Péterfy Gergely

AZ EMEMBER (II)

Azon a délutánon, amikor Prikopil Anteusszal megérkezett a kolera híre Széphalomra, az uram Sátoraljaújhelyből tartott hazafelé. Gyalog volt, ahogy mindig, szakadó esőben, sűrű ködben vagy a tavaszi hóolvadás idején. Nem érdekelte az időjárás, egyformán jól érezte magát mindegyikben. Az összes időjárási konstelláció közül egyes-egyedül a közeledő esőfrontot viselte nehezen, olyankor zúgott a feje, és nem tudott gondolkodni. De ahogy esni kezdett, ez a kellemetlenség is elmúlt. Most nem esett az eső, még csak szél sem fújt, bár a sár elég nagy volt a hét eleji záporok után. A kocsiúton békalencsével teli tócsák csillantak. Ferenc még mindig szeretett gyalogolni, bár a lába, a térde és főleg a bal csípeje egyre nehezebben bírta. De a gyaloglásban még mindig maradt valamennyi a szabadság mámorából, melyet akkor szívott magába, amikor a kufsteini várbörtön szűk cellájában rótta az utat faltól falig, és behunyt szemmel hol hajnali rétre, hol alkonyi tengerpartra, hol kora délutáni, csendes havazásba álmodta magát. Ez a képessége annyira kifejlődött, hogy így, harminc év után is bármikor dimenziót tudott váltani, s kedve szerint váltogatta maga körül a tájakat, talpa alatt a terepet. Ez a játék még a legcudarabb időjárásban is megtartotta a jókedvét, és mosolyt csalt az arcára: a sárban cuppogó falusiak bolondnak nézték a szikár öregurat, aki angyali derűvel lebegett át a kátyúk, tócsák és megmászhatatlanul meredek keréknyomok akadályain.
Naponta begyalogolt Sátoraljaújhelyre, ahonnan havonta egy szerény összeget kapott azért, hogy a vármegye levéltárának iratrengetegét rendbe tegye. Ez maradt az egyetlen lehetőség, hogy rendszeres jövedelemhez jussunk, amivel legalább egyik napról a másikra eltengődhettünk. A túlélésre éppen futotta belőle. Idegőrlő, pepecs munka volt, a helyi adminisztráció évszázados trehányságát kellett gatyába ráznia, peres ügyek aktáit, a kancellária leiratait, a helyben keletkezett beadványokat és folyamodványokat kellett rendszereznie; egymás hegyén-hátán hevertek erdélyi fejedelmek dörgedelmes és bizáncian körmönfont levelei, Thököly, Rákóczi, Bocskai korrespondenciái, a különböző évszázadokban keletkezett árszabások, céhszabályzatok, esküszövegek, a boszorkányperek aktái, urbáriumok, bizottmányi iratok, alispáni, főszolgabírói végzések. Fantáziátlan, szellemtelen adatrengeteg, ami azonban mégiscsak papír volt, szó és betű, ráadásul a poros latin és német mondatok mélyén, hivatalos fordulatok és cirkalmas körülírás pernyéje alatt az élők számára érvényüket vesztett és feledésbe merült, ám valamikor fájdalmasan eleven történetek parázslottak.
Gyakran a levéltár falai között érte az este, és már nem volt ereje hazagyalogolni. Néha jobban esett elhúzni az időt, s úgy tenni, mintha az magától szaladt volna el. Apró kis csalás volt ez, de mégiscsak csalás. Tudtam, láttam, hogy szüksége van magányban töltött órákra, de aggasztott, ha éjszakára nem jött haza. Az uram elvégre már hetvenéves volt, bármi megtörténhetett. Meg talán nyűgös is voltam, türelmetlen, és képes voltam bármin megsértődni. Ferenc is tudta, hogy nem kifizetődő dolog, amit csinál, de szüksége volt arra, hogy csaljon magának egy kis gondtalanságot vagy legalábbis a gondtalanság látszatát. Egyre gyakrabban volt szüksége ilyen lopott fél napokra, és ez egyszerre töltötte el izgalommal és félelemmel. A lopott idő furcsán viselkedett: alkalmat kínált arra, hogy kiszakadjon kötelességei, tennivalói és elmaradásai rengetegéből. Ezt nem is bántam. Néha már elviselhetetlen volt, amit csinált, öt-hat embernek is megírta szinte szóról szóra ugyanazt a levelet, és úgy kapaszkodott az íróasztalába, mint a gályarab az evezőbe – mint aki nem tud szabadulni. Ennyi munka már értelmetlen volt, de láttam, hogy nem bír leállni. Félt attól, hogy űr támad az elméjében, amibe bármi betörhet – bármi abból a tengernyi dologból, amit el akart felejteni. Erről az űrről, erről a vákuumról, amely beszippantja az emlékezet mélyébe lerakódott szennyet, sokat beszélt nekem. Úgy érezte, hogy egy pici űr mindig van. Épp akkora, amennyi elegendő ahhoz, hogy beindítson egy vékonyka, lassú áramlást, amely fel-felkapja vagy inkább csak emelgeti ezeket a leülepedett emlékeket, mint a lassú folyóvíz apró örvényei a fenékre lesüllyedt faleveleket. Épp csak annyi ereje van, hogy ha munka közben kinéz az ablakon a kertbe, egy fa koronájában játszó fényről eszébe jusson egy gyerekkori délután. De elhatalmasodni nem szabad hagyni: akkor az örvény hirtelen óriásira tátja a száját, és hamm, mint a mesebeli gömböc, mindent felfal, ami az útjába kerül. Ezért igyekezett mindig azon, hogy az elméjét reggeltől elalvásig folyamatosan feladatokkal lássa el. Volt ebben valami szerzetesi, valami mélységesen regulafüggő hajlam. Inkább a végkimerülésig dolgozott, és néha ott aludt el az asztalra dőlve. Felborította a tintát, és az összefogta a fél haját meg a fél arcát, félelmetesen nézett ki ilyenkor, egy félig galambősz, félig hollófekete öregember, mintha szétszakadt volna angyali és ördögi részre.
Amikor ott ragadt a levéltárban, az otthoni, széphalmi személyiségét is félretette. Mintha álruhát öltött volna arra az időre. Álruhát, amely mégsem egészen idegen: inkább csak egy másik időből való, amelyben egykor otthon volt, s aztán nem annyira kiment a divatból, mint inkább egykori viselői váltak óvatosabbakká. A lopott fél napok nem a saját korában, a saját idejében teltek el, hanem sokkal-sokkal régebben, harminc évvel azelőtt: amikor még nem történtek meg azok a dolgok, amelyek a jelenét alakították. Messze a per, a börtön, a házasságunk, a gyerekek születése előtt. Lelke ókora, amelyből csak töredékek maradtak, törött szobrok, megszakadt kéziratok, holt nyelvek, mesévé zsugorodott mitológia; mivel minden csak töredék, nagyobbnak, jelentőségteljesebbnek tűnik, mint amilyen volt. Optikai csalódás, amit nem lehet kiküszöbölni. A jelene fölé hatalmasodó múlt.
A templomban a harang elütötte a kilencet, a teremszolga hazament, az épület kiürült. A téren egy kutya vonított, hosszan, panaszosan, mintha beszorult volna valahova. Nemsokára előkerül zötyögő kordéjával a sintér, és hurkos botjára kapva megfojtja. Vonítás, csend.
Az én uram ilyenkor gyertyát gyújtott, végighevert a szőnyegen, bámulta a mennyezetet. A rend nyugalma áradt szét körülötte. Az újhelyi levéltár súlyos barokk bútorzata, az alul háromsoros, hajlított fiókok az oroszlánfejes rézfogantyúkkal, a felül hatsoros, mennyezetig érő, nyitott polcok, melyeken viaszosvászon futott végig, hét egybe nyíló, tágas termet töltöttek ki. A fiókok előtt körben asztalok álltak, hogy könnyebben lehessen ki-be rámolni az iratokat, s kényelmesen lehessen olvasgatni. A tárlók nagy része még üresen állt, és arra várt, hogy megteljen rendszerezett iratokkal: a munka lassan haladt, a bőrszíjakkal, kenderkötelekkel átmadzagolt, poros iratkötegek két termet töltöttek meg, s néha csak találgatni lehetett, hogy egy irat melyik csomagban folytatódik. De az uram nem is nagyon sietett. Egyrészt senki sem sürgette, elvégre teljesen mindegy volt, hogy egy régi perirat, amelynek résztvevői már száz éve halottak, mikor találja meg a másik felét. Másrészt egyre több élvezetet talált az elcsent órákban, amikor szabadon bolyonghatott az emlékezetében.
