Szécsi Noémi

ÁLHALÁL

A „Rohadt állatok” ciklusból

– Ez kurva unalmas – súgta a Hörcsög a mellette ülő Vakond fülébe. Vagy legalábbis abban a magasságban, ahol láthatatlan hallószervét sejtette.
A színpadon egy oposszum tettette magát halottnak. Féloldalra dőlve, behunyt szemmel, szájából kilógó nyelvvel feküdt a deszkákon. A teremben szinte tapintani lehetett az áhítatos csendet.
A Hörcsög állkapcsát hatalmas ásítás pattintotta szét, majd a megtermett állat ugyanabban a pillanatban fel is ugrott, és az első sorban ülő nézők előtt csörtetett ki.
– Elnézést, elnézést – motyogta a Vakond a Hörcsög helyett is. Az már a nézőtér szélén integetett neki türelmetlenül, hogy igyekezzen.
A Vakond utoljára még visszanézett a művészre, akit a nézőtéri mozgolódás sem zavart meg elmélyült összpontosításában: meg sem rezzent, sőt már a rothadás orrfacsaró bűzét árasztotta magából.
A Vakond ügyetlen ásólábaival a lehető legóvatosabban próbálta betenni maga mögött a hangszigetelt ajtót, nehogy hangosan csapódjon be.
A színház előterében fellógatott hatalmas molinóra a TANATÓZIS feliratot festették, amelyben egy játékosan betüremkedő kis y-t biggyesztettek az N és az A közé. Így a szó kettős olvasata egyszerre utalt az esemény vidéki helyszínére, valamint a halál színlelésének művészi aktusára, amely köré a fesztivál szerveződött.
Mire a Vakond nehézkes mozgásával a büfé pultjához ért, a Hörcsög már azon könyökölve ordította:
– Ki a fasz ez?
– Világszinten jegyzik. A fesztivál fele költségvetése ment rá a gázsijára – súgta a Vakond némi ingerültséggel a hangjában.
– Az elég szar.
– Ő a legjobb.
A Hörcsögöt nem igazán érdekelte ez az információ, csak belemart a kihelyezett kínálótálak egyikébe, és a pofájába tömött némi kukoricát.
A pultos mókus – egyéni, artisztikus farokviseletéből ítélve egy szabadnapos színész – elfordította a fejét, látszólag tudomást sem véve a szépen kikészített tálak sorsáról. Ehelyett intett a raktáros törpeegereknek, azok ketten pedig nekifeszültek egy oldalára fektetett, akciós kiszerelésű Bonduelle kukoricakonzervnek, hogy begurítsák az utánpótlást.
A Vakond egyik lábáról a másikra állva pásztázta az előteret, és egy pillanatra összeakadt a tekintete a mókuséval, aki fogát a doboztetőbe vájva, némán bontotta a konzervdobozt. Hörcsög kitartó következetességgel gyömöszölte a kukoricaszemeket a pofazacskójába.
– Ha amúgy is én fizettem érte, akkor csak nem hagyom itt – motyogta teli szája miatt alig érthetően. – Megenné más. Kávét! – intett a mókusnak. A vörös szőrű rágcsáló elmélyült tevékenysége ellenére mindvégig feszülten figyelt, mert a parancsszóra azonnal otthagyta az alumíniumdobozt, és nekiugrott a presszógépnek.
A Vakond ásólábaival gereblyézte bársonyos szőrét, és közben idegesen sóhajtozott.
– A művészettől mindig lemegy a vérnyomásom – magyarázta a Hörcsög, ahogy a kukoricaszemeken keresztül öntötte le a kávét a torkán.
– A Biokert előtti időkben máshogyan viszonyult a kultúrához – jegyezte meg pikírten a Vakond. – A költői esteken a Gödörben.
– Mert mindig odajártak a legjobb bulák – csámcsogott a Hörcsög közönyösen.
