Szabó Sándor

HÁBORÚS ÉLETISKOLA

libegő függönyű ablakán át.
Neki volt, ugye, rádiója, és csakugyan
kis idő múltán feltűntek ott fenn
a Liberátorok. Ámultan néztem a sok-sok
pirinyó és ezüstlő idomnak
Budapest fele lassúnak tűnő, morajló
vonulását. Ám percek alatt már a
Monorig inaló vad s tompultan dübörgő
dörejek hangját csak furcsaságnak
– „hogy ilyen is lehet” – tréfának fogtam föl,
tizedik évemnek kezdetén. Csak
tudatom küszöbén toporgott, hogy ez azért
iszonyú lehet ám, ott, hol a vész dúl.
Ha meg napnyugovást roncsolt számos sziréna,
ami aztán jött – spektákulum volt:
kereső, tapogató fényszórók nyalábja,
s a magasból Sztálin-gyertya hullott…
Nos, olyan viharos fény volt éjfélkor is még,
hogy Upor Nagy Ákos azt hazudta,
odakünn, a falócán írta meg a leckét!
A kezemben volt Wehrmacht-karabély,
odaadta a rőt fritz, elmókázva, játszva.
Heveder is. Szovjet. Ám a szerzsánt
dühösen tvoje mattyozva elszedte tőlem.
Bölcsen.
Ruhatetvek. Gyötrő éhség.
Mindez álmomban visszatér még.