Hevert a padlón, és beszívta a friss bútorzat enyv- és gyantaillatát. Emlékezete veszélyes utazásra indult, messze vissza a múltba, negyven évvel korábbra, Bécsbe. Abba az időbe, amelyet gondosan és görcsösen leválasztott a jelenéről; abba az időbe, amelyről attól a perctől kezdve, hogy kilépett a munkácsi börtön kapuján, senkivel sem beszélt, s amelyet az emlékezetében is elfalazott, mint egy nyomasztó emlékekkel teli szobát a régi kastélyok gazdái. Huszonkilenc éve minden egyes alkalommal megtorpant, amikor a véletlen az elfalazott szoba elé vezette. Napi ügyek ezreivel vette körül magát, hogy ne jusson ideje áttörni a falat, és belépni. Tucatnyi levelet írt, nehogy emlékeznie kelljen, aztán jött a perünk, a gyerekeink gondja, a fokozatos elszegényedés és a küzdelem a mindennapokért – miközben fájdalmat és kínt kellett volna éreznie, csalódottságot, erőtlenséget és letargiát, egyre felvillanyozottabb és virgoncabb lett, és hálát adott a sorsnak, hogy megakadályozza a tétlenségben, és eltéríti az emlékezet elfalazott szobája elől, amely lassan mintha el is felejtődött volna. De hetvenéves korára azt vette észre, hogy egyre többet kalandoznak a léptei arrafelé. A folyosó, amelyet képzeletében a szoba megközelítésének megnehezítésére épített, hétről hétre világosodott, ablakok nyíltak rajta, melyek egy kertre néztek. A kertben szökőkút állt, s egy napon a víz is felfakadt. Ekkor madarak lepték el a kertet, a szökőkút kávájára szálltak, verdesve fürödtek a vízben. Valahol az emeleten hegedült valaki: elrontotta a dallamot, aztán újra és újra nekiszaladt.
A folyosót, ahogy a képzeletbeli épület egészét, a börtönben töltött hét év alatt építette, egészen a legapróbb részletekig hatoló alapossággal. Memóriagyakorlatokra már korábban is használta a módszert, amit retorikai tanulmányaiból már gyerekkora óta ismert, és akkor is alkalmazott, amikor a gyerekeinket tanítgatta. Patinásan, méltóságteljesen ódon módszer volt, és nem is különösebben hatékony, de az elme hajlamos volt rászokni a különös bódulatra, amit kiváltott. A lényege abban állt, hogy a kívülről elsajátítandó szöveget az ember képzeletben egy általa jól ismert épületben tett sétához köti, minden szegmentumot egy-egy épületrészlettel kapcsol össze, ezt a lépcsőhöz, azt az előcsarnokhoz, amazt ehhez a teremhez, a másikat amahhoz. Amikor arra kerül a sor, hogy elő kell állni a tudással, nincs más teendő, mint képzeletben végigmenni az épületen, és már elő is áll az emlékezetben a memorizált szöveg.
A börtönben az elmebeli épülethez az anyja háza szolgált kiindulópontként. Mint egy magból a növény, ebből a kis házból nőtt ki az egész zegzugos, hatalmas épület, mint a terebélyes, százados tölgyek a makkból. Volt egészen mélyen, a kastély belsejében két szoba, amely éppen olyan volt, mint az érsemlyéni házé: az egyik szoba az anyjáé és a másik az övé, az, amelyikből elvitték a letartóztatásakor. Az alacsony mennyezetű, repedezett falú szobákat tágas, fénylő termek sora nőtte körül, tetőkertek, erkélyek, loggiák, kerengők labirintusa, évszakok váltották egymást, nappalok és éjszakák, de
az a két központi szoba az építmény közepén rezdületlenül és változatlanul őrizte azt az időt, amelyben Ferenc utoljára látta. Még az illatok is ugyanazok maradtak, az almakompót, a levendula, a rózsavíz s a küszöbön heverő ázott kutya szaga keveredett össze a régi ház gerendáinak és falainak illatával, ezt lehelte a függöny, az ágynemű, a szőnyeg. Minden ugyanúgy állt a szobában, ahogy letartóztatása napján ott maradt: ugyanazok voltak az asztalon felejtett tárgyak, az ablakon beeső fények, nem változott semmi. Elalváskor képzeletében ide húzódott vissza. Ha úgy érezte, megőrül a magánytól, vagy a fejében túl hangosan és gyorsan zakatoltak a gondolatai, ide menekült, és képzeletben magára zárta az ajtót. Akkor csend lett. Bebújt az ágyba, magára húzta a takarót, beszívta az otthona illatát. Felidézte az éjszakai hangokat a ház körül: az istálló felől a dobogást, az egerek motozását a padláson, a szú percegését a gerendákban. És akkor el tudott aludni.
A fantázia kiindulópontja ennyi volt: az anyai ház szobái. Aztán, ahogy az évek teltek, rájött, hogy unaloműzésnek is jó, ha naponta tovább építi a házat, és másnap megpróbál minden egyes részletre pontosan visszaemlékezni. Mint akik üvegpalackba építenek vitorlás hajókat, kerteket, kastélyokat és egyéb miniatűr műremekeket, úgy látott hozzá, kényszerű unaloműzésből a munkának. Az épület hamarosan meghökkentően nagyra és zegzugosra nőtt. Gondolatban végigjárni az egész épületet órákba telt, és minden egyes újranézés újabb és újabb részletekkel gazdagította a tereket. Eleinte csak pihenésnek használta ezt a játékot a szellemi munka szüneteiben. Ez volt az elmebéli kőművesség, ahogy később emlegette. Ekkor kezdte kedvenc Sallustiusát fordítani, írószer híján emlékezetben. A lefordított mondatokat egyenként helyezte el az elképzelt szobák polcain. A kertben szerette végezni a munkát, a szökőkút csobogását hallgatva, arcát beletartva a finom légáramba, amely a kerengő árnyékos, északi oszlopai felől hullámzott. Órák is eltelhettek, ameddig elkészült egy-egy mondat – elbíbelődött a szórenddel, felcserélte a tagmondatokat, igenévvel váltotta fel az állítmányt, csiszolgatta a jelzőket, s megpróbálta imitálni a magyar olvasó számára ugyanazt a meghökkentő újszerűséget, amelyet Sallustius mondatai a római kortársak számára jelentettek. Amint elkészült a mondattal, felbaktatott vele valamelyik szobába, és felrakta egy polcra. Minden mondat más-más alakot öltött, más színük volt és más illatuk. Ha elfáradt, sétára indult gondolatban, aztán ha újra erőt érzett ahhoz, hogy a fordítással bíbelődjön, visszatért abba a szobába, ahhoz a polchoz, ahol a mondatot az imént hagyta, megnézte, hogy elégedett lehet-e vele, s ha nem volt az, átalakította, és folytatta tovább. Minden napja azzal indult, hogy végigjárta a polcokat, és végigvette, amivel már elkészült: amikor tökéletesen megbizonyosodott, hogy nem hullott ki egyetlen mondat, egyetlen jelző sem, hogy minden tagmondat és minden állítmány a helyén van – amikor megnyugodott, hogy a memóriája semmit sem hagyott elveszni, végre lemehetett a kertbe, hogy munkába vegyen egy újabb mondatot. Így testesedett napról napra a szöveg.
Az épület nőttön-nőtt, emeletek, szobák sora, folyosók, erkélyek, belső udvarok sarjadtak ki az anyai ház két szobájából, amit a zegzugos kastély még mindig őrzött a belsejében. A folyosók mennyezetét freskók díszítették, amelyeket azokból a jelenetekből rakott össze, amelyek életében valaha gyönyörűséggel töltötték el: lányok, akikbe szerelmes volt, barátok, akikkel a szívük megnyílt egymás felé, bécsi utcák, a képtárak, a szabadkőműves páholyok, a könyvesboltok, séták az arborétumokban, épületek, amelyek lenyűgözték és tájak, amelyekben elgyönyörködött. A könyvtárban ott sorakozott az összes könyv, amit valaha olvasott, bennük azokkal a mondatokkal, amelyeket megőrzött az emlékezete. Horatius és Goethe, Vergilius és Osszián, Arisztotelész és Lessing, mindent felsorolt az emlékezetében, és naponta visszajárt olvasgatni. Rettegett, hogy valami lényegeset elfelejt. A falakon a festmények, amelyeket szeretett. A termekben zenészek játszottak. A kertekben különleges növények virultak, és ritka madarak énekeltek. Ez volt a legtökéletesebb és legszebb épület, amit valaha látott, és magába foglalt minden szépséget, minden művészetet, minden gondolatot, ami valaha megérintette. Amikor dideregve felébredt a kufsteini cellában, s kint a havazásban, amelyre egy tenyérnyi ablak nyílt, favágók káromkodtak, bármikor visszatalálhatott a kastélyba, a süppedő szőnyegekkel borított folyosókra, a csobogó szökőkúttal díszített kertbe.