A Vakond ezt aligha cáfolhatta volna. Izgatottan nevetgélő, éppen csak ivarérett nőstények töltötték meg a téglakerítés alatti elhagyott pocokjáratokat, és szemrebegtetve, mégis öntudatosan tűrték a kerek hasukra, gömbölyű hátsójukra, vékony csíkot húzó farkukra tapadó vágyteli pillantásokat. Igazából a hízottabb, tekintélyes hímek kedvéért jöttek, de a fiatalabb hímeknek is leesett ez-az, ha a kellő pillanatban környékezték meg a saját szaporodási hormonjaiktól megrészegült kisemlősöket. Vad éjszakák!
A Vakond homályosan úgy emlékezett, hogy az első egy-két alomnyi kölyke ilyen irodalmi esteken fogant a sötét szőrzetükkel az éjszakába olvadó bölcsészlányoktól. Bár ezek nem hagytak benne olyan mély nyomokat, mint az az eredeti és arisztokratikus külsejű albínó vakondnő, aki üdvözült pillantással leste a nyilvánvalóan alkoholtól csatakos nutria minden szavát – mindig a nádasról beszélt a tanítványainak.
A Vakond részegen egy egész éjszakán át könyörgött a lánynak, hogy ne adja oda magát a nagydarab, sörtés, sárga fogú jószágnak. Ő túl kicsi, szép és finom, hogy elbírja ezt a terhet. Agyon is nyomta.
A Vakond megköszörülte a torkát. Mindig elbizonytalanították a Hörcsög nyers megnyilatkozásai. Noha mélységesen lenézte, meg volt róla győződve, hogy nem az a mogorva tahó, aminek látszik. Máskor viszont arra jutott, hogy magában csak azért mentegeti, azért tulajdonít neki értelmi képességeket, mert időről időre őt bízza meg feladatokkal.
– Hiszen annak idején még verseket is írt.
– Nem tehetek róla, hogy sokféle tehetséggel születtem. Ám teendőim kiskerti államférfiként elvontak a költészettől – ásított a Hörcsög. – Nekem ez nem áldozat.
Bizonyára csak most vette észre az előtérben elhelyezett ravatalokat, mert a tátva maradt száján kiömlött némi vetőmag – azt nyilván még korábban, a kukorica előtt gyömöszölte a pofazacskójába.
A dizájnos emelvényeken több kisebb rágcsáló, valamint egy béka feküdt a színlelt halál állapotában.
– Mi a… – kezdte a Hörcsög ingerülten, de a Vakond közbevágott.
– Ez a fesztivál. Mind önkívületi állapotban vannak.
A Hörcsög megfogta az egyik oldalára dőlt ugróegér mellső mancsát. Felemelte, majd elengedte. A mancs ernyedten hullott le, de az állat szempillája megrebbent.
– Ha az utcáról betéved valaki, ezt az is megcsinálja. De legalább ingyen.
– Talán nem olyan jók, mint az oposszum, viszont alapesetben a látogatók nem fogják összetapogatni őket – mondta sértetten a Vakond, és a kétnyelvű Ne érjen a művészhez / Don’t touch the artist feliratú tábla felé intett.
Ebben a pillanatban kitárultak a színházterem ajtói, és megrendült nézősereg áramlott ki. A közelgő tömeg szelétől meglebbent a molinó sarka s rajta a felirat: Biokultúra Egyesület.
– Annyira zseniális, hogy gyakorlatilag bomlásnak indult – kapta el a Vakond két élménytől átszellemült csuklyás patkány beszélgetését, akikről messziről látszott, hogy lakásban tartják őket – a városból jöttek idáig a művészeti csemege reményében.
A színpadon magára hagyott oposszumból zöld nedv szivárgott, és már a legyek is kezdték ellepni. Egyesek közelebb mentek, hogy saját szemükkel győződjenek meg a művész élettelen állapotáról, mások megrohanták a Hörcsög által meg nem dézsmált tálakat, és kukoricaszemeket rágcsálva járták körül az előtérben kiállított holttesteket. A Vakondban engedett kicsit a szervezés stresszes hetei során felgyülemlett feszültség. A stábjával az oposszum holtteste mellett megtartott virrasztást szánták zárórendezvénynek, és most már csupán karnyújtásnyira volt attól, hogy kimondhassa: a fesztivál zökkenő nélkül, széles érdeklődés mellett és botránymentesen zajlott le.
