Haraszti Ágnes

SÜLLYEDŐ

Akkoriban kezdtem lélekvándorolni.
Fiatal lélek, ha lőnek, ki ne menj.
Két egyforma fiam volt, az egyikről
mégis azt hittem, hogy egy idegen

gyerek az, aki fekszik a járdán,
mikor kinéztem, hogy honnan nő a zaj.
Két nap múlva a pesti körhangos ház
megtelt szellemekkel, én a karommal

körbefogtam az élő, reszkető testet,
a másikét, aki nem szaladt ki akkor,
mikor mindez elkezdődött, és sok
másik életben folytatódott. A falakból

új élet díszlete lett. Őt felneveltem,
aztán huszonpár éve átköltöztem belém.
Nézem ugyanazt az utcát, a bérházakból
belülről kifelé árad, dől ki a fény.

Ezer lyuk tátong, a megállóból nézem.
Emlékem nincsen, a másik fiammal nyilván
összefutok néha a süllyedő házban:
ma már ő az öregebb. Nem mondja: anyám.

Nem ismer fel. Csak a lövöldözésben
meghalt fiam jön el néha: mozdul az asztal.
Ahonnan látszik az a járdaszél, az ablaknál
áll és néz rám egy ötvenéves angyal.