Miután kijött a börtönből, a kastély elhalványult; az uram önfeledten vetette magát a szabad életbe, és sokkal fontosabbá vált mindaz, ami idekint van, mint ami odabent. Itta a látványt, a hangokat, az ízeket, s ez a befelé tartó áradat elmosta a korábbi építményeket – vagy legalábbis vastagon betemette hordalékkal. Sokszor elmondta, hogy a börtön után megsokszorozódott körülötte a világ: olyan dolgokat vett észre benne, amilyeneket korábban sosem. A szépség, mondta, mindenünnen árad, még a legjelentéktelenebb, legértéktelenebb dologból is, a rútból, az alantasból, a hitványból ugyanúgy, mint a művészet vagy a természet legmagasabb rendű alkotásaiból. A szépség olyan erő, amely mindent áthat és megtölt értelemmel: igaz, hogy ezt az értelmet csak az veszi észre, csak annak nyílik ki rá a szeme, aki megszenvedett érte. Azzal is visszavágott az őt ért megaláztatásokért, hogy sokkal több gyönyörűséget lett képes találni az életben, mint azok, akik odaküldték. Órákat tudott eltölteni azzal, hogy egy fát csodált, vagy egy latin mondat sokszínűségét ízlelgette. Minél több élvezetet tudott kipréselni a világból, annál jobban zsugorodott benne megaláztatásának fájdalma, s annál törpébbé váltak a szemében az ellenségei. Én azt éreztem, hogy az uramnak csak félig van igaza, s hogy azért tulajdonít magának a szépség meglátására mélyebb és fejlettebb képességet, mint amennyit másoknak megenged, hogy kárpótolja magát a borzalmas évekért. De azt hiszem, joga volt ehhez az arisztokratizmushoz. Ráadásul el kellett határolja magát valamivel attól a világtól is, amelybe kilépett: a hét év elzártság elegendő idő volt ahhoz, hogy kiszabadulása felérjen egy újjászületéssel. Amíg börtönben volt, hét év alatt a világ megváltozott. Ifjúkora barátai meghaltak, vagy maguk is átalakultak, alkalmazkodva a korszellemhez. Az egykori lázadókból riadt gazdálkodók váltak, akik a búza áránál magasabb eszmékre gondolni sem mertek, a röpiratok terjesztőiből szürke arcú hivatalnokok, akik még azt is jelentették feletteseiknek, ha valaki nem a kellő tisztelettel ejtette ki az uralkodó nevét. Az emberek, akiket megismert valamilyennek, már egy másik személyiségben éltek vagy tengődtek tovább a komor árnyék alatt, amely fölöttünk terpeszkedett. Az egykori szabadkőművesek még akkor sem mertek szóba állni egymással, ha ketten maradtak egy üres szobában. Ha az utcán véletlenül megpillantották egymást, inkább nagy ívben kitértek, mintsem hogy találkozzanak. Volt, aki inkább szerzetesnek állt vagy katonának, hogy még a gyanúja se merülhessen fel annak, hogy felforgató eszmékkel kacérkodik. Úgy kellett beszélni, ahogy lehetett: áttételesebben, többértelműen, utalásokban és célzásokban. A levelekben, ha egyáltalán, csak rejtjelezett virágnyelven fogalmazhatott meg olyan gondolatokat, amelyekről ifjúkorában a megyegyűléseken vitatkoztak. Már senki sem gondolhatott komolyan arra, hogy a világ megváltoztatható: a királyság vagy ahogy ifjúkori eszményeihez hűen titokban még mindig nevezte: a zsarnokság erősebb volt, mint valaha, s a titkosrendőrség jelenléte átszőtte a mindennapjainkat. Megkövült, megjegecesedett a világ. Alig maradt ember, akivel Ferenc nyíltan beszélhetett volna, ahhoz meg, hogy csak az emlékeinél időzzön, még nem érkezett el az idő: azt a kolera hozta magával.
Nehezen írom le persze ezeket, mert ezek az évek voltak életemben a legboldogabbak: szerelmünk Ferenccel mindent beragyogott körülöttünk, még apám búskomorságát, az öcsém ellenségeskedését és féltékenységét, anyósom és sógoraim skorpiócsípéseit is. Ferenccel a széphalmi házat tervezgettük, a könyvtárunk polcelosztásán, a képek elrendezésén, a legmegfelelőbb zongora kiválasztásán járt a fejünk, a függönyök színén, az ajtókilincsek formáján töprengtünk. Az uram lelkét is beragyogta ezeknek az éveknek a fénye, amely – szerénytelenség nélkül mondhatom – az én fényem is volt. Mert szép voltam: szép és különleges, és büszke voltam arra, hogy az uram mindennap újabb szépséget és különlegességet fedez föl bennem. Boldog voltam attól, hogy napról napra ránctalanabbá válik az imádott homlok, csillogóbbá az imádott szem, s hogy a világ, amely körülöttünk örvénylik, lassan csak annyi jelentőséggel bír, hogy a mi boldogságunkat keretezze. A börtön emléke így gyorsan távolodott az időben, s az én Ferencem joggal érezhette úgy, hogy az előző élete csupán egy rémálom volt, melyből időben sikerült felébrednie. Aztán elindult az a lassú erózió, amellyel a világ elemi erői lassan elkezdték elmorzsolni az erőnket: a per az öcsémmel, Ferenc családjának ellenségessége, az eladósodás, az elszegényedés, a betegségek, az öregség, majd a kolera, amely nemcsak a test belsejének szennyét ömlesztette a világunkra, hanem a lélek gonoszságának sosem látott forgószelét is.
Én sokáig nem tudtam erről a belső épületről. Pontosabban annyit tudtam, hogy ez egy fantáziakép volt, amellyel a börtönben szórakoztatta magát – nem tulajdonítottam tehát a dolognak különösebb jelentőséget, és azon voltam, hogy Ferenc minél kevesebbet gondoljon a szörnyű időkre. Azt gondoltam, a belső épület a múlttal együtt lezárult, maga is emlékké lett.
A belső kastély közben átalakult. Ahogy az évek teltek, lassan önálló életre kelt. Az uramnak nem kellett rá gondolnia, hogy életben tartsa: észrevétlen ő lett minden gondolat centruma. És persze bekövetkezett az elkerülhetetlen is: a börtön maga is a kastély egyik része lett. Nem a pince, pedig ez lett volna kézenfekvő, hanem egy központi terem, közvetlenül a könyvtár mellett. Ferenc zavartan mesélte, hogy milyen furcsán kényelmetlen érzés, hogy nem ura többé ennek a belső épületnek: úgy látszik, a szobák elhelyezéséről már nem ő dönt, az építmény saját életet él, s mint egy élőlény, saját törvényeinek engedelmeskedik. És valóban: a kastély egyre több jelét adta annak, hogy saját életre kelt, amely immár független az elmétől, amelyben megfogant – már ha eleve, a kezdet kezdetétől nem az volt. Ezt az önállósodást azonban Ferenc az öregedés elkerülhetetlen velejárójának tekintette, akárcsak a lányai férjhezmenetelét, bőre megereszkedését vagy azt a furcsa tompultságot, amely a sorscsapások érkezésekor a lelkét eluralta.
Az a bizonyos szoba, amely a leglényegesebb szerepet játssza abban, amit el akarok mondani, közvetlenül a börtön mellett helyezkedett el: bejáratát már rég elfalazta, a folyosót elsötétítette, és minden lehető módon, amire az elme csak lehetőséget nyújtott, akadályozta az odajutást. Ezeken a levéltárban töltött estéken azonban a sötétség feloszlott, a folyosó kivilágosodott, és az elfalazott ajtó megnyílt. Én féltem ettől a szobától, és nem véletlenül. Olyasmiket tartott itt elzárva, olyan fájdalmakat és titkokat, amelyeket vágytam is és féltem is megismerni. Tudtam, hogy egyre többet kacérkodik a gondolattal, hogy belép a szobába, és újraéli mindazt, amit otthagyott. De azt nem gondoltam volna, hogy annyi ereje lesz, hogy papírra is vesse azt, amit ott talál. Ifjúkora eseményeit, amelyeket hosszú éveken át elzárt az emlékezetében, ebben a szobában újraélte.
Ekkor kezdett hozzá az emlékirataihoz.
