Markó Béla

RÁCS

Rágtam a plajbász végét én is,
körmöltem új meg új beszédet,
és megidéztem évről évre
a győzelmet s a vereséget,

hogy tanuljunk mi is a múltból,
építhessünk vígabb jövendőt,
s ne higgyük, hogy Fehéregyházán
vagy Világosnál minden eldőlt,

s hogy mindig ki kell vívni újra,
mert nekünk semmi sem ajándék,
keményen megharcolt a nemzet
hajdanában a szabadságért,

nagymajtényi síkon a zászlót
nem hagyhatjuk ismét letörni,
ezt üzeni lentről a sírból
lánglelkű poétánk, Petőfi,

persze, ha kérdik, ma sem tudjuk,
hogy pontosan hol van a sírja,
a képzelt gödröt körbeálljuk,
és egymást vigasztaljuk sírva,

leverték sok-sok lázadásunk,
hol van Rákóczi? Merre bujkál?
Azóta vár kihallgatásra
a mennyországban fent az Úrnál?

Hol van Kossuth? A tengeren túl?
Amerikában fundraisingel,
s mielőtt szónoklatba fogna,
a tükör előtt hosszan sminkel?

S hol a szabadság mostanában?
Tücskökben? Fákban és füvekben?
A tavasz minden évben megjön,
s ott állunk mi is rendületlen,

de nem írok már több beszédet,
nem mondok Trianont s Mohácsot,
a márciusi záport nézem,
arcom előtt a hűvös rácsot.

Marosvásárhely, 2013. március 15.