által színre vitt korban a sport az imént vázolthoz hasonló „tisztító” és öndicsőítő erővel bírt. Az elbeszélő sportkarrierje részben tipikusnak tekinthető, amennyiben sikerei, egyéni csúcsai, „felajánlásai” s ennek megfelelően „atléta” teste a szocialista/kommunista dicsőségnarratívának van alárendelve – mint minden „normális” korabeli sportoló esetében –, ám a történet hősével mégiscsak van egy kis gond, nevezetesen, hogy versenykategóriája nem harcra és munkára edzetté teszi őt, hanem határtalanul kövérré és ezzel egyidejűleg teljes mértékben munka- és harcképtelenné. Az egyre növekvő, terebélyesedő evőbajnoki test, a szocialista sport abszurd szimbóluma akár a kommunista tömeg- és versenysportban felismerhető ideológiát is kifejezheti, nevezetesen azt, hogy a tudatnak, szellemnek elsőbbséget adó descartes-i, polgári világot a feje tetejére kell állítani, s az emberi egzisztencia (ontológiájának) meghatározásakor a (dolgozó) testet kell előtérbe helyezni. Egy sportoló ugyanis elsősorban
nem intellektuális képességeit, hanem testének funkcióit tökéletesíti és maximalizálja. A legtöbb sportban héttérbe szorul a szellem a testi reflexek, fizikai funkciók rovására. Sportolás közben – írja Fodor Péter – „a testet olyan tudásformák is vezérlik, amelyek nem racionális döntéseken alapulnak, ezért a sport felfogható a nem fogalmi tudásnak a test médiumában való színreviteleként. A játékos – aki a mérkőzés egészét tekintve természetesen követ valamilyen kidolgozott taktikát – a játék közben nem gondolja végig, nem tervezi meg előre minden egyes mozdulatát, viszont annál tisztábban tapasztalhatja meg azt, hogy az ember nem csak mint szellemi létező van jelen a világban, de olyanként is, akit mindenekelőtt a teste köt össze a világgal”. 17 A sport kommunista magasztalása és felértékelése akár a test ilyetén tapasztalatának a fontossá válását is kifejezheti, mégpedig abban a társadalmi összefüggésben, hogy a (munkás-paraszt) dolgozó, termelő teste a kommunizmusban fontosabbá válik – legalábbis az ideológia szerint –, mint a polgári-kapitalista társadalomban a vezető réteg szellemi fölénye és arisztokráciája.
Összefoglalva: a novella főszereplőjének (elbeszélőjének) életén és szellemén/intellektusán – az ideológiával és a sportoló létével összhangban – elhatalmasodik a teste, s szörnyeteggé válik. Torz testi valója így a kommunista ideológia (sporthoz kötődő) abszurditását manifesztálja, hisz az akarat diadala („Csak az akarat, a törekvés”) a saját testhatárainak legyőzésére is képessé teheti az egyént, és ennek eredményeképpen („Meglátszik a szakadatlan munka”) előáll súlyos, többmázsás, mozgásképtelen, „dicsőséges” lénye – a kommunizmus, a diktatúra torzszüleménye.