Eleinte csak egy-két oldalt írt le, kísérletképpen, hogy lássa, egyáltalán hozzá tud-e férni szavakkal és mondatokkal az emlékeihez. A kérdés nem az volt, hogy le tudja-e írni, ami történt, hanem hogy a szavak, amelyeket leírt, nem ugranak-e fel hirtelen a papírról, és hatolnak be a bőre alá, vagy nem kezdenek-e izzani, és gyújtják fel a házat. Aztán megijedt az eredménytől, és elégette. Félt, hogy felkavar magában olyan emlékeket, amelyeket jobb lenne nyugton és leülepedve hagyni. És rettegett attól is, hogy valaki sanda szándékkal olvassa el, és kezdődik minden elölről. Újra megjelennek a darabontok a háznál, újra átadják a letartóztatási parancsot, s a várbörtön ajtaja újra megnyílik. Mert az uram attól a perctől fogva, ahogy kilépett a munkácsi börtön kapuján, és mint egy nekivadult méncsikó, végigrohant a zöldellő réteken, meghemperegve a harmatos fűben, szétrúgva a vakondtúrásokat és hangyabolyokat, attól rettegett, hogy újra perbe fogják, és most már nem ússza meg, és valóban fejét veszik a Vérmezőn, vagy felakasztják egy zord alpesi erődben. Tudta, hogy irreális a félelme, de azt is tudta, hogy nem képes megszabadulni tőle, így hát inkább megadta magát. Harminc éven át nem írt, nem beszélt sem a börtönről, sem arról, ami a börtön előtt, harmincöt éves koráig történt. Ha véletlenül ezekre terelődött a szó, elsápadt, remegni kezdett, dolgozószobájába menekült, és magára zárta az ajtót. Hányszor történt meg, hogy egy bárdolatlan asztaltárs boros lendülettel Martinovicsra vagy Hajnóczyra terelte a szót, vagy sanda ártatlansággal pártütők bűnhődéséről, lázadók bebörtönzéséről beszélt! Hányszor csomagoltak provokációt Brutus vagy Macbeth történetébe! Egész repertoárom volt már az ilyen helyzetekre. Sokszor már azelőtt sikerült elterelnem a beszélgetést, hogy a baj bekövetkezett volna. Az érzékeim egészen kiélesedtek az ilyen dramaturgiára, és már akkor megéreztem, hogy valaki veszélyes vizekre készül evezni, mielőtt az illető maga tisztában lett volna vele. Mint az állatok, akik előre megérzik a földrengést, bennem is megszólalt valami mélyről fakadó riasztás, ami abban jelentkezett, hogy látszólag ok nélkül hirtelen szorongás öntött el. Ilyenkor azonnal bevetettem egy új témát, nehogy a veszélyes szavak valamelyike elhagyja a beszélgetők száját. De volt, hogy nem lehettem résen, mert dolgom volt, mert nem voltam ott, mert a gyerekek gondja vagy valami más, elháríthatatlan akadály az utamba állt – ilyenkor aztán hetekig nyögtük mindannyian a következményeket. Ferenc a szobájába zárkózott, amíg felül nem kerekedett a félelmein és a szégyenén. Nagylányaim is megtanultak valamennyit ebből a veszélyelhárítási mesterségből, bár az okokról nem tudtak eleget. Én is, ahogy Ferenc is, megóvtuk őket attól, hogy néhány vázlatos ismertetésen túl mélyebbre engedjük őket édesapjuk múltjának történetében.
Az uramnak a legnagyobb gyötrelmet az okozta, hogy nem tudott úrrá lenni a félelmein. A félelmei pedig, ahogy eluralkodtak rajta, testi tüneteket váltottak ki, hányingere támadt, hasmenése, keze-lába remegett, és legrosszabb esetben ott, helyben összecsuklott, ahol a roham elkapta. Akárhogy küzdött, akármennyi akaraterőt gyűjtött is össze, nem bírt megszabadulni a testi tünetektől, és egy ilyen roham után aztán hetekig búskomorság kínozta. Megalázta, hogy nem tudja legyőzni a démonokat, amelyek elvették tőle a teste fölötti uralmat. Démont mondok, de persze mást gondolok: a börtön kínzó emlékei voltak ezek, a bezártság, a megalázottság szörnyű emlékei, amelyek képesek voltak megállítani az időt – ilyenkor úgy érezte, valójában még mindig a börtönben van, s a jelen és az azóta eltelt idő csak illúzió, amit lázongó képzelete vetít elé.
Úgy érezhette, hiába engedték ki a börtönből, ahol a testét elbitorolták tőle, ha a démonok azóta is kényük-kedvük szerint alázhatják meg bármikor. Évtizedeken át figyeltem ezt a menekülést, ezt a vég nélküli, körbe-körbebolyongást, ahogy egérutat akar nyerni a börtönévei emlékei elől. Hány meg hány tervet eszeltem ki, hogy véget vessek a szenvedésnek! Hányszor próbáltam rávenni, hogy beszélje el nekem mindazt, ami a lelkét nyomja, de minden próbálkozással csak még mélyebb szorongásba taszítottam. Most már előttem is szégyenkezni kezdett. Isten látja lelkem, nem az önös kíváncsiság hajtott. Biztos voltam abban, hogy ha van egyáltalán valaki a világon, aki megismeri majd egyszer Ferenc összes titkát, az én vagyok; ha meg nem, akkor jól van úgy is. Nem azért mentem hozzá, hogy a titkait kifürkésszem, hanem azért, mert titokzatos – és épp ezt a varázst nem akartam elorozni tőle. De azért… de azért furdalta is az oldalam a kíváncsiság, mint a mesebeli királykisasszonynak, akire a sárkány nagy titkot bízott. Vártam is a napot, amely elhozza majd az igazságot, de rettegtem is tőle, mint a színész a pillanattól, amikor felmegy majd a függöny, és számot kell adnia tehetségéről. Azt éreztem, hogy az igazi élet majd csak akkor kezdődik el – de ott véget is ér az élet addigi, boldog és édes része. Az igazságban élni már józan lesz és keserű.
Sokáig nem értettem, mi történik Ferenccel. Láttam, ahogy időnként papírokat dugdos előlem. Ha a szobájába léptem, gyorsan letakarta valamivel az előtte heverő kéziratlapot, ráborított egy könyvet, és úgy tett, mintha épp azt tanulmányozta volna. Rosszul hazudott. Annál is kínosabb volt a dolog, mivel mindketten tisztában voltunk avval, hogy nem hűtlenségről van szó – de hogy nem arról van szó, ez még nehezebbé tette a megmagyarázását. A kályhában félig elégett papírokat találtam. Mielőtt elégette volna őket, még minden egyes sort gondosan olvashatatlanná tett, vastagon átsatírozott. Figyelmetlen lett, gyakran elkalandozott. Beszélgetés közben néha minden átmenet nélkül felpattant, és átszaladt az íróasztalához, leírt valamit, aztán visszarohant hozzánk. Az arckifejezése szégyenkező és bocsánatkérő volt, mint az olyan emberé, aki valami legyőzhetetlen testi furcsaságban szenved, dadog, arcrángása van, vagy a keze önkéntelen mozdulatokat tesz, amellyel felborítja az asztaltársa poharát. Mit titkolhat előlem? Min dolgozik? Mit nem mer megmutatni? Valami meglepetést készít?
Sokáig tanácstalan voltam. Aztán egyszer megállt mellettem, bizonytalanul megfogta a kezem, és maga után húzott az íróasztalához. Leemelt egy vaskos kötetet az elrejtett papírról, lenyomott a székre, és szótlanul a szövegre mutatott. Elolvastam. A börtönben átélt élményekről szólt, a kufsteini celláról, a fogolytársakról, a halálfélelemről. Szívszaggatóan egyszerű és fájdalmas mondatok. Megfogtam a kezét és megcsókoltam. Pirulva állt, nehezen lélegzett. Tudtam, hogy már nem fél. És azt is tudtam, hogy ha nem fél, ha elmúlt az, ami harminc éven át meghatározta az életét, most mindkettőnk számára egy új élet kezdődik. Ez történt 1830. augusztus 5-én.
Másnap hallottunk először a koleráról.

