Handi Péter

VERS TÖBB ARCRÓL

Mint gyűrött vászondarab, melyen
a ráncokat egyenesre simítanád, de
azok az anyag akaratánál fogva
makacsul visszaugranak
– így közelednek, a belső optika
olykor fókuszba húzza őket, majd
átrendezi, a fények
lopakodó természete az arcokat
a homályba visszamossa.
Lámpajáték ez mind,
korpulens nagybácsik ökörarca
egy fejforgatásra
képlékeny vonalzóvá keskenyedik, akár
az olcsó vásári kaleidoszkóp
összeugró idomai.
Az arc,
mindig az utolsó arc néz vissza,
hiába építgeti a képzelet
az arc esélyeit az időtéglák
gondos rakosgatásával,
az akarat, hogy ilyen legyél,
az óvatos kalkuláció
valószínűtlen csapdájába fut.