– Túl kicsi a szponzorlogó – vakkantotta a Hörcsög, de a szeme már a büfépult fölé felfüggesztett, folyamatosan vibráló képernyőre tapadt. Live Hamster Fight – ez futott a csíkon a menetek állásával együtt.
Két markos mezei hörcsög lépett fújtatva a ringbe, kipróbált ketrecharcosok. Először csak szagolgatták egymást, aztán hirtelen egymásnak estek. Percekig szünet nélkül, ritmikusan püfölték a másikat, majd hirtelen abbahagyták, és ki-ki visszavonult a ring megfelelő sarkába pihenni. A Hörcsög csak ekkor vette le a tekintetét a monitorról.
Akkorra már valóságos tömeg lepte el a színház előterét, és egy szemre leginkább nagy fejű földipocoknak tűnő alak győzködte a homlokát idegesen vakargató Vakondot, hogy ragaszkodik a „pop-up sajtótájékoztatóhoz” a rendezvény mecénása jelenlétében.
A Vakond szégyenkezve mérte végig a Hörcsögöt. Ő – mint mindenhová – ide is fekete bársonyban jött, viszont a Hörcsög dús bundájában megakadtak a szétrágott és kiköpködött kukoricahéjak.
Csak a vak nem látta, hogy az imént rámolta ki a büfét.
A Vakond intett a törpeegereknek, hogy tegyenek ki egy asztalt, terítsenek rá egy támogatói emblémával ellátott terítőt. A két egér nagy üggyel-bajjal még egy ravatalt is odatolt a bambán a tévére meredő Hörcsög mellé mint afféle kérdezők és kérdezett között húzódó határtárgyat.
Az első sorban egy szemüveges törpenyúl jelentkezett, az a fajta, amelyik nem tudja becsukni a száját a kiálló fogaitól.
– Miért fontos a velünk élő művészet támogatása a Biokert számára?
– Hogy örüljetek, nyuszikám – vetette oda a Hörcsög kissé szórakozottan.
A törpenyúl kelletlenül megköszönte a választ, mire a hátsó sorokban emelte fel valaki a mancsát, hogy kérdezne.
Az élőben közvetített hörcsögketrecharc résztvevői ismét csépelni kezdték egymást, ezúttal az egyik megfutamodott, a másik pedig üldözőbe vette, és ha sikerült elérnie, ütötte-verte. A másik hol szembefordult vele, és felvette a harcot, hol pedig ismét menekülőre fogta.
A Hörcsög ezt annyira izgalmasnak találta, hogy még akkor is csak vonakodva vette le a szemét a büfé plazmatévéjéről, amikor a Vakond oldalba bökte, hogy valaki ismét kérdez. Az összesereglett állatok közül a már látott nagy fejű földipocok lépett elő, a túlnyomóan pockokból, patkányokból és háziegerekből álló tömeg pedig úgy nyílt meg előtte, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Ez valami nagy attrakciót jövendölt. A Vakond idegesen előredőlve várta a kérdést.
– Egy művészeti fesztivál főszereplői mégiscsak a művészek – kezdte érezhetően gúnyos hangon a Nagyfejű. – A művészek nem nyilatkoznak?
– A művészek nem nyilatkoznak, mert… csicsikálnak – bökte ki a Hörcsög nyeglén, és még egy ásítást is elnyomott, nyilván az alvás gondolatától támadt az ingere.
– A művészek nem nyilatkoznak, mert a művészek most némák – mondta diadalmasan a Nagyfejű, a vele érkező tüntetők pedig egyetértően zúgtak. – Halottak. Jobb idők-
re, feltámadásra várnak. Így bojkottálják a fesztivált, amelyen látszólag részt vesznek!
Egy Biokert = A művészet halála feliratú, házi készítésű transzparenst cipelő pocok még magasabbra emelte a tábláját, akárcsak a többiek, és mind együtt skandálták: ha-lot-tak, ha-lot-tak, de olyan hangosan, hogy az egyik ravatalon kifektetett béka szemlátomást felijedt, csak erőnek erejével hunyta le ismét a szemét.