Azon a jövőre nyíló napon, amikor a kolera híre megérkezett Széphalomra, Ferenc késő délután érkezett vissza Sátoraljaújhelyről. Az úton szénával megrakott szekerek nyikorogtak: a munka az alkonyattal véget ért, a parasztok verejtéktől átitatott ingben, portól belepett kalapban hevertek a széna tetején. Szalmaszálat rágcsáltak. Illedelmesen köszöntek Kazinczy Ferencnek, aztán ahogy a szekér eltűnt a kanyar mögött, s az uram már nem láthatta őket, pukkadozva összenevettek. Roppant mulatságosnak találták a gyalogszerrel közlekedő öregurat, aki a hóna alatt összecsukható íróasztalt cipelt, köpenyének zsebéből pedig kéziratlapok kandikáltak elő. Mindentől különbözött, amit látni szoktak, s bár már sokadszorra látták, mégsem tudták megszokni. Képtelenek voltak olyan szót találni a rendelkezésükre álló nyelvben, amellyel egyértelműen meghatározhatták volna ezt a jelenséget. Olyan szó kellett volna, amely egyszerre fejezi ki az úr, a madárijesztő, a vándor kuruzsló, az adószedő, a forradalmár, a vándorszínész és az ördöggel cimboráló tudós tulajdonságait; de mivel ilyen szó nem akadt a szótárukban, inkább nevettek: még mindig ez volt számukra az összes felsorolt sajátosság egyetlen értelmes közös részhalmaza: hogy nevetségesen idegen. Idegenségében lappang ugyan veszély, hiszen ki tudja, miféle ártó tudományok birtokában van, veszélyességét azonban kellően ellensúlyozza a tény, hogy ők a szénásszekéren ringatóznak, miközben a fura öreg gyalogszerrel baktat. Urak voltak hozzá képest, urai e földnek, ha nem is birtokosai, de legjobban ismerő ivadékai, teremtményei és szimbiótái. Bármerre néztek, az ismerős dombok, fák, útkanyarulatok kacsintottak össze velük, s össze lehetett velük nevetni az idegen háta mögött. Emlékezetük, amelyet apáiktól és nagyapáiktól örököltek, gyanakvást és ellenszenvet őrzött mindenkivel szemben, aki nem e táj ré-
sze volt. Ami új és nem ebből a tájból bújt elő, mint anyja méhéből a csecsemő, vagy
a Sárosér partján kókadozó fűzfák a nedves talajból, a kövér giliszták a trágya alól és a csőrüket tátogató fecskefiókák az eresz alá épített fészekből, az csak a gonosz erők torzszüleménye lehetett, amely ártalmas és kártékony. A mesékben megbújó ártó szellemek, az erdők mélyén lakozó ismeretlen lények is barátságosabbak és ismerősebbek voltak, mint az idegen. Az újszerű épületek, a szokatlan ruhába öltözött emberek, az újonnan, Afrikából és Amerikából behozott növények ellenszenvet és dühöt váltottak ki belőlük. Nemcsak az ellen tiltakoztak kézzel-lábbal, hogy belássák hasznosságukat vagy szépségüket: mindent elkövettek, hogy elpusztítsák és kiirtsák őket.
Ferenc kétszer próbált meg magnóliát ültetni.
Az első fácska nem tudott gyökeret ereszteni a széphalmi földben: bár bimbósan érkezett, virágozni már nem jutott ereje. Talán a kocsis, akire bízva volt, hanyagul ápolta, és elmulasztotta a rongyokba bugyolált gyökereit locsolgatni, ameddig Laibachból elérkezett mihozzánk, vagy a földdarab volt mérgezett, ahová beástuk: már sohasem derül ki. Ferenc egy darabig őrizgette még a száraz törzsecskét az asztala mellett, a sétapálcák között, aztán egy nagytakarításnál nyoma veszett. Talán a gyerekek csenték el, és lándzsát faragtak belőle. A második fa egy ősszel érkezett, 1818-ban vagy talán 1819-ben. A leveleit már lehullatta, és tele volt duzzadó, pihés bimbókezdeményekkel. Ezt most a kert egy másik részében ültettük el, s megfogadtuk a tanácsot, és a földet jól átforgattuk alatta tűlevéllel meg összezúzott fenyőtobozzal. Tavaszra valóban meg is eredt, március végére a bimbók, amelyek már akkorák voltak, mint egy-egy gyerekököl, elkezdtek kifesleni. Reggelenként türelmetlenül szaladtunk a fához, hogy kinyílt-e már – ez volt a környék első magnóliája (hozzánk legközelebb Nagyváradon, a püspöki palota kertjében volt még egy, de az már állítólag évek óta nem virágzott). Aztán az idő hidegre fordult, hó is hullott, és a virágzás lendülete megállt. Egy hétre elfelejtettük a fát. Mikor újra szebbre fordult az idő, és megint körülötte kezdtünk el kíváncsiskodni, csodálkozva vettük észre, hogy a bimbók száma alaposan megfogyatkozott. Az is furcsa volt, hogy nem találtunk meg egyet sem a fa körül: nyomuk veszett, mint az aranyalmáknak a mesében. Ferenc egész nap dúlt-fúlt, csapkodott, és mindenkit kérdőre vont, akit csak ért, eredménytelenül persze. Este aztán, vacsora után Erzsó – kötényét gyűrögetve – megállt az ajtóban. A szája széle rángott, mint mindig, ha valami indulat fűtötte. Azt gondoltam, megint Tormás kellemetlenkedett, a „kertészünk”, aki persze nem állt az alkalmazásunkban, csak hetente egyszer átjött, és vetett egy pillantást a gyümölcsösre, de valóban egyszer sem hagyta volna ki, hogy ne hajkurássza meg a mi Erzsónkat, aki ezt valamiért roppantul zokon vette. Most azonban nem ez volt a helyzet. Erzsó hosszas téblábolás és torokköszörülés után bevallotta, hogy néhány nappal korábban éjszaka kint volt a kertben, „mert nagyon nyomta az ördög a hasát”. Erzsónak hol ezét, hol amazát nyomta egyébként az ördög, úgyhogy ezen most sem lepődtünk meg, annál inkább azon, ami ezután következett. Azt mesélte ugyanis, hogy amint kint sétálgat a kertben, egyszerre nagy izgést-mozgást lát a fa felől. Pontosabban úgy mondta, hogy „a fa” felől – erősen megnyomta az a szót, jelezve, hogy nyelvileg ennél szorosabban nem hajlandó közelíteni a magnóliához.
– Milyen fa…!? – kérdezte Ferenc provokatívan.
Erzsó megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Tudja jól aztat az úr!
Ferenc behúzta a nyakát. Erzsó pedig folytatta.
Szóval „a fa” körül nagy volt az izgés-mozgás, közelebb ment tehát, közelebb mentem tehát, hogy megnézzem, mi az, nehogy valami kár érje az úrék vagyonát, és látom ám, hogy egy nagy fekete valami kapaszkodik az ágak között. Kiáltani akartam, hogy elriasszam, de ekkor elillant a felhő a hold elől, világos lett, és látom ám, hogy egy nagy fekete kanördög kapaszkodik a fán, és a szőrös karmaival tépkedi a bimbókat, rájuk lehel a tüzes leheletével, amire a bimbók egyszerre pernyévé válnak. Édes Jézusom, hánytam én menten a keresztet, és ordítani akartam, de valami jeges szorítás ragadta meg a torkom, és egy árva hang nem sok, annyi sem jött ki rajta. De a keresztet olyan sűrűn hánytam, hogy megérezte a sátánfajzat, felkapta azt a szarvas fejét, sűrűn fingani kezdett, de olyan bűzzel, hogy itt elöl ez a tincsem menten megőszült, ni! Aztán egy nagy ugrással eltűnt. Csak a büdös maradt utána.
Ferencre néztem. Fulladozott a kacagástól, aztán köhögni kezdett. Azokban az években már gyenge volt a tüdeje. Erzsóhoz léptem, és elmagyaráztam neki, hogy a gonosz, ha egyáltalán létezik, a lélekben lakik, se szava, se büdös szellentése nincsen, s amit látott, azt csak a hascsikarástól felizgatott képzelete vetítette elé – de Erzsó türelmetlenül, fölényesen legyintett. Lenézett bennünket tudatlanságunk miatt.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy három paraszt ácsorog a kertkapu előtt. Ferenc még aludt, mert éjszaka rémképek gyötörték, s csak hajnalra tudott lenyugodni. Erzsóért kiáltottam, de nem jött válasz, felkaptam hát a kabátom, és kimentem megkérdezni, mit akarnak. Az egyik ismerősnek tűnt, de a másik kettőt még sose láttam. Nem néztek a szemembe, hátrafelé tekingettek, ahonnan még három férfi lépett elő egy szénásszekér mögül. Kérdeztem, hogy a bor ügyében jöttek-e, esetleg a hízók érdeklik őket, erre az egyik kinyögte, hogy hát a fáról volna szó. Milyen fáról? Hát… az ördög fájáról. Merthogy ilyen fa, aminek ilyen az alakja, meg ilyen a bimbaja, nincsen, mondta felbátorodva az egyik, aki újonnan érkezett, és fekete szakálla volt, mintha pópának készülne. Márpedig ami nincs, az csak az ördög műve lehet. Felnevettem. Erre a szakállas a subája alól egy baltát vett elő. Hátrébb léptem, ő zavarba jött. Megfordította a baltát, és a nyelével a kezembe adta.
Vágja ki, grófnő. Ne várja meg, amíg az emberek intézik el.
Hátat fordítottak, és elmentek, cammogva, mint a medvék.
