Hidas Judit

VÍZ ALATT

Ez lesz az utolsó esélye, gondolta magában Iza, mielőtt tárcsázott. Soha semmilyen programot nem lehet vele csinálni. Frank felvette a telefont, egy darabig csak a szuszogását lehetett hallani, miután végighallgatta az ajánlatot. A nő csendben várt, közben eszébe jutott, hogy a férfi éjjel milyen hangosan tud horkolni, hogy sokszor hiába ébreszti fel, Frank nem is érti, mit akar tőle, és morogva csak annyit mond, hogy nem is én horkolok, hanem te. Kapcsolatuk elején egy ideig a nő még reménykedett, hogy egyszer majd összeköltöznek. Lassan ötven vagyok, még talán van hátra húsz-huszonöt évem. De a férfival nem lehetett heti két napnál többet együtt tölteni. A kellemes modorú, halk szavú úriemberből, aki imádott operába, hangversenyekre járni, aki ugyan egy szerény kétszobás lakásban élt, de a ruhái mindig tökéletesen vasaltak, kínosan elegánsak voltak, ilyenkor kötekedő, házsártos nagypapa lett. Most azonnal kell válaszolnom?, kérdezte végül a férfi szabályosra nyírt bajuszát simogatva. Pizsamában állt még, épp fogat mosni készült, amikor a nő felhívta. Le kell adnom a jelentkezést, alig van már hely. Hát akkor legyen, egyezett bele Frank, de közben már azon gondolkozott, hogy nemsokára itt van a hatvanötödik születésnapja, és előtte még jó lett volna otthon egy nagytakarítást csinálni. Ilyenkor kipakolja az összes szekrényt, akkurátusan letörli a polcokat és a kicsi porcelánfigurákat, amelyekből már vagy százat gyűjtött össze az elmúlt húsz évben. Bárhová utazott, sosem felejtett el legalább egyet venni, még akkor is, ha csak vidékre ment egy hosszú hétvégére.
Frank és Iza nyáron végezte el a medencés alapoktatást, és azt tervezték, vagyis inkább Iza tervezte, és egy-egy szájrándulással, szúrós pillantással kényszerítette a férfit, hogy az Adrián a nyílt vízen gyakorolják majd a búvárkodást. A férfinak azonban nyaralás közben váratlanul beállt a dereka, és inkább a hotelszobában maradt. Te csak menjél nyugodtan, mondta akkor elhaló hangon a nőnek, aki az óráját nézegetve toporgott az ágya mellett. Iza megsimogatta Frankot, és elsietett. Nem akart elkésni a tanfolyamról. Régebben, a tengerparti nyaralások alkalmával snorkelingozott. Amikor még a gyerekeivel járt, úgy tíz éve, mindig nevettek rajta, ha feljött a felszínre. Szalmaszőke haja rálógott a szemüvegére, olyan volt, mintha egy maréknyi moszat telepedett volna a fejére, a száját meg kipeckelte a pipa, mintha fogorvosi tamponokkal lenne kitömve. Most min nevettek, kérdezte ilyenkor a gyerekeit, akiket csak még jobban rázott a nevetés, amikor a fenekét kidugva, mint egy élelem után kutató kacsa, ismét lebukott a víz alá. Hosszan figyelte a mélyben lévő növényeket és állatokat. A legjobb lett volna a Vörös-tenger vagy Szicília déli partjainál a zátonyok között nézelődni, de ezt nem tehette meg minden évben, így maradt az Adria. Csak már közelebb mehetett volna. Úgy érezte, mintha állna a kirakat előtt, kívülről nézegetné a portékát, és hiába lenne nyitva az ajtó, nem tudna bemenni a boltba. Pedig meg akart mindent érinteni, érez-
ni akarta, legalább a kesztyűn keresztül az anyagukat. Érdesek vagy simák? Puhák
vagy kemények? És egyáltalán milyen lehet onnan lentről felfelé nézni? Milyen lehet odalent létezni?
A parton már mindenki készen volt, Iza is gyorsan beöltözött a búvárruhába. Beültek a motorcsónakba, és elindultak a sziklás parttal párhuzamosan. A nőről hamarosan csorogni kezdett az izzadság a fekete neoprénruhában. Nem baj, a víz majd lehűt, gondolta. Ahogy haladtak tovább, a szirtfal egyre magasabb lett, végül már a napot is eltakarta. Nemsokára egy öbölbe értek, a föléjük magasodó sziklafalból pedig egy széles járat indult a hegy gyomrába. Mintha kitátaná a száját, gondolta a nő borzongva. Az oktató kiadta az utasítást, hogy kezdjék felvenni a felszereléseket. Iza is megkapta az oxigénpalackot, a légzőcsövet, a maszkot és az uszonyt.
