Dávidházi Péter

EGY UTALÁSNYI KULTURÁLIS
EMLÉKEZET (II)

The Waste Land, Ezékiel és a magyar fordítások

(3) Fordítás előtt: Füst Milán hatása, Weöres és a Jeremiás Siralmai, Vas Ezékiel-verse
Pierre Nora szakkifejezése, „les lieux de mémoire”, átfogó jelentésűvé tágult, mert többféle átvitt értelemben kezdték használni, de mindmáig jelölheti azokat a konkrét helyeket is, ahová emlékezni megyünk, vagy ahol szándékunktól függetlenül emlékezünk. Az utóbbihoz hasonlít, ami egy versbeli utalás olvastán történik velünk: szövege az emlékezés terepe, olyan tartomány, ahol a múltból valami önkéntelenül felidéződik; az utalás mint az emlékezés szöveghelye lehetővé teszi ezt a tudati folyamatot, s egy vagy több korábbi szöveghely felkeresésére ösztönöz. Amikor Eliot olvasói a The Waste Land terepén találkoznak a száraz csontokkal, ez a kép Ezékiel 37,1–14 szöveghelyére utal, amely egyúttal a leigázottság és száműzetés egykori földrajzi helyére és az Úr ígéretére hivatott emlékeztetni. Eliot szövege azért idézheti fel Ezékielét, mert emlékezünk a próféta könyvére, Eliot szövege ebből az emlékezésből él, másfelől Ezékielét is az emlékezés éleszti fel és tartja életben, sőt az utalás, mely kapcsolatukat megeleveníti, további szöveghelyeket is felidézhet a magyar olvasóban, hiszen a The Waste Land egyik legnagyobb hatású magyar fordítója, Vas István maga is írt egy Ezékiel című költeményt, amely a csontok völgyéről szóló ezékieli szöveg átirata, s ezt más Ezékiel-versek is követték a magyar irodalomban. Így a magyar olvasó, aki Eliot utalásával a The Waste Land magyar fordításában találkozik, itt az emlékezés további szöveghelyeinek fölkeresésére kaphat ösztönzést, beleértve Eliot angol nyelvű költeményét, Ezékiel bibliai szövegének különböző változatait és több ide kapcsolódó magyar költeményt. Nem kell egyetértenünk a félig tréfás ítélettel, hogy a legszebb magyar vers Shelley Ode to the West Wind-je Tóth Árpád fordításában,46 de érdemes komolyan vennünk a mögötte rejlő előfeltevést, mely szerint a költői szövegek, akár eredetiek, akár fordítottak, bizonyos szempontokból ugyanabba a vonatkoztatási rendszerbe tartozhatnak. Olvasásuk közben képzettársításaink más határvonalakat is könnyen átszelnek (például a ma irodalminak, illetve vallásinak számító szövegek közöttit), s a The Waste Land angol vagy magyar szövegéről a magyar olvasónak az emlékezés számos olyan szöveghelye juthat eszébe, amelyek más körülmények közt ma is el lennének választva egymástól. Ám hogy az emlékezés adott szöveghelyén végül mi jut eszünkbe s mi nem, az nagyrészt attól az egyéni úttól függ, amelyet addigi életünkben megtettünk.
Weöres Sándor és Vas István más-más úton érkezett 1958-ban, illetve 1961-ben a The Waste Land szöveghelyére, ahol az Ezékielre utaló száraz csontok látványa várta őket. A hely annyira eltérő jelentésűnek látszott, hogy már a cím is másként visszhangzott bennük: Weöres A puszta ország-nak fordította, vagyis a választott jelző által nemcsak a síkság, kopárság és terméketlenség képzeteivel, hanem a magyar kultúra egyik jellegzetes ősmotívumával, a (koronként és regionálisan változó jelentésű) pusztával is kapcsolatba hozta; Vas Átokföldjé-nek fordította, ami a megátkozottságra és kudarcra ítéltségre utal, s a címben kiemelt helyszínt közvetve akár az ótestamentumi próféták átkaival is összekapcsolja. Maga a fordítás mint tevékenység mindkettőjüknek rendkívül sokat jelentett, és saját költői gyakorlatukhoz is szorosan kötődött, de különböző módon;47 Eliotot mindketten jelentős költőnek tartották, de más-másképpen közelítettek műveihez. Weöres korán fölfedezte magának Eliot költészetét, tanulmányozásra okvetlenül érdemesnek tartotta, hatását kész volt befogadni, majd saját pályája egyik későbbi csúcsán (1968-ban) tisztelettel adózott emléke előtt, de sohasem akart hosszas szellemi tartózkodásra berendezkedni költészetében. Vas 1959-ben személyesen is felkereste Eliotot, egész kötetre valót fordított le költeményeiből és drámáiból, esszét írt találkozásukról és a fordítás közben szerzett tapasztalatairól, s hosszú idővel fordításai megjelenése után is szívesen foglalkozott javítgatásukkal. Mint a The Waste Land fordítója átérezte az erőpróba rendkívüli nehézségét, ezért tanulmányozta a tudós kommentárokat, Eliottól is tanácsot kért a szövegbeli utalások és hivatkozások ügyében, s örömmel fogadta, hogy problémák esetére a költő maga ajánlkozott segítőül.48 Eliot költészete iránti tiszteletét jól mutatja, hogy egy 1970-ben kelt levele szerint Weöres nagy költő ugyan, de sem ő, sem bármely más magyar kortársa nem olyan nagy, mint T. S. Eliot, Saint-John Perse vagy Nelly Sachs.49
