Dékány Dávid

ZSEBLÁMPAFÉNYBEN

Eredetileg kastélynak épült,
aztán a lakók váratlan és gyors halála után gyufagyár lett –
most árvaház.

Ez az utolsó éjszakája nálunk.
Délelőtt egy ugrókötélre akasztotta fel
az itt töltött hónapokat,
de a leragasztott cipősdobozra,
amibe az éveit csomagolta,
légzőnyílásokat fúrtunk.

Takaró alatt, zseblámpafényben mesélt róluk,
a középkorú párról, akik holnap elviszik.
Azt hiszik, örökbe fogadják.

Étkezés előtt összekulcsolt kézzel motyognak,
nem tudják, hogy közös fogkefét használunk,
és öblögetéskor az asztali áldások maradékait is kiköpjük.
Nem tudnak a felgyújtott kukákról,
pedig az olvadt műanyag, akár a gyanta,
végigfolyt a buszmegálló törzsén.

Mire az eső eleredt, már megfogadta, hogy
a születésnapján lángokban áll majd az erdő,
benne az intézet
és az intézet udvarán a borókák is.
Aztán elaludt a zseblámpafényben,
és nekem most végig kell néznem,
ahogy a villámok merényletté hegesztik össze
egy kisfiú álmának égési sérüléseit.