A barlang bejáratánál beugrottak a vízbe. Egymás fekete ruhái mutatták nekik az utat. Az oktatóval egyre lejjebb mentek, miközben haladtak előre a barlang belsejébe. Szivárványhalak menekültek előlük nagy csoportban, a víz alatti sziklákra tapadt moszatokat baráthalak legelészték. Izának gyors volt a tempó, szeretett volna nézelődni, de nem mert leszakadni. Sajnálta, hogy mindezt Frank nem láthatja. Hirtelen, maga sem értette, miért, eszébe jutottak a cápák, amelyekről tudta, hogy ritkán fordulnak elő az Adrián, de mégis folyton úgy érezte, követi valaki. Aztán mintha egy medúza úszott volna el a szeme előtt, hátrahőkölt, majdnem összeütközött az egyik búvártársával. Száz meg száz buborék szabadult el a tenger fenekéről, mintha odalenn valami lüktetett volna, mintha a szíve a fülében dobogott volna. Vajon mások is hallják, vagy csak képzelődik? Hirtelen úgy érezte, nem tudja megszívni a légzőcsövet. Úristen, lehet, hogy nem volt teljesen feltöltve a palack, vagy szivárog valahol? Kapkodni, hadonászni kezdett, kiköpte a pipettát, hogy úgy vegyen levegőt, de csak vizet nyelt, kiáltani akart, de csak a buborékok torz visszhangja válaszolt. Szerencsére az egyik oktató hamar észrevette. Leoldotta a nőre szerelt ólomsúlyt, és felvitte Izát a felszínre.

Dana egy bulin ismerkedett meg Bennel. A lányt a húga hívta el, és ugyan tisztában volt vele, hogy nem fog tudni beszélgetni a többiekkel, de még akkor is jobb volt itt, mintha el se jött volna. Táncolni tudott, hiába nem hallotta a zenét, az évek alatt tökéletesre fejlesztette utánzókészségét. Olyan volt, mint egy színész, aki belebújik a másik bőrébe, piócaként leszívva minden egyes pillantást és gesztust. Szerettek vele táncolni, persze az utánzást nem vették észre, csak azt érezték, milyen jól egymásra tudnak hangolódni. De ő mégis ezt tette, figyelte a kezek, a lábak ritmusát, lejtését, és akkor már tudta, milyen ütemet kell tartania. Igyekezett minél több időt épek között tölteni. Tudott szájról olvasni, mindent megértett, amit mondtak neki, és egy kis füzet segítségével ő is tudott válaszolni. Itt akart lenni, az élők között, nem pedig azokkal, akikbe már kiskoruk óta beleégette a környezete, hogy nem alkalmasak az életre, vegyék tudomásul, hogy ők csak tévedésből, átmenetileg vannak itt, és jobb, ha addig sincsenek szem előtt, mert az csak az élet törékenységére emlékezteti a többieket. Danának szerencséje volt. Őt nem érdekelték a sanda pillantások, nem jött zavarba a pletykaéhes arcoktól, hozzátartoztak az életéhez, mint ahogy a bogár is megszokja, hogy sokszor arrébb pöckölik. A szülei is úgy nevelték, hogy egyenrangú tagja a családnak, nem voltak vele elnézőbbek, a szükségesnél nem segítették jobban.
Lépcső vezetett le a hosszú, szűk helyiségből álló szórakozóhelyre. Tömeg volt és hangzavar, a lányok hamar táncolni kezdtek. Amikor Dana elfáradt, megfogta a poharát, és leült a pulthoz. Szerette nézni az összepréselődő arctalan testeket, ezt a folyton mozgásban lévő, hangyabolyszerű tömeget, amelyből néha kibukkant egy-egy ismerős fej. Hamarosan odasodródott hozzá két fiú, látszott rajtuk, hogy már túl vannak néhány italon, próbálták Danát táncolni hívni, de a lány csak rázta a fejét, és a fiúkat nemsokára újra elnyelte a tömeg, hogy aztán valahol, egy másik lánynál vagy a vécénél vagy egy sarokban végleg kiköpje őket.
Dana most az egyik pultos lányt kezdte figyelni. Olyan gyorsan járt a keze, hogy szinte nem is tudta követni. A vendégek integettek neki, hogy észrevegye őket, mert a zenétől semmit sem lehetett hallani. Milyen pörgős munka, gondolta, jó lenne a suli mellett valami ilyesmit csinálni. A bökdösést én is megérteném. Aztán észrevett a pultnál egy harcsabajszos fiút, húsos szája kissé nyitva, mintha csak így tudna lélegezni.