Sokatmondó egyezés, hogy költői pályafutásukat mindketten Füst Milán csodálójaként kezdték, vagyis az akkori magyar költők legprófétaibbjának a lábánál ültek. Füstnek nemcsak költészeti stílusa emlékeztetett a prófétákéra, hanem az idő múlásával testi megjelenése is: fényképe Michelangelo sixtusi freskójának Joel prófétája mellé téve kísérteties hasonlóságot mutat.50 Mind Weöres, mind Vas levelezést folytatott vele, mindketten ismertetést írtak egy-egy kötetéről (Weöres 1942-ben A feleségem történeté-ről, bár ezt a kritikát végül nem tudta megjelentetni; Vas 1934-ben Füst válogatott költeményeiről), s mindketten nagyra becsülték meg nem alkuvó művészetét. Weörest láthatólag az érdekelte, hogyan lehet egy előd maszkját és hangját a sajátjaként kipróbálni; a Nyugatban megjelent első közleménye épp Füst költészetének pastiche-a volt, a Levél Füst Milánnak című vers, amelyet saját bevallása szerint a vonzás és taszítás együttese ihletett.51 Ugyanakkor elragadtatva figyelte, hogy Füst miként dolgozta át egy kortárs költőnő, Kaszab Ilona verseit, sőt ez lehetett az egyik legkorábbi hatás azok közül, amelyek végül saját Psyché-jéhez vezettek, azaz egy képzelt hajdani költőnő verseinek és levelezésének kötetéhez. Ezzel szemben Vas ismertetése Füst költészetében az Ószövetség héber prófétáinak magányos és makacs hangját üdvözölte. Úgy látta, Füst költészetében a vallásosság fontos helyet kap, és hogy művei vallási képzetköre jellegzetesen zsidó, azaz nem hisz a túlvilágban vagy más vigasztaló ígéretben. Idézte Füst A magyarokhoz című versének zárósorát: „Én prófétáktól származom”, és e hagyomány vállalását hitelesnek találta, mert a versekben megszólaló lírai alany mélységesen elégedetlen a környező társadalommal, költői hanghordozása pedig Ezékielére hasonlít.52 (Hozzátehetnénk, hogy Füst egyik költeménye, A jelenés éppen Ezékiel 1,24-ből vette mottóját: „És hallám az ő szárnyaik zúgását”, képvilága pedig, főként a csontokkal teli mező képe, Ezékiel 37,1-re utal vissza, ugyanakkor általánosan is jellemző Füst költészetére, amelyben a csontok kiemelt szerepet kapnak az öregség és a halál jelképeként, például a Ha csontjaimat meg kelletik adni című nagy versben.) Igaz ugyan, hogy Füst profetikus hanghordozása nagyon messze van akár Vas költeményeinek többnyire fesztelen és hétköznapias nyelvhasználatától, akár Weöres sziporkázó metrikai virtuozitásától, de Füst mindkettejüknek példát mutatott, hogyan kell bátran új utakat törni a magyar költészetben.
Mindamellett az utalt szöveg, Ezékiel 37,1–14 sem jelenthette ugyanazt kettejük számára. Weöres 1913-ban Szombathelyen született, egy dunántúli család sarjaként, amely a XVII. században kapta nemességét; apja katonatiszt, aki meggyőződéséhez minden körülmények közt ragaszkodott; anyja négy nyelven olvasott és beszélt, klasszikus műveket adott a hat-hét éves fiú kezébe, néhány év múlva pedig magával vitte egy antropozófiai kör összejöveteleire, hogy megismerkedjen a keleti és európai miszticizmus tanaival.53 Weöres csodagyerekként tűnt fel a magyar költészetben, és hamarosan lázasan kereste a használható mintákat nagy ívű költői törekvéseihez, melyek jegyében mind következetesebben próbált túllépni a személyes tudat határain, egyesítve a nyugati és keleti ösztönzéseket, Egyiptom, India és (egy tanulmányút során) Kína örökségét. Jellemző, hogy a munkáit ihlető kulturális hatások felsorolását Lao-ce Tao Te king-jével kezdte, majd a Gilgames-eposszal folytatta, harmadikként említve a Bibliá-t, ezután következett az újabbak közül Mallarmé, Babits, „továbbá a matematika, a zene, az ablaküvegen mászkáló légy: körülbelül minden, amire csak ráeszméltem”.54 Persze ettől nem kevésbé hatott rá a Biblia, noha annak sem adta át magát mindenestül. Evangélikusként 1932-ben azt fontolgatta, hogy áttér unitáriusnak, és pap lesz, mert az unitárizmus, úgymond, jobban megfelel gondolkodásának, lévén az a relativizmus vallása, a keresztények és a tudomány szerint egyaránt komolytalan, és „nem határozza meg Istent közelebbről, a bibliával szemben pedig egyáltalán nem áll a kritikátlanság álláspontján”.55 Itt szinte mindegy, hogy mennyire érvényes ez a jellemzés az unitárizmusra; fontosabb, hogy Weöres ezért érezte közel magához, és emiatt választotta volna. Ha rákérdeztek, azt nyilatkozta, hogy a Biblia nagy hatást gyakorolt rá,56 de legtöbbször feltűnően különféle ihletforrásokkal együtt említette. 