Szűcs Teri

„A LÉTRE KÉRDEZ”

Csengery Kristóf: Dalok könyve
L’Harmattan, 2012. 164 oldal, 2100 Ft

A Dalok könyve Csengery Kristóf harmadik verseskötete. Az első ’83-ban jelent meg, és maga Kálnoky bábáskodott felette; a második könyvre huszonkét évet kellett várni, a harmadikra hetet. Látható, hogy Csengery távolról sem kötetben, összekapcsolódó szövegalakzatokban gondolkodik, inkább a költői reflexió folyamatos, kitartott hangja érdekli. A Csengery-vers az összpontosítás színtere, megfigyeléseivel az én belső világát és környezetét láttatja, a jelenkorunkat. Különösen érdekes ezzel a hanggal koncentráltan, kötetbe sűrítve találkozni. Kérdés, hogy mi mutatkozik meg így Csengery költészetéből, ami a folyóiratközlésekben rejtve marad.
A Dalok könyve – hiába rendeződnek benne ciklusokba a versek – olyan egynemű szövegfolyamként szólal meg, amit dalok tagolnak.
A vissza-visszatérő zenei formák mérik a kötet idejét. Ahogy a fülszövegben írja Csengery, valóban a dalok a könyv kiemelt artikulációs pontjai. A dalköltészet nem fedi el azt a minősé-
gét, amit a líra hagyományos „nagy” formái feltétlenül kerülendőnek tartanak: hogy alkalmi. A vers-dal beágyazódik az időbe, és hangsúlyosan használja is azt, majd abbamarad, elhallgat. Csengery számára az alkalmat a dalköltészetre a puszta létezés szolgáltatja – ridegebb, Csengery szemléletéhez talán közelebb álló szóval, az egzisztálás, amit a lírai összpontosítás pillanatai tagolnak.
A puszta létezés azért szolgáltat alkalmat a versre és fordítva, azért a vers teszi egyedül alkalomszerűvé a létet, mert Csengerynél nincs más kitüntetett pontja az időnek. Az életidő a Dalok könyve szerint rosszkedvűen, szorongással, idegenkedéssel és elidegenedéssel, kellemetlen érzésekkel telik. Amikor mégis sikerül megszólítani a létet, és zenei formába rendezni, illetve metaforahálóvá alakítani a környező és a belső világ darabkáit, akkor Csengery szerint maga a létezés is átminősül, jelentéssel telítődik. Mintha a költészet transzcendálná – de csak mintha. „…Mint az üres palack, / amelyben szél dalol, e néhány / strófa is oly telített – idővel.” (Hiány hiánya.) Gyökeresen klasszikus poétika ez. Pontosabban egy klasszikus poétika kudarcának a feltárása, romjainak, diribdarabkáinak bemutatása. Értelmezéséhez olyan fogalmakat kell visszavezetnünk a költészetről való beszédbe, mint a létösszegzés, a lét megszólítása, a lételméleti kétely – ez utóbbi Domokos Mátyásnak Csengery második, Egy korinthusbeli a metróban című verseskötetéről írt recenziójából származik (Egy klasszikus (a)gnosztikus a posztmodern világban, Holmi, 2006/3.). A lírai megszólalás Csengerynél hagyományos tárgyát keresi, de tárgyavesztett marad, mert a lét mint egész nem megszólítható – Domokos ezért hangsúlyozta Csengery költői szerepválasztása kapcsán a klasszikus kiállását a posztmodern közegben. Magam pontosan olyan olvasó vagyok, akitől Domokos óva intette Csengery lírai világát – aki a „dobozoló kritikai neurózis” felől érkezik, és az „ún. szövegköltészet” művein iskolázódott, aki ahhoz szokott, hogy „a versekben… a nyelv írja önmagát” – és én is Csengery (kényszerűen, rosszkedvűen vállalt) anakronizmusában látom e költészet egyik legérdekesebb vonását. A Dalok könyve hangja leginkább Babitshoz hajlana vissza, hogy vállalkozásának kudarca után a dalköltészet alkalmi töredékeiben aprózódjon szét, azokban formálja meg részmegfigyeléseit, reflexióit. Tragikus hang ez, amelynek már nem adatik meg a nagyvonalú pátosz. Ám Csengerynek olykor nehezére is esik lemondani a pátoszról, és így kerülnek verseibe azok a sorok, amelyekkel szemben értetlenül állok kortárs olvasóként – „másról szól árva énekem”, „az Én, ez az ócska holmi” – ilyenkor panel- és idézetszerűen ismételgeti szólamait a Csengery-féle beszédmód.