A söralátétjével játszott. Dana tekintete már többször átsiklott rajta, de csak most tudatosodott benne, hogy a fiú legalább tizenöt perce egy pontra mered, nem néz senkire, mintha egyedül lenne egy szigeten. Dana bámulni kezdte, kíváncsi volt, mikor érzi meg, mikor fog rápillantani. A másik nemsokára teljes testével a lány felé fordult. Dana elkapta a tekintetét, nem számított ilyen határozott válaszra, ráadásul ijedten látta, hogy a fiú egyik szeme zöld, a másik barna. A lány később többször visszaemlékezett erre az első pillantásra. A zöld szem megvillant, mint egy elemlámpa, és Dana úgy érezte, mintha a fiú máris mindent tudna róla. De most már nem akart meghátrálni, beleírt a füzetébe, és a fiú orra elé tolta.
– Miért ülsz itt, ha ennyire nem élvezed? – írta Dana.
– Mindig reménykedem – a lány ránézett, mire a fiú megint írni kezdett. – Hogy kellemesen csalódni fogok. De nem.
– Akkor beszélgessünk? – kérdezte a lány.
– Miről? Itt úgysem lehet.
– Dehogynem, én úgyis csak így tudok – írta Dana, és a füzetére mutatott. A fiú a lányra nézett, mire ő vonogatni kezdte a vállát, mint egy gyerek, akit valami rosszaságon kaptak.
Az este után találkozni kezdtek. Sétáltak a Duna-parton, kavicsokat pattintottak a vízen, kirándultak a hegyekben, közben rugdosták az avart, versenyeztek, kinek a levelei szállnak magasabbra. Sokat jártak étterembe. Ben szeretett lassan enni, minden egyes falat ízét kiélvezni, szerette megállapítani, milyen fűszereket használhatott a szakács a főzéshez. Evés után Ben megfogta Dana kezét, ujjaival végigtáncolt a karján, egész lágyan végigsimította, mint egy köveken legelésző hal. Azt mondta, olyan a bőre, mint a puha moszat, az illata, mint a friss, sós tengeré. Figyelte a járását, a kézmozdulatait, a fejtartását. Dana eleinte idegenkedve fogadta a fiú közeledését, azt hitte, mindez csak hízelgés, ami arról szól, hogy minél előbb ágyba vihesse. A fiú viszont azt mondta, egy érintésből többet meg lehet tudni, mintha folyton csacsognának, azt mondta, ahogy összeér a bőrük, olyan érzés fogja el, mintha mindig is összetartoztak volna.

A tó partján már ketten várakoztak, amikor Iza és Frank megérkeztek egy hideg, nyirkos novemberi szombaton. Az autóban a nő végig a Fényes Forrásról beszélt, képeket mutogatott az őshonos növényekről és állatokról, a gyűrűs süllőhínárról, a vízitökről, a fehér tündérrózsáról, a fekete bödöncsigáról és a kövi csíkról. Frank bólogatott, de csak egyszer-kétszer nézett oda futólag. Nem kell félned, ilyenkor is huszonkét fokos a víz, a neoprénben egyáltalán nem is fogod érezni, nyugtatta Iza a férfit, bár Frank nem volt ideges, csak zavarta, hogy vezetés közben képeket kell nézegetnie. Kötelességtudóan felkelt hajnali hatkor, hogy időben ott legyen Iza házánál, és hogy Tatára is odaérjenek kilencre. Némán vezette a kis piros kocsit az autópályán, amely ugyanolyan makulátlan volt, mint ő maga, sehol egy morzsa, sehol egy karcolás.
Előzőleg Iza biztosra vette, hogy a merülés előtti napokban valami történni fog Frankkal. Kibicsaklik a lába, vagy megint beáll a dereka, felmegy a vérnyomása. Mindegy, hogy mi, csak történnie kell valaminek, hogy legyen mire hivatkoznia, gondolta. De aztán nem lett semmi.
Amikor augusztusban hazajöttek Horvátországból, Iza majdnem elhagyta. A nő hetekig nem állt szóba vele, nem találkoztak, még telefonon is alig beszéltek. Franknak nagyon hiányoztak a hétvégi együttlétek, szerette Iza lakását, szeretett elheverni a nappaliban lévő fehér velúrkanapén, újságot olvasni, Mozart- vagy Haydn-hegedűversenyeket hallgatni, miközben a feje mellett lévő íróasztalnál Iza a számítógépen kopogott. Reggel együtt nézték a tévét, tízig ki sem keltek az ágyból, aztán ettek valamit, elmentek bevásárolni vagy sétálni. Mindez a fiatalságát juttatta az eszébe. Érdekes, gondolta, eltelt hatvan év, de mintha tegnap lett volna. Aztán belenézett a tükörbe. Csak ezek a nagy utazások ne lennének, sóhajtott, nem értem, miért kell folyton valami más, amikor itthon olyan jól megvagyunk egymással.