1944-ben megvallotta egy barátjának, hogy a költőnek, ha igazán modern, azaz orpheusi költészetet akar létrehozni, nem az európai költőktől kell tanulnia, hanem „a szanszkritoktól, a benin négerektől, a népköltészettől, az elemisták fogalmazványaitól és még inkább a gyermekgügyögéstől, az őrültektől, a madárdaltól, a prófétáktól”.57 Nem mintha hiányzott volna belőle a fogékonyság az Ószövetség bizonyos prófétai szövegei iránt, de amikor (1932-ben) a Jeremiás siralmai 3,1–18 átköltéseként megírta Jajgatás című versét, egy sor másféle ihletű költeménnyel együtt közölte őket, az Ó-egyiptomi versek mellett, amelyeket jellemző módon szinte ugyanakkor írt, 1931-ben és 1932-ben. Jó néhány verse átköltés, mely bibliai történeten alapul (Ábrahám áldozása, Dávid tánca, Ének a teremtésről, Józsefet eladják testvérei), mások bibliai témákra utalnak, vagy bibliai metaforákat használnak, mint az 1944-ben írott és 1946-ban megjelent Mennyekzői kar, amely olyan mértékig utal az Énekek éneké-re, hogy kapcsolódásai számbavételét joggal tekintették a hiteles értelmezés feltételének.58 Még jellemzőbb Weöres bibliai, mitikus és kulturális utalásrendjére a Téli reggel című verse, amely az Énekek éneké-n és Angelus Silesius Arkangyali vándor-án kívül egyes keleti mítoszok alapelemeiből, például a Mahábhárata férfi- és nőprincípiumainak sajátos viszonylagosságából építkezik.59 Weöres költészetének összetettsége nincs messze Eliotétól: ahogy a The Waste Land egyszerre utal Jessie Weston From Ritual to Romance című könyvére, a Bibliá-ra, valamint különféle mitikus és kulturális motívumokra, Weöres Téli reggel-e egyesíti a különböző misztikus írásokból és a Bibliá-ból kölcsönzött elemeket. Weöres annyira el tudott merülni mitikus és misztikus forrásaiban, hogy élete és költészete hozzáférhetetlenné vált a korszakban dúló politikai ragályok számára. Költészete saját nyelvén pontos látleletben fejezte ki irtózását a hatalmat bitorló rezsimtől, de nem volt hajlandó közvetlen párbeszédbe bocsátkozni. Így lehetett egyike ama kevés magyar szerzőnek, akik fenn tudták tartani alkotókedvüket a háború utáni legfojtogatóbb rezsim közepette, vagyis az 1940-es évek végétől az 1950-es évek végéig, amikor költészetét hevesen támadták, és csak ritkán adtak engedélyt publikálására.60 Póztalan, természetes és elegáns függetlensége persze szemet szúrt a hatóságoknak, és nehezen tűrték; 1962-ben a Szépirodalmi Kiadó egyik illetékeseként Illés Endre beismerésnek is sokatmondó megjegyzéssel indokolta egy versgyűjteménye kéziratának elutasítását: „Azért abban mégiscsak van valami bőszítő, hogy egy költőt meg se karcoljon a kor, amelyben él.”61
Weöres első kötetét, a Hideg van címűt (1934) ismertetve Illyés kevesellte a költő személyes jelenlétét, a legjobbnak mégis egy bibliai átdolgozását ítélte, „melyben elemi erővel tör fel a fékezhetetlen panasz – Jeremiás panasza”.62 Bár később Weöres a régebbi magyar költészetet tanulmányozván fölfedezte a jeremiádot mint a XVI–XVIII. század jelentős műfaját, ebben a versében nem próbálta a bibliai szöveget valamely hazai témára vagy erkölcsi tanulságra kifuttatni. Ehelyett úgy írta át a Jeremiásnak tulajdonított siralmak egy szakaszát (Jeremiás siralmai 3,1–18), a Károli-fordítást használva alapszövegként, hogy finom eltérései nagy részét csak tüzetes összehasonlítással lehet felfedezni, s alig észrevehetően rajzolódnak ki belőlük a maga költői látomásának körvonalai. Külön-külön csak eseti változtatásnak látszhatna, hogy például kihagyja 3,7-et, azaz a bekerítettség és megláncoltatás képét, vagy hogy kihagyja 3,12–13-at, amely szerint az Úr felajzotta volna íját, hogy az emberre célozván, nyilát annak veséjébe lője. Bár szembeötlőbb változtatás, önmagában annak sem volna átértelmező jelentősége, hogy minden második sor után refrénként beiktatta a lamentáció ismételt szavát: „jaj, jaj”. Ehhez képest rendkívül fontos, hogy módosítja 3,6-ot, amely Károlinál úgy szólt volna, hogy „Sötét