A klasszikus hang utáni vágy, a nosztalgia kudarca, mint hangoltság, mint hangütés: ez választja el Csengeryt azoktól az alkotóktól, akik ugyancsak a líra alkalomszerűségét és radikális személyességét állítják előtérbe. Az Egy korinthusbeli a metróban-kötetről írt recenziójában Bán Zoltán András felvetette, hogy Csengeryt Nádasdyval együtt a Vas István–Kálnoky–Kavafisz–T. S. Eliot–Petri–Várady Szabolcs–Rakovszky-vonal” valamely pontján lehetne elhelyeznünk (– nyilvánvaló, hogy vonalról nem, legfeljebb hálózatról beszélhetünk e névsor kapcsán), majd lemondott erről a felvetésről, végül a Nádasdyval való rokonításról is, és inkább csak valamiféle hangulati hasonlóságra mutatott rá (Civilek a pályán – Csengery Kristóf és Nádasdy Ádám új kötetei, Magyar Narancs, 2005/31.). E hangulat a Dalok könyvé-ben is kitart; de kitart Csengery lírájának az a sajátossága is, amire Bán Zoltán András úgy mutatott rá, hogy Nádasdyt nevezte a „párbeszédképesebb alkat”-nak. Valóban, Nádasdy költészetében magától értetődő helye van a másiknak, őt is magukba foglalják a versek privát történetei. Ezzel szemben Csengerynél – így a legújabb kötetben is, amely gyakran egyes szám első személyben szólal meg – nincsen te, nincs dialógus. Vagyis amikor van te, akkor az szinte minden esetben önmegszólító versszövegbe ágyazódik. Csengery énje (ez a megfigyelt, megszólított én) mélységesen ellentmondásos: egyfelől mindent magába kíván foglalni, mintha kozmikus lenne; másfelől töredékes, széteső, és úgy húzódik össze, hogy szinte eltűnik. A lét megszólítása mellett ez a költészet az én körülírását tűzte ki célul, illetve a két fő tárgya közti kapcsolat megragadását – ezek is a klasszikus modernség alapkérdései, melyeknek egy kortárs verseskötetben való visszatérése hol az egzisztenciális kudarc költészetévé alakul, hol pedig maga lesz művészi kudarccá. A veszteség lírájának, az ironikusan hangszerelt magándaloknak így nyílik tér – a rossz hangulatnak avagy rossz közérzetnek, a kultúrában és azon túl.

„Ahogy a piszkosszürke köd
dermedt foszlányai
kúsznak a csapzott fák között;
ahogy a hajnali
álom a létre kérdez, és
csak egy választ kap: tévedés;
ahogy lassan veszi

a levegőt a kétkedő,
kopár táj – mindez egy
állítást érlel: az idő
mélyén a dárdahegy…”
(December, merülés)

Csengery nagyon jó és szellemes megfigyelő. Számomra harmadik kötetének azok a versei jelentették a legtöbbet, amelyekben feladta az énnel és a léttel való költői birkózást, és a szöveget teljes mértékben az esetlegesség, a látvány alkalomszerűségének terepévé tette. Ilyen például a Peruiak az aluljáróban című vers, amely a Kálvin tértől a Múzeum utcáig tartó rövid út észleléseit dolgozza össze úgy, hogy az ismerős terepen való áthaladás végső soron az egzisztenciális elveszettség élményévé alakul. És ilyen a Zsemlekutya, Öreg Fekete Kutya című hosszúvers, két budai-zöldövezeti kutya kapcsolatának aprólékos leírása, számtalan finom megfigyeléssel és a megfigyelések nagy ívű filozófiai, sőt filozófiatörténeti értelmezésével – persze ez a két kutya is mi vagyunk.