Érdekes még megfigyelni, hogy a címben is szereplő – s így kiemeltnek tekinthető – Balaton motívum milyen jelentésmódosuláson megy át a szövegben. A szó ugyanis elsősorban nem a magyar tengert jelöli, hanem a Balaton márkajelzésű csokoládét, mely „hullámozni” egyfelől úgy tud, ha az élére állított szeletek a dominókhoz hasonlóan egymást döntik le az indító mozdulatot követően („Csak meglököm az elsőt, és hullámzik az egész”), másfelől pedig a rengeteg (akár „göngyölegben”, akár „pucéron”) elfogyasztott csokoládé, Balaton szelet belül hullámzik tovább („hullámzik bennem”), az emésztőrendszerben. A külső dolog így (Balaton szelet/tényleges Balaton), mivel a főszereplő „sportolói” hevületében megeszi azt („ropog a nád a fogam alatt, zizeg a tükre”), belsővé válik. Más szóval, a külső Balaton az evőbajnok esetében belsővé válik, s így annak attribútumai is (hullámzás, távlatosság) belső tulajdonságokká alakulnak. A határtalan horizontot kínáló tengert (kulturális közhelyként) szokás végtelenként jellemezni, a szóban forgó novella esetében azonban, a fentiekből következően, a végtelenség mint jellemvonás a főhős belsőjében jelenik meg az egyéb vízattribútumokkal együtt: „Befelé élek, hullámzik bennem a végtelen.” Ha figyelembe vesszük a kor szabadsághiányos állapotát, melybe a főszereplő karrierje és élettörténete ágyazódik, akkor azt lehet mondani, hogy a „kinti”, társadalmi korlátoltsággal és fojtogató légkörrel szemben a belső végtelen jelenti a menedéket. Így abszurd módon: minél nagyobbra tudja növeszteni belsejét, azaz testének határait, annál nagyobb szabad teret képes kiszorítani a diktatúra világából. Magyarán: a test terebélyesedése a szabadság méretének növelésével egyenértékű, és így az a „mámor”, az „a remegős érzés”, mely akkor fogja el az embert, amikor érzi, hogy „nagyobb az űrtartalmad, mint amekkora vagy, hogy egyre tágulsz belülről, egyre csak növekszel”, akár a szabadság nehéz mámoraként is értelmezhető. Vagy kevésbé komolyan szólva, akár az ottliki, diktatúrákban kivívható belső szabadságának a paródiájaként is olvasható, hiszen az Iskola a határon című regény főszereplőinek a militáns rendszerben megharcolt belső szabadsága a Parti Nagy-novellában a szó szoros értelemben (test)belső végtelenséggé és határtalansággá alakul. 18

 

Jegyzetek

1. Az idézetek forrása: Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába. Magvető, 2006. 5–24.
2. Ebben az értelemben az irodalom is „bűnrészes” a test(i vágyak) elnyomásában, hiszen a „szépirodalom […] nem csupán tökéletlen tükröt tart a nemiség látható jelei elé, hanem egyben meg is alkotja a szexualitás problémáját. Ahogy Barbara Johnson megfogalmazza: »az irodalom az, ami a szexualitást számunkra, beszélő állatok számára problematikussá teszi. Az irodalom nemcsak egy tökéletlen (külső) vizsgálódó szerepét tölti be, hanem a szexualitás problematikájának megalkotásánál elkerülhetetlenül ,bűnrészes’ is«. […] Nemcsak a nemi különbséggel szemben megfogalmazódó attitűdök »generálják és strukturálják az irodalmi szövegeket«, hanem éppen hogy maguk a szövegek generálják a nemek különbségét”. (Thomas Laqueur: A testet öl-
tött nem. Testiség és nemiség a görögöktől Freudig. Ford. Szabó Valéria. Új Mandátum Kiadó, 2002. 37.)
3. Kalmár György: Szöveg és vágy. Pszichoanalízis – irodalom – dekonstrukció. Anonymus, 2002. 81.
4. Deczki Sarolta: Test, logosz, tánc. = Helikon, 2011/1–2. 79., 86., 73. Vö. még: Foucault vállalkozásának paradoxona, hogy „diszkurzívvá próbálja meg tenni azt, ami per definitionem túl van minden diszkurzivitáson, megírni azt, ami nem engedelmeskedik semmilyen szintaxisnak, s aminek nem egyszer a szótárával sem vagyunk tisztában […] A test maga ugyanis par excellence kívül van minden diszkurzivitáson, minden renden”. (Uo. 73.)