helyekre ültetett engem, mint az örökre meghaltakat”, nála azonban kihagyatik az „örökre” szó (ami egyébként Károlinál fordítói tévedésből származott, hiszen a héber szövegben םלוע állt, azaz ’régen’, ’valaha’, ’egykor’), s ezáltal az átdolgozás elhárítja a halál örök érvényének képzetét, hallgatólagosan visszaállítja a feltámadás lehetőségét, s megnyitja a véges létezés meghaladásának (Weöres számára mindig fontos) távlatát. További betoldásai hol szemléletesebbé teszik a bibliai alapszöveget, hol módosítják összefüggésrendjét. Az előbbire példa 3,1 átírása a költemény nyitósoraiban: a Károli-biblia (1901-es, még revideálatlan kiadása) itt egyszerű tömörségében erőteljes: „Én vagyok a sanyarúság-látott ember, az ő haragjának vesszeje miatt”; Weöres bővítményei azt is láttatják, miként zajlik a sanyargattatás: „Én vagyok az a bizonyos ember, ki sínylődve szenved az Úr miatt, / kinek a teste kínban vonaglik az Ő haragjának vesszeje alatt.” Értelmezési következményeit tekintve jelentősebb a másik típus, főként a bibliai szakasz 3,4. versének kiszárítási motívuma, amely érintkezik a The Waste Land-ben felbukkanó száraz csontok képvilágával. Itt kap jelentőséget, hogy Weöres az 1908 előtti, revideálatlan Károli-fordítást használta alapszövegként, ugyanis a revideálás utáni kiadások (mindmáig) a testnek vagy bőrnek nem a kiszárítását említik a csontok megtöretése mellett („Megfony-
nyasztotta testemet és bőrömet, összeroncsolta csontjaimat”),63 ahogy a King James Bible szövegében is inkább csak öregítésről van szó („My flesh and my skin hath he made old; he hath broken my bones”); ezzel szemben a revideálatlan (még 1901-es) Károli-bibliá-ban a kiszárítás még szerepelt, sőt kiemelt helyre került: „Megszáraztotta az én testemet és bőrömet, öszverontotta az én csontaimat!” Weöres feltehetőleg ismerte mind a revideálatlan, mind a revideált változatot, mert mindkettő igéjét átveszi e részlethez: „megfonnyasztotta testemet, kiszárította bőrömet, mozsárban zúzza a csontjaimat”. Nem tudni, Weöres mit gondolt a hagyományos, bár tudományosan megcáfolt feltevésről, amely Jeremiás siralmai-t a Jeremiás könyvé-ből ismert prófétának tulajdonította, s ugyanígy nincs nyoma, hogy emlékezett-e arra, hogy az utóbbi maga is utalt a tetemek völgyére (Jer 31,40), ha nem is a csontokéra. Mindenesetre ez az átköltése is mutatja, hogy odafigyelt a szárazság és a csontok motívumára, s ebben a saját személyes indítékai éppúgy szerepet játszhattak, mint a bibliai előfordulások ismerete, például Jeremiás siralmai 3,4, Jeremiás 31,40 vagy Ezékiel 37,1–4 emléke.
Vas máshonnan érkezett az Ószövetség prófétáihoz. Olyan zsidó családban született 1910-ben, amely valaha több rabbit számlált tagjai közt, s a kisfiú ezek egyikének köszönhette legmeghatározóbb költészeti és vallási élményét. Ugyanis nagyapja, a bátaszéki zsidó közösség rabbija 1919 nyarán az ínség elől odavitt és átmenetileg gondjaira bízott gyereket bevezette a héber nyelvbe és a héber Bibliá-ba, amelyek a költészet első forrásává és szimbólumává váltak számára.64 Két évtizeddel később, 1938-ban, Vas áttért a római katolikus hitre, éspedig nem kénytelen-kelletlen, mint Füst Milán, hanem mélyen átérzett vallási szükségletből, kései költészetében újszövetségi motívumokkal dolgozott, s végül katolikusként halt meg 1991-ben, de mindezek közben ragaszkodott korábbi örökségéhez, ami versein is meglátszik. Barátja, Radnóti Miklós erre célzott 1942-ben, amikor a saját zsidóságát műveire nézvést lényegtelennek ítélve összehasonlította költői termésüket. „A tanúsítványos Vas István költészetében több szerepe van a zsidóságnak, mint az enyémben vagy a zsidó Zelk Zoltánéban.”65 Ugyanakkor Vas játékosan ironikus és józanul földközeli költői alakmása és csevegően hétköznapias nyelvhasználata látszatra egyáltalán nem állt rokonságban az Ószövetség prófétáival, s elsődlegesen értelmi fogantatásuk és fegyelmük sem hasonlít azok felsőbb sugallatot közvetítő révületére. Weöres már 1935-ben észrevette, hogy Vas költeményei „nem megálmodott, hanem kigondolt művek, nem a »szent téboly«, hanem a logika vezeti őket”.66 Ultima realitas című költeménye elején a vers megszólaló lírai alanyától halljuk a költő ars poeticájának is beillő vallomást, miszerint néha maga is szégyelli, de őt egyszerűen nem érdekli az apokaliptikus, mennyet-poklokat rengető, transzcendens távlatú, felújított mítoszelemekből építkező költészet; később másoknak is feltűnt, hogy sohasem áhítozott bármiféle prófétai szerepre.67