Iza azt mondta, Frank durva volt vele az úton, mindenbe belekötött, és semmivel nem lehetett a kedvére tenni. És lám, még azt a kis búvárkodást is elrontotta. Hát mit akarsz, vágta a nő a férfi fejéhez, hogy ötvenévesen egész nap gubbasszak egy szobában? Nekem ezek az utolsó szép éveim! A férfi nem értette. Én éppen úgy láttam, hogy te voltál a kelleténél izgágább. Szinte elviselhetetlenül tudsz nyüzsögni ezeken a nyaralásokon.
Iza sokszor gondolt arra, hogy jobb lenne egy fiatalabb férfit találnia magának. Amióta tizenöt éve elvált, ez volt az első hosszabb kapcsolata. Egy-két évnél tovább senki mellett sem bírta. Szörnyű a felhozatal, panaszkodott sokszor. Frankkal már hét éve együtt voltak, de azért bántotta, hogy neki csak ez az öregember jutott. Mégis kénytelen volt megbocsátani, egy feltétellel: ha novemberben eljön vele a nyílt vízen merülni.

A Fényes Forrás partján egy fiatal fiú és egy lány a gőzölgő vizet bámulta. Mindketten be voltak már öltözve. Odaintettek az idősebb párnak, amikor megérkeztek, aztán ismét a víz felé fordultak, és továbbra is csendben ültek egymás mellett.
Legalább tizenöt percig kellett még várniuk, mire Iza és Frank elkészült. Iza közben a fiatalokat figyelte, csodálkozott, hogy egy szót sem szólnak egymáshoz. Halkan odasúgott a férfinak. Elég szomorú, hogy ilyen fiatalon ennyire nincs témájuk, mondta, miközben nézte a lány bőrét, amely olyan sima volt, mint a vizes homok a tengerparton.
Dana gyerekkora óta szeretett úszni. A vízben mindig könnyebbnek érezte magát, a víz megnyugtatta, beburkolta. Imádott benne siklani, és tátogni, mint egy hal. Nézte, ahogy a buborékok kigurulnak a száján, és elindulnak a felszín felé. Úgy érezte, itt nyugodtan kiabálhat, nem kelt feltűnést, hogy furcsán ejti ki a szavakat.
A fiút is ő vitte először magával uszodába. Ha nem voltak sokan, felosztották egymás között a sávot. A lány ment az egyik, Ben a másik felén, versenyeztek, hogy ki a gyorsabb. Dana sokszor lehagyta Bent, főleg gyorsban. Ilyenkor a fiú dühös lett, és inkább kiment szaunázni. Aztán egyszer megláttak egy búvártanfolyam-hirdetést az előtérben. Rögtön úgy döntöttek, hogy elvégzik.
A Fényes Forráshoz Ben vitte el Danát, meglepetésnek szánta, egy kölcsönkért autóval mentek. A lány Ben nyakába ugrott, amikor meglátta a tavat, mögötte az égerfaerdőt, a hatalmas lápot.

Hamarosan mindannyian lemerültek, Iza, Frank, Dana, Ben és az oktató. Még a novemberi szürkeségben is élénkzöldek voltak a víz alatti növények. Mint egy emberi kéz, amelyet elemlámpával világítanak meg, úgy látszott át a levelek erezete. A csoport ment egyre beljebb. A tó fenekét itt-ott sűrű növénytakaró borította. Ők továbbúsztak még mélyebbre, egészen a forráshoz, a lápba. Aztán egyszer csak meglátták a lüktető fehér homokot. Ki-be, ki-be, a talaj beszívta és kipréselte magából a vizet. Mint a dobbanó szív, mint a föld ütőere, köpte ki magából a meleg vizet, és közben egy-egy böffentéssel levegőt eregetett. A buborékok felszálltak a felszínre. Dana és Ben egymásra nézett.
– Boldog születésnapot – mutogatta kézjelekkel Ben a lánynak.
– Szeretlek – válaszolta a lány.
Iza süketen figyelte őket. Aztán Frankhoz fordult, megszorította a kezét. Szerette volna elmondani neki, mennyire örül, hogy végül együtt eljöttek, hogy szerinte ez az élmény, amiért élni érdemes, és hogy most már úgy érzi, nyugodtan halhat meg. De a neoprénkesztyűn keresztül nem érződött az ujjak apró játéka, a bőréből sugárzó meleg, amelyből Frank a hálát rögtön megérthette volna. A szemüveg hullamerevvé tette a nő tekintetét, a pipa bedugaszolta a mosolyát. A férfi azt hitte, valami baj van, és mutatta, hogy menjenek fel a felszínre. A nő csalódottan intett neki, hogy nyugodjon meg, minden rendben. Gondolta, elmond majd inkább mindent merülés után az étteremben. De amikor kijöttek a vízből, valahogy elfelejtette.