5. Rákai Orsolya Idegen testek (Xenológia, modernség és feminizmus az ezredfordulón, avagy a társadalmi nyilvánosság újabb szerkezetváltozása) című cikkében nagyon találóan mutat rá arra, hogy a test és a szöveg fogalma metaforikus módon gyakran összekapcsolódik az elméleti diskurzusban, és ezzel egyidejűleg csábítóan fenyegető jelenséggé is válik: „A szöveg fogalma maga is a test/idegen/nő képzetkörének klasszikus (pszichotikus) metaforarendszerében jelenik meg: vonzó és félelmetes, mely magába ránt, bekebelez, olvasatokat szül, de olvasat-gyermekeit Médeaként fel-
falja, biztosítandó saját fennmaradását.” (Helikon, 2011/1–2. 91.)
6. Michel Foucault: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése. Ford. Romhányi Török Gábor. Corvina, 2000. 65.
7. Deczki: i. m. 72.
8. Széplaky Gerda Borbély Szilárd A Testhez. Ódák & Legendák című kötetével kapcsolatban jut hasonló következtetésekre, mondván, a test megjelenítésére törekvő nyelv mindig kudarcot vall bizonyos értelemben: „A »nedvedző, bűzlő, áradó« test legfeljebb akkor tud a nyelv részeként megjelenni, ha tárggyá válik: egy történet elbeszélhető tárgyává. De ez csak abban a pillanatban következik be, amint megfosztatik az élettől, a mozgásban-léttől, amint holttestként tárgyiasul […] a tárgyiasított test nem azonos az élő testtel.” (A halott test grammatikája. A megváltás lehetetlensége Borbély Szilárd A Testhez. Ódák & Legendák című verseskötetében. = Helikon, 2011/1–2. 150.)
9. Fodor Péter: Térfélcsere. A sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern elbeszélő prózában. Kijárat Kiadó, 2009. 187. k.
10. Vö. „Parti Nagy irályának legnagyobb találmánya (leleménye) e bátran, szélsőségesen értelmezett nyelvi (grammatikai-jelentéstani) szabadság: az ő szövegeiben minden nyelvi elemet (azaz szót, szintagmát, alakzatot, jelentést, stílusárnyalatot stb.) eloldoz a (mindennapi, történeti és irodalmi) konvenció kötöttségeitől, s minden egyes nyelvi elem kitalálásával, megtalálásával, beiktatásával, újraválasztásával és újrafelhasználásával, átértelmezésével folyamatosan teremtő aktust hajt végre.” (Margócsy István: Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton. = Uő: Nagyon komoly játékok. Pesti Szalon, 1996. 143.)
11. Györffy Miklós: Líra és epika határán (Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton). = Magyar Napló, 1995/5. 42.
12. Az idézetek forrása: Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton (waldtrockenkammeri átiratok). Jelenkor, Pécs, 1999. 5–18.
13. Persze a kettő nem egészen választható el egymástól, hisz a lázas munkaverseny is a „haldokló” nyugat lekörözését és „romba döntését” célozta.
14. Idézi: Földes Éva–Kun László–Kutassi László: A magyar testnevelés és sport története. Szerk. Kun László. Sport Kiadó, 1982. 381.
15. Zöld János: A polgári ideológia elleni küzdelem felszabadulás utáni sportmozgalmunkban a fordulat évéig. = TF Tudományos közlemények, 1970/II. 119.
16. Bibó István: Az európai fejlődés régiói és zsákutcái. = Uő: Válogatott tanulmányok. Corvina, 2004. 99.
17. Fodor Péter: i. m. 34.
18. A külső korlátoltság és a belső végtelenség dichotómia úgy is előáll a novellában, hogy a Balaton, a magyar tenger képtelen a végtelenség érzetének felkeltésére, hisz mérete ezt nem teszi lehetővé, a túlpart ugyanis mindig látszik, ezzel szemben a belsővé tett (felzabált) tenger már valóban korlátlan s végtelen hullámzásra képes a főszereplőben: „hullámzik bennem a végtelen”.