Ennélfogva az Ezékiel, amely valamikor 1957 és 1959 közt íródott, majd először 1960-ban, vagyis nem sokkal a The Waste Land fordításának megkezdése előtt jelent meg,68 egyszerre kivételes és jellemző része életművének. Ez a költemény a bibliai szöveg átirata olyan drámai monológ formájában, amelyet maga a próféta mond el, s ennek megfelelően az ószövetségi próféták emelkedett hanghordozásával szól, egyúttal azonban feltűnően hasonlít Füst Milán hosszan kígyózó verssorainak lejtésére, vagyis az egykor mentoraként tisztelt költőére, akiről 1934-ben azt gondolta, hogy némelyik versét akár Ezékiel írhatta volna. Néhány évvel azután, hogy Füst szenvedélyes cikkben támogatta az épp fordulópontjához érkezett 1956-os forradalmat,69 Vas sejthetően azért írta meg versét, hogy megpróbáljon eljutni a forradalom tragikus végkifejletének mégiscsak felemelő jelentéséhez. Ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy az Élet és Irodalomban együtt közölte Radnóti naplóját olvasva című versével (Részlet egy hosszabb költeményből alcímmel, mely a Rapszódia a hűségről című versciklusra utalt), a végén hűségesküt téve a háborúban megölt barát és társai emlékének; az együttes közlés megvilágítja a két vers összefüggését: ahogy Vas számára az 1956-os forradalom jelentése nem volna teljes a II. világháború nélkül, a holtak feltámasztásának nagy bibiai alapszövegét sem vonatkoztatja kizárólag egyetlen történelmi eseményre.
Vas költeménye Ezékiel 37,1–14 költői parafrázisa, helyenként már-már szoros fordítása, amit a finom kihagyásokon, betoldásokon és átalakításokon kívül az avat saját költeményévé, hogy mint ilyent közli (azaz saját szerzői nevével jegyezve és egy műcímként szedett cím alatt) először egy irodalmi hetilapban, majd saját versei gyűjteményes kötetében. Kihagyásai közül az a legbeszédesebb, hogy bibliai alapszövegéből teljesen eltünteti Ezékiel 37,11–12-t, amelyben az Úr maga adja meg a parabola kulcsát: „És monda nékem: Embernek fija! Ezek a tetemek az Izráel egész háza. Ímé azt mondják: Elszáradtak a mi csontaink, és elveszett a mi reménységünk, és kivágattunk mi magunkban! Annakokáért prófétálj és mondjad nékik: Így szól az Úr Isten: Ímé én megnyitom a ti koporsóitokat, és kihozlak titeket a ti koporsóitokból, én népem és viszlek titeket az Izráel földére.” Vas tehát kihagy minden hivatkozást Izráelre és földjére, és csak az önmagában sokkal általánosabb „az én népem” kifejezést veszi át, és az Úr megerősített ígéretét, hogy föltámasztja a holtakat. „E tetemek, ez az én népem, és megtartom, amit igértem – Ember Fia, mondd nekik. / És megteszem a sosevoltat, kijönnek a sírból a holtak, és vagyok, aki vagyok.” Nincs kifejtve, hogy a feltámasztásnak mi a célja, ugyanis az utóbbi tagmondat, „és vagyok, aki vagyok”, nem a művelet céljaként hivatott szolgálni, csak arra mutat rá, hogy miért fog biztosan megtörténni. Vas így változtatja az Úr allegóriáját költeménnyé, sőt, a költemény fő metaforájának jelentéstartalmát (I. A. Richards szavával: tenorját), vagyis a nemzeti megújulás ígéretét annyira általános érvényűvé teszi, hogy a megmaradt jelentéshordozó (Richardsnál vehicle),70 azaz a megöltek feltámasztása újabb teljes metaforává önállósul, vagyis ami eredetileg szinte allegorikus megfelelések önmagukat magyarázó rendszere volt, abból egy sokértelmű és különböző értelmezések számára nyitott költői alkotás jön létre. Továbbá 37,11–12 kihagyásával és ezáltal Izráel említésének megszüntetésével összhangban elhagyja 37,14-ből azt a részt, amely megerősítette volna az Úr végső ígéretét („és megnyugotlak titeket a ti földeteken”), vagyis gondosan eltüntet minden olyan mozzanatot, aminek az eredeti szövegben konkrét földrajzi értelmet is lehetett tulajdonítani, s ami miatt Ezékiel 37,1–14-et mindmáig hivatkozási alapként használják a bibliai föld iránti területi igényhez.71 Noha a Kádár-rendszer ideológiai őrei nem nézték volna jó szemmel az Izráelre való hivatkozást, Vas e kihagyásait feltehetőleg nem (vagy nem csupán) a cenzúra követelményeihez való igazodás tette szükségessé, hanem inkább (vagy főként) az ösztönözte, hogy nélkülük a költemény mint új parabola az 1956 utáni Magyarországra is vonatkozhasson.
