Markó Béla

VILÁGTALAN

(passió)

Állandóan csak újratermel
pillangót, sündisznót, kutyát,
s világnyi homlokán időnként
gondterhelt felhő vonul át,

derül s borul, hullámzik folyton,
szeretne újat mondani,
mert ő az Úr, s munkája mégis,
akárhogy vesszük, szolgai,

minden évben ugyanolyan lesz,
virágzik változatlanul,
s hiába rothasztja el ismét,
hogy hátha valamit tanul.

Mit is tanulna? Minden ott van
abban, mit eddig kitalált,
Júdásnak a harminc ezüstöt,
saját fiának kínhalált,

és nem Heródes, nem Pilátus,
ki újra s újra elítél,
mivel csupán a rothadással
lehetsz majd több a semminél

vagy senkinél, vagyis az Úrnál,
ha látszólag mindenható,
de úgy éli csak túl az embert,
mint széthullt mondatot a szó,

s már ismét kell neki egy Mester,
mert egyébként világtalan,
tehát nem lát, nem hall, nem érez,
míg szállni vágyik szárnytalan.

Krisztus teste talán fehér bot,
és Isten tapogat vele,
végigsimítja a keresztet,
hogy véres lesz a tenyere,

aztán a tanítványok arcán
bukdácsol, s végül megpihen,
hiszen úgyis magára ismer
mindenhol és mindenkiben,

talán veréb, talán kabóca,
de mindig itt van valahol,
ahogy megérint észrevétlen
egy szélfújta jázminbokor,

lehet, én is fehér bot voltam,
ki csak egy vakot vezetett,
nem látsz engem, de érezném bár,
Istenem, hűvös kezedet.

Marosvásárhely, 2013. március 3.