Másnapra hűlt helye sem maradt a fának. Mondanom sem kell, nem én vágtam ki, a baltát is beledobtam a kútba (nyilván még ma is ott van, ha a rozsda szét nem ette). Ferencnek szerencsére reggel pörünk ügyében akadt dolga, és megfeledkezve a fáról, már korán Kassára utazott, délután pedig vihar kerekedett, amely alaposan megszaggatta a kertet. Mikor legközelebb szóba került a magnólia, azt mondtam Ferencnek, hogy a vihar törte ki, és én gyorsan kitakaríttattam a nyomát is Tormással, nehogy a holt test jelenléte megrontsa a kedvünk.
Többet nem próbálkoztunk magnóliával.
Az én uram valahol félúton állt a magnólia, a vándor zsidó és a nemesember közötti értelmezhetetlen és felfoghatatlan térben, ott állt magányos nevetségességében és dühítő idegenségében, ezért, bár nyilván legszívesebben kivágták volna, nem tudtak mást tenni, mint hogy kinevették. Ez a nevetés azonban más volt, mint amikor valami durva viccen nevettek, és attól is különbözött, amilyen röhögést egy nyomorék látványa vagy egy állathecc szokott belőlük kiváltani: ez a nevetés tartalmazott valami fenyegető, valami baljós mellékzöngét. Ez a nevetés bármikor átcsaphatott dühös vakkantásba és acsarkodásba, s a fölényes legyintésből bármikor gyilkos ütésre emelkedhetett a kéz.
Biztosra vették, hogy ebben a helyzetben csak ők nevethetnek; bele sem gondoltak abba, hogy mást is megillethet a távolságtartás joga. Így azt sem sejthették, ami ezután történt. Hiszen ahogy elhalkult a szekér nyikorgása a domb mögött, az uram megállt, a földre dobta kinyitható, tábori íróasztalát, és elmosolyodott. De nem a bájosan bukolikus szcéna s a lényére eredménytelenül meghatározást kereső, bumfordi parasztok látványa miatt mosolyodott el, s a mosoly maga sem volt igazán derűs. Az a fanyar félmosoly volt ez, amely az utóbbi tíz évben vált a leggyakoribb arckifejezésévé: akkor uralkodott el az arcán, amikor megadta magát az olyan gondolatoknak, amelyek ellen képtelen volt védekezni. Kicsit oldalt billentett fejjel, félig lebiggyedt ajakkal mosolygott, mint az álmukban halálba szenderedett öregek. A szemében izzó fény távolivá, tompává vált, mintha hirtelen áthidalhatatlan messzeségbe került volna a világ, amelyet szemlél, egy szakadék túloldalára, egy tenger túlsó partjára, s csak rémlik a láthatáron. És bizonyos értelemben valóban elszakadt a világtól, amelyben élt. Be kellett látnia, hogy vereséget szenved azoktól az erőktől, amelyek ellen küzdött; kénytelen volt belátni, hogy az egyetlen helyes döntés, ha kineveti saját magát, messziről, félrehúzott szájjal, mint egy gyorskocsiban elsuhanó idegen egy pillanatra felvillanó, groteszk utcai jeleneten. A dombhátra ért, ahonnan megpillantotta a házunkat. Ezért mosolygott. Mert tudta, hogy megint és újra végig kell gondolnia, amit már olyan sokszor és olyan kelletlenül végiggondolt.
A dombtetőről, amely alig harminc méterrel, egy madárröptényi magassággal emelkedett a lapály fölött, egy repedezett, összeroskadni készülő házat pillantott meg. Egy olyan házat, amely minden ízében éppen az ellentéte volt annak az épületnek, amely az elméjében élt. Micsoda torzkép, micsoda karikatúra! Mintha az ördög azzal szórakozott volna, hogy nevetségessé tegye a vágyait. Mintha egy majmot vett volna rá valaki, hogy formáljon épületet egy tervrajz alapján, vagy egy csapat vadembert, hogy utánozzák, amit gyakorlott mesterek csinálnak. Az épület víziójának, amely a gondolataiban élt, nehezen lehetett volna ennél szánalmasabb megvalósulást elképzelni, s az én uram úgy érezhette magát, mint Papageno, akinek vágyott Papagenája helyett rút öregasszonyt kellett ölelgetnie.
A nyugati szárnyon a tető egészen behorpadt, a szarufa bármikor eltörhet. A keleti oldalról a legalaposabb körbeárkolással sem lehetett megszüntetni a vizesedést, a vakolat lepergett, a kövek közül kioldódott a kötőanyag, és a fal enyhén kidudorodik, mintha lassan, évről évre hasasodna, mint egy öreg matróna. Az ablakkeretek az épület lassú süllyedésétől deformálódtak, az ajtók kilazultak, a kémény veszélyesen dőlni kezdett. A veranda oszlopai elmozdultak, kifelé vagy befelé dőltek az elvetemedett gerendák és a megsüllyedt alap miatt. A padló deszkái elkorhadtak, felhajlottak, a szőnyegeket megette a moly és a nedvesség. A disznóól deszkái foghíjasak, az istálló összedőlt.
A kerti pavilon tetejét megette a moha. A park, ahol évtizedeken át a legkülönfélébb növények meghonosításán kísérletezett, kuszán, kócosan, vihar szaggatta ágsebekkel terült el a rétek és szántók között, ahol a magyar flóra unalomig ismert patakparti fűzfái és udvari eperfái tikkadoztak az augusztusi délutánban. A drága pénzen hozatott egzotikus növények úgy viselkedtek, mint egy csapat részeg katona egy messzi földről érkezett, győztes hadseregből. Az akácok gyökerei bejöttek a házba, kidugták kíváncsi fejüket a fal tövében, és felszaggatták a padlót. Bambusznád tövisfejű hajtásai fúrták keresztül a falakat, és indák fonták körül, mint egy őserdőbe fulladt romtemplomét. A szelídgesztenyefát kicsavarta a szélvihar, rádőlt a filagóriára. A virágágyások kiszáradtak, a gyökérzetet pajor rágta, a leveleket a tetű. Az idegen s a tájban szokatlan növényzet, amelyet nem tudtunk kordában tartani, otthoni szokásait kétszeres lendülettel élte ki,
és megkettőzött erővel látott hozzá a hódításhoz. Az őshonos flóra meg, mintha vetélkedni akarna a betolakodókkal, a dacból merített erőt, s a szeder, az iszalag, a tarack és a gyomok legkülönfélébb fajtái kiirthatatlanul szőtték be keresztül-kasul a kertünk. Aki először látta, annak valóban az lehetett a benyomása, hogy ezt a házat elátkozták. A növényzet arányos rendje helyett, amelyet Ferenc annyit csodált a főrendek angolkertjeiben (és a metszeteken, amelyeket Bécsben, az Artariánál vásárolt a dóm szomszédságában megbújó képüzletben), ebben a kertben a legkitartóbb küzdelem ellenére is minduntalan anarchia ütötte fel a fejét. Igazából sosem sikerült megfejtenünk, miért nem lehetett létrehozni a növénycsoportok, a fák és cserjék, a virágágyások és lugasok arányos rendjét; nem sikerült rájönnöm, hogy történhetett meg, hogy az uram minden erőfeszítése, gondos tervezőmunkája s a tárgy itthoni és külföldi szakértőivel folytatott évtizedes levelezés ellenére is kudarcot vallottunk a kerttel.