Csakhogy Ezékiel látomása annyira közismert, legalábbis a Bibliá-n felnőtt olvasók körében, hogy egy fontos részének kihagyása nem maradhat észrevétlen. Ellenkezőleg, kihagyása annyira szembeötlő, hogy negatív utalásnak látszik; emlékezvén az eredeti szövegre, s észrevéve az eltérést, a hiányzó rész jelentősége csak még hangsúlyosabbá válik. Vas láthatólag tisztában volt ezzel, és számított kiemelő hatására; ugyanakkor jól tudta, hogy olykor a Biblia is elhallgatja valakinek a hovatartozását, hogy ezáltal egyetemesebb érvényt adjon a róla szóló történetnek. (Saját Biblia-válogatásának bevezetőjében Vas kifejti, hogy a Jób könyve emelkedettebb gondolkodású és egyetemesebb érvényű, mint a próféták könyvei, mert Izráel neve nem fordul elő benne, sőt Jehováé sem, és Jób zsidósága sem kerül szóba, tehát „itt az ember, az egy ember áll szemben Istennel”.)72 Költeményében az „Ember fia” szókapcsolatot használva Vas azt a kifejezést őrizte meg a bibliai szövegből, amellyel az Úr csakis itt, Ezékiel könyvében szólította meg prófétáját, vagyis bármiféle szűkebb (akár zsidó, akár prófétai) vonatkozásának kiemelése nélkül, emberi mivoltát állítva előtérbe. Bár ettől még Ezékiel próféta marad, és amit az Úr közöl vele, az így is különös jelentőséget ad neki, a megszólítás nem utal többre, mint egy emberre a sok közül, aki azonban itt az összeset képviseli. Ha a prófétai szerephez nem is, ehhez Vas közel érezhette magát, hiszen az Ezékiel megjelenése után tíz évvel, 1970-ben nagyon hasonló vonatkozásban utal magára új verseskötete címében: Mit akar ez az egy ember? Stilisztikájára nézvést Ezékiel általában kevésbé poétikus, mint más próféták, nagyobb arányban folyamodik az egyszerű nyelvhez, mely helyénvalóbb és hatékonyabb, amikor fogságban élő, megalázott emberekhez kell szólni.73 Ezékiel szokásos nyelve az a prófétai beszédmód, amely a leginkább illett Vas saját költészetének hangvételéhez; az Ezékiel könyve már csak ezért is közel állhatott a költő szívéhez.
Mindazonáltal ha Ezékiel látomásával áttételesen az 1956-os forradalomról akart sugallni valamit, többre volt szüksége annál, hogy a próféta mondandóját kibontsa eredeti szövegösszefüggéséből. Tisztában lévén e látomás bibliai jelentésével (1986-ban a nemzeti megújulás ősi parabolájaként értelmezte),74 meg is kellett változtatnia szövegét, hogy átfogóbb történelmi érvényt s ezáltal egy más kor sorsdöntő eseményére vonatkoztatható jelentést adhasson neki. Az 1956-ra érvényes szöveget és olvasatot az teszi lehetővé, hogy a bibliai szöveg nem egyszerűen a holtak, hanem (Ezékiel 37.9-ben) kifejezetten a megöltek csontjairól beszél, mégpedig a feltámasztási szertartás Istentől származó formulájának részeként. „Monda továbbá nékem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fija, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jöjj elő te lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy éljenek.” Már az feltűnő, hogy az itteni prófétálásból Vas költeményében jóslat lesz, ezzel még bizonyosabban bekövetkezendőnek mutatva a feltámasztás ígéretét, ami a szövegváltoztatások rendszere által majd úgyis a költemény legbiztatóbb üzenetévé erősödik („»Mondj jóslatot«, így szólt, »az aszott vázaknak énhelyettem. / Hallják, hogy az Úr így szólt: Leszen új élet a tetemekben […]«”); ugyanilyen fontos azonban, amin Vas nem változtat: gondosan megőrzi a megölettetés kulcsszavát, sőt a főnévi szerepű igenevet önálló igévé, a határozói szerkezetet önálló állítmányú tagmondattá lépteti elő („Jőjj és lehelj ezeknek tetemébe, kik megölettek, hogy megéledjenek”), összhangban azzal, hogy költeményében előzőleg az Úr már azzal utalt a szétszórt csontokra, hogy „elesett vázak, tetemek”, s itt a méltóságteljes „elesett” jelző kiemeli hősi halálukat a csatamezőn. Mint 1945 után, 1956 után is sokak álmát és ébrenlétét kísértették megölt szeretteik tetemeinek és sírjainak rémképei, valódi vagy elképzelt exhumációjuk jeleneteivel együtt; Vasnak is volt fogalma arról, hogy a rothadás milyen átható szaga lenghet körül egy versekkel teli iskolásfüzetet, miután kiásták a tömegsírból, egy emberi testtel együtt, mely valaha az ő barátja volt.75 Vas költeményében a „kik megölettek”, mint a bibliai alapját képező „ezekbe a megölettekbe”, nem mondja meg, hogy a szerteheverő csontok vagy tetemek mikor ölettek meg, ezért Ezékiel 37,12-ből az Izráelre hivatkozást elhagyva nem volt többé akadálya annak, hogy ezek a magyar történelem bármely múlt- vagy jelenbeli áldozataira vonatkozhassanak, s az „én népem” is ehhez igazodva kapjon új jelentést. Vas költeményét nemcsak azért lehetett a felnyíló történelmi vonatkoztatások közül 1956-ra érteni, mert néhány évvel ezután jelent meg, hanem mert képvilága érzékelteti, hogy az áldozatok fiatalok voltak, amikor megölték őket; egykori hajuk és bőrük jelzői erre utalva sejtetik az ifjúság tüntetésével kezdődött és a közösségi emlékezetben mindmáig hozzájuk kapcsolódó ’56-os forradalmat. „Mert húst, ínakat, lobogó hajakat hozok én csupaszult tagokra, / S majd lesznek az elesett vázak, tetemek fiatal bőrrel beborítva.”