– Ó, bazmeg – súgta a Hörcsög, és ha a sok szőrtől nem is látszott, biztosan lefehéredett. – Ezek jól átbasztak minket. Ők téged, te meg engem.
A Vakond az ájulás szélén fürkészte a tömeget. Ő a méregtől volt vörös a bundája alatt.
A szemével mértéktartóbb médiumok képviselőit kereste a tömegben, és meg is pillantotta a köztudottan teljesen eszelős Pirókot a BioTV-től. Az olyan konzervatív csatornának számított, hogy ha egy állat nyilatkozott, a szövegcsíkban mindig a latin nevét írták ki. Intett az idős rágcsálónak, hogy jöjjön közelebb, de mire visszafordult, a Hörcsög már kirángatta a színészmókust a pult mögül, és a nyakánál fogva szorította.
– Itt egy művész. Ő nyilatkozik – jelentette be ellentmondást nem tűrően. A mókus ki sem tudta tépni magát, mert a Hörcsög a farkára is rálépett.
Még mindig a Nagyfejű kérdezett.
– Tudott a bojkottról?
– Mondja, hogy nem tudott – sziszegte a Vakond idegesen, az ásólábával takarva el a száját.
A rémült állatka eszeveszetten rázta a fejét.
– Szóval nem tudott. És egyetért vele?
A Vakond tanácstalanságot olvasott ki a kidülledő fekete szempárból, mely fokozatos dülledése a Hörcsög erősödő szorítására engedett következtetni. Aztán egyszer csak lecsukódott a szeme, és lefittyedt a nyelve.
A távolból csattanás hallatszott.
A Biokert = A művészet halála táblával imbolygó pocok addig taktikázott, amíg be nem játszotta magát egy kamera elé, hogy a felirat jól látsszon a tévében. De hanyatt esett, és a transzparensével leütötte néhány fajtársát, akik a mozgalom egyben tartásához szükséges belső szolidaritás ellenére sem bocsátották meg a csapást. Pillanatok leforgása alatt olyan tömegverekedés alakult ki, amelybe először csak a biztonsági őrök, majd az előadás még az előtérben csellengő közönsége is bekapcsolódott. A spontán sajtótájékoztatóra és a megszorongatott torkú állatra már senki sem figyelt.
– Megöltem – jelentette be a Hörcsög tárgyilagosan, ahogyan a földre engedte az ernyedt kis testet. A bundájába törölte a mancsait.
– Ez csak tanatózis – magyarázta a Vakond a rá jellemző magára erőltetett hidegvérrel. – A halálos rémülettől teljes mozdulatlanságba dermedt. Ha elmúlt a vészhelyzet, majd újraéleszti magát. Nem gondoltam volna, hogy erre mókusok is képesek.
A Hörcsög csak legyintett. Berúgta egy ravatal alá a dermedt mókust, és a dulakodók közé vetette magát. Hajlott kora ellenére ugyanolyan ruganyossággal mozgott, mint a ketrecharcosok, akiket az imént a sportcsatornán figyelt. Technikás volt, és kirobbanó erővel bírt, mikor támadhatott – mintha ő is tetszhalálból tért volna magához.
A színház aulájában kisvártatva bajszok, farkak, fülek, később mancsok és fejek röpködtek, ahogyan az bizonyos rendszerességgel mindig megesett a Biokertben, ha háromnál több állat jött össze. A Vakond mindeddig mégis azt a hiú reményt táplálta, hogy ez a rendezvény a megszokott csetepaté nélkül zajlik le. Egy ötéves hím már ne legyen ilyen naiv, gondolta, és lemondó sóhajjal ült le egy félredobott transzparensre. Először a rendőrséget hívta, utána a temetőbogarakat.
Már a halottakat takarították el odakinn, amikor a színpadon heverő oposszum mocorogni kezdett. Először a szemét nyitotta ki, aztán a nyelvét húzta be, és becsukta a száját. Ahogyan négy lábra állt, a bundája még ragadt a zöld váladéktól, és finoman kinyújtóztatta a tagjait. Ahogy körbenézett, a száján az alakítás fölött érzett elégedett mosoly suhant át.