Sokáig arra gondoltam, hogy talán az egyet nem értésünk volt a sikertelenség oka. Ferenc angolkertet akart, s én megadtam magam az akaratának, noha az az igazság, hogy nekem sokkal jobban tetszettek a franciakertek, a nyírt bokrok, a fehér kővel kirakott sétautak, a lugasok boltívében elbújtatott szobrok, a csobogó szökőkutak. Ferenc nem sok kétséget hagyott afelől, hogy az ízlésem e tárgyban meglehetősen fejletlen. Számára az angolkert a szabadság kifejezője volt, míg a franciakert a rabságot és az elnyomást jelképezte. A természetet, mondta, a saját vadságában kell a kertben kifejezésre juttatni, saját szépségéért kell csodálni, nem azért, amit ráerőszakolunk. Akárcsak az emberi egyéniségben, a természetben is a belső kvalitások a fontosak: ha ez a vadság, akkor azt. Én azonban azt gondoltam, hogy épp elég vadság van odakint, s akinek az kell, az menjen a Tátra fenyvesei közé vagy a Bükk szakadékaihoz, és csodálkozzon rajta; a ház körül azonban a nyugalom, a tisztaság, a rend legyen az úr. Sok időt szentelt arra, hogy meggyőzzön az igazáról, és én egy idő után ráhagytam a dolgot, mert nem ért meg annyit az egész, hogy összekülönbözzünk miatta. Persze sokáig fájt nekem, hogy lenézi az ízlésemet. Tudtam, hogy felületesnek, gyerekesnek tart, akit leköt az olcsó csillogás, a csalóka, hazug harmónia, s elkápráztatnak az arányok és a formák legolcsóbb trükkjei, mint valami vadembert, akit még a legképzetlenebb európai is ámulatba ejt egy szabályosan lerajzolt körrel. De akkor sem voltam hajlandó belátni, mért kéne egy kertnek magasabb eszméket kifejeznie, s mért kell épp a virágokat és a fákat az ideológiák harcának terepévé tenni, s mi keresnivalója van a filozófiának egy kerti tóban. A franciakert az egyház és a király kertje; a franciakert a teológia, a babona, a tudatlanság kertje; a feudumé, születési előjogé, a jogtiprásé, a megalázásé, az erőszaké és a börtöné. A franciakert ostoba és gonosz. A franciakert hazudik, hazudik az emberről, hazudik a természetről, hazudik a metafizikáról, rendben van, gondoltam; de akkor meg hogy lehet egy angolkertnek igaza? Mitől igazabb egyik kert a másiknál, miközben mindkettő erőszakot követ el a természeten, a valóságban együttélésre képtelen, más-más földrészről származó növényeket kényszerít egybe, sziklát és tavat erőszakol a tájba, ahol addig csak szelíd lösz, puha göröngy és csörgedező patakocska élt – ez vajon nem ugyanakkora hazugság-e?
De soha nem mertem feltenni neki ezt a kérdést.
Sokáig tervezgetett egy műromot. Először egy görög szentélyfélére gondolt, kannelúrázott oszlopokkal, melyek közül néhány törötten, mohával benőve fekszik a földön, s csak az épület egyik sarka áll teljes épségben, mintha földrengés rombolta volna le, mint Taorminát. A természet és a művészet legmagasabb rendű erőinek ilyen találkozása, mondta, egészen egyedien fejezhetné ki a táj, az ember és a történelem viszonyát. Aztán elvetette a görög templom ötletét, inkább boltíves épületet szeretett volna, mint Caracalla római fürdőinek romjai. A boltív, mondta, a maga feszültségével, amely mégis egyetlen, örökkévaló pillanatba dermed, a függőlegesekből és merőlegesekből álló görög temploménál sokkal érzékletesebben fejezi ki természet és ember, szellem és matéria szembenállását, harcát és kibékülését. Ezt is megrajzolta, aztán elvetette, aztán megint megrajzolta, miközben százszámra szerezte be a Rómát ábrázoló rézmetszeteket, hogy azokon tanulmányozhassa a klasszikus építészetet. Hónapokig ez kötötte le a képzeletét, gondolatban végigvette a kert összes számításba jöhető pontját, tanulmányozta az égtájakat, a fényviszonyokat, a távolságot a háztól, hogy megtalálja az ideális helyet és szöget. Deszkákból és kidobásra ítélt ágyneműből megépíttette a boltív modelljét, azt hurcoltatta a kert egyik pontjáról a másikra. A hajnal már kint találta a kertben, mire bejött végre reggelizni, izzadt volt, zilált, s a szálkákat kellett kipiszkálni belőle feltüzesített tűvel. Aztán új erőre kapott, valami új ötlete támadt, és megint nekilátott újra és újra átalakítani a rom makettjét. Szürkére mázolta, felfestette rá a kövek textúráját, megnagyobbította a boltívet, aztán lekicsinyítette.
Mikor végre megvolt a terv, következett a mester kiválasztása. Akkoriban még volt egy kis pénzünk, és mindketten biztosak voltunk abban, hogy a perünk hamarosan győzelemmel végződik, de legesleginkább mindketten töretlenül hittünk a jövőben, amelyben gazdagságunk és boldogságunk rendíthetetlennek látszott. Ehhez a reményhez képest egy műrom felépítésének összege igazán jelentéktelennek tűnt.
A falusi mesterek, akik remekül értettek az egyszerűbb faszerkezetekhez, a vályogfalakhoz és a nádfedéshez, tanácstalanul vakarták a fejüket, amikor az uram előadta nekik a terveit. A boltívet még csak-csak értették, dolgoztak már templomépítésen, ahol a németek keze alatt ellestek ezt-azt a tágasabb és bonyolultabb architektúrák titkaiból, de azzal az ötlettel már nem tudtak mit kezdeni, hogy a tervezett épület semmifajta kézzelfogható célt nem szolgál, s ráadásul még csak be sem szabad fejezni. Az öreg tót, aki nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy nálunk dolgozhat (akkor még, ahogy mondtam, fiatalok voltunk, erősek és bizakodók), amikor megértette, hogy a férjem egy romot akar vele építtetni, azt hitte, hogy valami gonosz tréfát űznek vele. Hát ennyibe nézi őt az úr, hogy ő nem tud egy tisztességes, épkézláb építményt felhúzni? Hát ki hallott már olyat, hogy valaki pénzt és energiát pocsékoljon valamire, aminek se haszna, se szépsége nincsen? Hát lesz-e még ezek után ember a Kárpátoktól az Alpokig, aki vele bármit is építtetni akar majd? Talán azt akarja az úr, hogy többet ne kerülhessen az övéi szeme elé? Hogy lesütött szemmel kelljen bujdosni? Hát ha ezt a micsodát, amit az úr akar, ő tényleg megépíti, és meglátják az emberek, akkor akár fel is kötheti magát. De itt van, ni, mért nem épít az úr inkább egy szép disznóólat? A régit már majdnem szétvetik a hízók, elkorhadt a deszka, lyukas a vályú, beesik az eső a tető résein. Vagy tyúkólat! Éppen jó lenne arra a helyre, ahová azt a micsodát tenni akarta. Lehetne előtte egy tavacska, abban fürödhetnek a kacsák. Hogy azok reggelente micsoda ricsajt csapnak, ahaj! Vagy hallgasson ide, lépett közelebb Ferenchez, és a füléhez hajolt, a szemét összehunyorította – hallgasson ide az úr, a tavasszal egy hercegnél dolgoztam, meghalt a kishercegné szegényke, villám csapott bele a kerti hintán, akkorára sült, mint egy baknyúl. Hát annak építettünk sírkápolnát, jaj, de mennyi szép anyagból, a templomban nincs annyi márvány! Meg vaskorlát, amit a herceg egyenesen Csehországból hozatott, olyan virágos-angyalkás díszekkel, hogy talán csak a mennyországban lát olyat az ember! Na, hát nekem maradt abból egy kis anyag, épp ami csak úgy kimaradt, elhozom én azt az úrnak, és építek oda egy szép kis sírkápolnát. Látom, sok a gyerek a háznál, fele se szokott megmaradni, hát jobb felkészülni az elkerülhetetlenre, igazam van? Építünk bele hat kicsi kamrát meg két nagyot az asszonynak meg az úrnak. Olcsón megszámítom! Fele árban lesz az anyag! Na, csapjon a kezembe!

Ferenc elnézett a mesterember feje felett. Féltem, hogy beszélni kezd, hogy magyarázatba fog, hogy megpróbálja a derék tótnak elmagyarázni, hogy a dolgok értelme nem a célszerűségükben van, de aztán megkönnyebbülten láttam, hogy legyint, és hátat fordítva visszasétál a házba. Megkönnyebbültem, de meg is rendültem. Annyi minden volt abban a legyintésben. Minden benne volt, ami aztán apránként kibomlott az időben, s amiből végül összeállt az utolsó napok szerkezete és tónusa. Abból a legyintésből megértettem, hogy a dolgaink eljutottak egy végső stádiumba, ahonnan nem arrafelé fognak folytatódni, amerre a szándékaink terelik, hanem idegen és ismeretlen erőknek kezdenek engedelmeskedni. Olyan erőknek, amelyekről fogalmunk sem volt, miként juthattak át a határainkon, hogyan érhettek el hozzánk. Ahogy a kolerát is csak a tüneteiben, életünk visszafordíthatatlan megváltozását is csak akkor vettük észre, amikor az okok ellen már tehetetlenek voltunk. És már arra sem maradt erőnk, hogy a tünetek ellen felvegyük a harcot. Abból a legyintésből megértettem, hogy az uram már rég egy másik pontról szemléli az életünket és önmagát, és hogy már beletörődött, hogy ez nem az a ház, ahol élni akart. Ez nem az a park, ahol sétálni akart. Ez nem az az élet, amit élni akart, és végül az is kiderült, hogy a házban nem az a nő várja, akit megálmodott magának. A táj, a lehetőségek, az emberek, az idő s talán még maga az ördög ötödik-
ként – aki talán valóban a magnóliával érkezett – apródonként fojtottak és fullasztottak meg bennünket. A pénzhiány önmagában kevésnek bizonyult volna ehhez – nem a szegénység volt az, ami eltérítette a dolgokat a megálmodott iránytól.