Vas betoldásai közül az a legfeltűnőbb, amikor a feléledő tetemek az élet fája iránt tudakozódnak. „Az élet fája hol van? Kivágattunk magunkban! A Halálnak völgye ez itt!” Ilyesmi egyáltalán nem szerepel Ezékiel 37,1–14-ben, és bár a 47,7-ben és 47,12-ben említett fák együtt és közvetve jelenthetik az élet valamiféle fáját,76 ez nem maga az élet fája, amelynek gyümölcse örök életet ad, ahogy arról Mózes első könyvé-ben és a Jelenések könyvé-ben olvashatunk. Első említésével 1Móz 2,9-ben találkozunk, közvetlenül az után, hogy az épp megteremtett embert (1 Móz 2,7) az Úr az édenkertbe helyezte (2,8), ahol az Úr sokféle fát nevelt, köztük „az életnek fáját is, a kertnek közepette”; ezután 1 Móz 3,22–24-ben bukkan fel, a bűnbeesés után, amikor az ember éppen azért űzetik ki az édenkertből, nehogy a tudás fájának gyümölcse után az élet fájának gyümölcséből is egyen; végül az Újszövetség-ben fordul elő, Jel 2,7-ben és 22,1–2-ben. Ezekből főként az első előfordulása, az 1 Móz 2,9-beli vésődhetett legmélyebbre Vas emlékezetében, mert az részét képezte a Héber Bibliá-ból kapott gyerekkori leckéknek, a rabbi nagyapával olvasott teremtéstörténetnek, amely a hajdani kisfiú világra eszmélésének első költői élményvilágát adta. De e bibliai helyek kapcsán a legfontosabb kérdés nem az, hogy mi szolgálhatott belőlük Vas költeménye forrásául vagy indítékául, hanem hogy milyen jelentést és jelentőséget kaphattak, amikor átértelmeződve bevitettek a költemény szövegösszefüggései közé. Miért kérdezik a feltámasztottak, hogy hol az élet fája, és miért olyan csalódottak, amikor megszólalnak? Talán azt várták, hogy visszakerülnek az édenkertbe, ahol az élet fáját látták? Ha ezt a betoldást Mózes első könyve összefüggésében olvassuk, amire az élet fája mint utaláshívó kifejezés késztet, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a feléledők, a halálból visszatérve, vagy azért gondolnak az élet fájára, mert magyarázatot keresnek a haláluk után nem várt élet rejtélyére, vagy mert olyan csodálatos eseményeket láttak haláluk előtt (az ’56-os forradalom napjaiban), amilyeneket egyébként csak a paradicsomban tudtak volna elképzelni. Akárhogy is, a költemény következő részében az Úr utasítja Ezékielt, mondja meg a feltámasztottaknak, hogy ő az, aki ígéretéhez híven visszahozza őket a halálból. „E tetemek, ez az én népem, és megtartom, amit igértem – Ember Fia, mondd nekik. / És megteszem a sosevoltat, kijönnek a sírból a holtak, és vagyok, aki vagyok.” Bár az „és megteszem a sosevoltat” tagmondat teljes egészében Vas betoldása, hiteles bibliai parafrázisként hangozhatik, mert az Úr azelőtt még csakugyan sohasem támasztott fel egy seregnyi embert a szétszórt csontjaikból. Ugyanakkor „a sosevoltat” kifejezés egyaránt jelent valami hallatlant, váratlant, sőt csodaszerűt, mintha arra célozna, hogy az Úr olyasmit cselekszik, amit sem Ezékiel, sem a feltámasztottak nem várhattak volna, sőt nem is tarthattak lehetségesnek az élet fája nélkül, azaz a bűnbeesés után. Ennyiben 1956-ra vonatkoztatva a költemény e rejtett jelentése erőforrásként kínálkozhatott, annál is inkább, mert egyébként a forradalom leverése után bármiféle igazságszolgáltatás gondolata eleve reménytelennek látszott, sőt még az is kétségessé vált, hogy az egész forradalom nagyszerű, de utólag reménytelennek bizonyult fellángolásában volt-e bármiféle ésszerűség. Az 1956 utáni elkeseredettségben az Úr ígérete, e versbeli szavával „jóslat”-a, hogy feltámasztja a holtakat (és ezáltal mintegy erkölcsileg is igazolja áldozatukat), nemcsak a szokásos geopolitikai hatalmi viszonyokon és az esélytelenség belőlük következő érzetén tudhatta felülemelni a magyar olvasót, hanem visszaadhatta önérzetét, méltóságát és életkedvét, mondhatni szinte ugyanúgy életre kelthette, mint az Úr a szétszórt csontokat. Weöres Jajgatás című verse 1932-ben csupán a siralmak bibliai mintájú kimondásával enyhítette az emberi fájdalmat, Vas Ezékiel-je 1956 után azzal önthetett erőt olvasóiba, hogy felvillantotta a feltámasztás ígéretének változatlan érvényű, mégis új jelentését.