Minden lehetőségünk megvolt arra, hogy úgy éljünk, ahogy azt megálmodtuk magunknak. Megvolt – kezdetben megvolt – hozzá a pénzünk, megvolt hozzá az erőnk, megvolt hozzá a tervünk. Pontosan tudtuk, hogyan akarunk élni. Úgy akartunk élni, ahogy előttünk Magyarországon még senki – de tudtuk és akartuk ezt az elkülönülést, és tisztában voltunk avval, hogy mitől és mennyiben fogunk különbözni. Halálos veszélynek teszi ki magát, aki különbözni mer. Egész élete energiáját az erre fordított figyelem fogja felemészteni. A különbözőség ára nemcsak a magány, hanem az életképtelenség és a változni tudás hiánya is – mi ezeket is tudtuk. Azért a tudatért, hogy kiválóbbak és igazabbak vagyunk, és ezzel másokat is kiválóbbakká és igazabbakká tehetünk, hajlandók voltunk megadni azt az árat, hogy a többség kinevet, és idegennek tekint. Játéknak éreztük az egészet, mert még megvolt bennünk az erő, hogy dacoljunk és nevessünk. Egyrészt valóban játék is volt: különleges képességeinket használtuk hozzá, mint a késdobáló mutatványához azt, hogy a szeme és a keze biztosabb, mint másoké, vagy a gumiember ízületei példátlan hajlékonyságát. Másrészt azonban véresen komoly, életre-halálra vívott háború volt: az uram háborúja azok ellen, akik összetörték az ifjúkorát, és elvették legszebb éveit, de akkor kerítették csak igazán hatalmukba, amikor tulajdonképpen már megszabadult tőlük. Csak akkor győzhette le őket, csak akkor érezhette, hogy végül mégiscsak ő diadalmaskodott, hogy sikerül jobbá válni náluk, ha ezt a kiválóságot mások is elismerik. Nem egyszerűen az irodalmi kiválóság volt ez, hiszen ahhoz pusztán a hiúság vagy a becsvágy és a szorgalom is elvezet, s azok, akiket le akart győzni, nem láttak volna benne többet, mint hasztalan időtöltést, ami némi aprópénzt hoz, mint a gumiembernek tagjai végletekig feszítése a publikum előtt. Az uramnak valami olyasmit kellett tennie, ami egészen elhatol hozzájuk, és felforgatja az életüket: az ő saját világukat, amelyben éltek, olyan nyelven és úgy kellett elbeszélnie, hogy ne érezzék többé otthon magukat benne.
Azon a vidéken, ahol élnünk adatott, előttünk soha senki nem játszott zongorán, soha senki nem olvasott kottát, senki nem festett képet, senki sem olvasott verseket. Kinyitni nyári estén az ablakot, lejátszani egy Mozart-szonáta első futamait, s hallgatni, ahogy az éterien mágikus dallam elkígyózik a dombok között: olyan érzés volt, amit talán a hajósok érezhetnek, amikor új földrészt fedeznek fel, vagy ami Galileit járhatta át, amikor távcsövébe nézve megpillantotta a Szaturnusz gyűrűjét. És valóban, mintha mi fedeztük volna fel ezt a vidéket: azzal a különös érzéssel ültem le tájképet rajzolni a Zemplén dombjairól, hogy biztos lehettem benne: ezt a tájat eddig csak a benne lakó állatok és a parasztok ismerték, s legfeljebb büszkeséggel töltötte el a hűbérurat, aki birtokolta, de soha senki nem vetett rá kívülről pillantást, senki sem látta szépnek, esztétikusnak, senkiben sem ötlött fel a gondolat, hogy megörökítse. A felfedezők lendületével vetettük magunkat a tájba, és gyűjtöttük magunk köré a szépség és a bölcsesség javait. Valahányszor új kép került a falunkra, új kottát hozott a postakocsi Bécsből, új könyv érkezett Tübingenből vagy Weimarból, bizsergő öröm járt át mindkettőnket. Úgy érezhettük magunkat, mint a hajós, aki scoonere orrában állva felfedezetlen, sosem járt tenger vizén hasít: új és ismeretlen szél fújta az arcunk. Ez volt a játékos része a dolognak, az örömteli, a virtuóz, az önfeledt. De sosem feledkezhettünk meg róla, hogy amit teszünk, egyszersmind támadás minden ellen, amit gyűlölünk, megvetünk, s ami bennünket is megvet és gyűlöl. Valahányszor leültem tájképet festeni, azonnal körülvett a gyanú. Most nem a parasztokról beszélek, ők egyszerűen csak nem értették, mi és miért történik. A saját osztályomról beszélek: azokról az emberekről, akiknek a legnagyobb megértést kellett volna tanúsítaniuk az iránt, amit csinálunk. Ezek az emberek azonban, akik ha biztosak voltak benne, hogy nem származik belőle bajuk, a legnagyobb melldöngetéssel hangoztatták hazaszeretetüket, habzó szájjal gyalázták az osztrákot, és ha kellően részegek voltak már, zokogva siratták a hont, idegenkedve és fintorogva figyelték, hogy Ferenccel mit művelünk. A festészet, az irodalom és a zene olyan dolgok voltak, amelyek csak távoli országokban honosak. A magyar táj, a magyar nyelv, a magyar elme ilyesmire nem való. És nemcsak hogy nem való: egyenesen kárára van. Mintha a haza egy holttest volna, amelyet kizárólag siratni szabad, minden egyéb halottgyalázás és sátánimádás. Amit elnéztek egy német templomfestőnek, egy francia színdarabnak vagy egy angol költőnek – kuncogva és furcsálkodva a szerencsétlen bolondokon, akik az idejüket ilyen léhaságokkal töltik –, azt tőlünk hazaárulásnak tekintették.
Összetörték az uram ifjúkorát, és elvették legszebb éveit, de akkor kerítették csak igazán hatalmukba, amikor tulajdonképpen már megszabadult tőlük. Mert a támadás nem az állam távoli központjaiból, még csak nem is a vármegye uraitól, nem a hivataloktól és nem a titkosügynököktől érkezett. Ennek az egész gyalázatos és szomorú világnak a szennyét Dienes, a sógorom öntötte ránk. Nem volt elég a bajból, hogy az én öcsém ellopta tőlem az örökségem, és a végtelenbe nyúló pörrel nyomorba és reménytelenségbe taszított bennünket. A sorsnak ez valahogy nem volt elég szimmetrikus. Mi is csak akkor mutattunk jól, ha kétfelől voltunk a keresztre szögezve. Az eszkatológia nyelvénél maradva: testünket az én öcsém gyötörte, a konok és ostoba Pepi, a lelkünket viszont az uram öccse, a gonosz, sunyi és alattomos Dienes. Míg egyik oldalon, Pepinél, Ferenc emembersége állt szemben a Pepi-féle valósággal, földdel és arannyal, Dienesnél az állítólagos családi becsület, tisztesség, az ősi név Ferenc árulásával, bűnével és gyalázatával. Mert Ferencet a testvérei és az anyja attól a perctől fogva, hogy a börtönből kiszabadult, azzal kínozták, hogy gyalázatot hozott a családra, és tönkretette mindannyiuk életét.
Dienes élete már kisgyermekkorától abban telt, hogy bebizonyítsa az anyjuknak és a világnak, hogy különb, mint a bátyja. Szörnyű sérelemként élte meg, hogy másodikként jött a világra, és ezt a méltánytalanságot minden erejével igyekezett megtorolni. Se szeri, se száma nem volt e gyerekkori – akkor még – csínyeknek, amelyekkel igyekezett letromfolni és megelőzni a bátyját, de miután belátta, hogy sem számolásban, sem latintudásban, sem rajzolásban, sem testi játékokban nem tud fölé kerekedni, rájött arra, amit a gonoszak hamar felismernek: nem önmagát kell jobbá tennie, hanem a bátyja erényeit kell befeketítenie. Az anyjuknál a legválogatottabb hazugságokkal árulta be Ferencet, megvádolta, hogy lop, hogy káromkodik, hogy a szomszédságnak a nagyságos mamáról terjeszt rágalmakat. Titokban beosont a szobájába, a rajzait elrontotta, belefirkált, elkente, elmaszatolta. A fogalmazásain pacát ejtett, kisatírozta az ügyes retorikai fordulatokat (persze nem mindig ismerte fel, mi a jó, s gyakran olyasmit rontott el, ami mellékes volt). A nagyságos mama a vádakat hitte is, meg nem is. A gyanakvás ellen azonban nehéz védekezni. Ferenc minél jobban bizonygatta, hogy ártatlan, annál gyanúsabbá vált.