Míg azonban Eliot számára az Úr Ezékielhez intézett kérdése, hogy tudnak-e, illetve fognak-e valaha még élni a völgyben heverő csontok („Can these bones live?”), az első világháború után azt a szorongatóan időszerű kérdést szólaltatta meg, hogy az osszifikálódott európai kultúra még feltámasztható-e, vagy az elmúlt idők ártalmatlan és tehetetlen hagyatékává jelentéktelenedik („Dry bones can harm no one”), Vas számára az 1956-os forradalom után már azt jelentette, hogy az elesettek hiába áldozták-e életüket a szabadságért vagy sem. Az ősrégi kérdés új tétje az lett, hogy e forradalom mint történelmi esemény kaphat-e pozitív jelentést, lehetséges-e így értelmezni szükségszerű veresége, halottjai és bebörtönzöttjei ellenére. Mi több, korábbi magyar történelmi sorscsapásokhoz hasonlóan a nagy dilemma 1956 után az volt, hogy a felkelés brutális leverését és megtorlását lehet-e transzcendens viszonylatban értelmezni. E végső kérdés gyakorlati alakmása, miszerint a forradalom halottjait lehet-e abban az értelemben áldozatnak tekinteni, hogy elvesztésüket a nemzeti történelem későbbi vívmányai igazolhatják, ugyanígy elhangzott már az 1848-as szabadságharc leverése után, s a korszak nagy irodalomkritikusa, Gyulai Pál igenlő választ adott rá.77 Ugyanez volt a kérdés végső tétje 1945 után is, amikor egy másik kritikus, Komlós Aladár, a koncentrációs táborokban megölt magyar zsidók fölötti gyászbeszédében az 1755-ös lisszaboni földrengés okozta világnézeti megrendülésre, a gondviseléshit megingására utalva töprengett az új történelmi tömegkatasztrófa értelmezhetőségén, s végül szenvedélyesen tagadta a transzcendens jelentésadás lehetőségét.78 Vas 1956 után nem elsőként nézett szembe e problémával; lényegét Füst Milán már a forradalom alatt megfogalmazta egy ékesszóló cikkében, amely november 2-án jelent meg az Irodalmi Újság hasábjain (Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett), majd nemsokára a Szózat a sírból című költeményében, amelynek reformkorias nyelvezetű szövege kimondva-kimondatlanul ragaszkodik az áldozat értelmébe vetett hithez.79 Vas Ezékiel-jében a feltámasztottak csalódására válaszol az Úr azzal, hogy mindenben meg fogja tartani ígéretét; ez a kinyilatkoztatás annak bizonysága is, hogy ami történt és történni fog, az még mindig az ő műve, azaz értelmezhető transzcendens keretben.

(4) Egy utalás túlélési esélyei: a „dry bones” fordításai és a magyar költészet
Magára eszmélésétől fogva Weöres és Vas más-más utat járt be, de az 1950-es évek végén bibliai felkészültségük elegendő volt ahhoz, hogy alkalomadtán felfigyeljenek egy Ezékiel-utalásra Eliot költeményében. Nehéz volna megmondani, hogy melyiküknek volt rá több esélye. A keleti bölcsességre szomjúhozó Weöres számára a The Waste Land végén felbukkanó „Shantih” legalább olyan sokat jelentett, mint az Ezékiel látomására utaló szókapcsolat, Vas azonban Ezékiel látomásának különleges jelentőséget tulajdonított. Másrészt Weöres költői hajlamának jobban megfelelt a személytelen költészet elioti törekvése; maga is hasonló nézeteket vallott korai levelezésében, nemegyszer épp Eliotra hivatkozva. Már 1939-ben azt tanácsolta egy költőbarátjának, hogy olvassa Eliot és Pound (valamint Carl Sandburg és Robinson Jeffers) verseit, mégpedig az eredeti angol szövegükben.80 Egy másik fiatal költőt 1946-ban arra ösztökélt, hogy lépjen túl személyes érzelmei és életrajzi eseményei kifejezésén, mert ezt a lehetőséget a XIX. századi költészet már gyakorlatilag kimerítette, s kövesse inkább olyan szerzők példáját, mint Eliot (valamint Mallarmé, Valéry, George, Rilke, Joyce, Lawrence, Wilder, Sartre), azaz tegye félre léte egyéni összetevőjét, s tárja föl ember volta mélyét a közös, változatlan, személytelen és elemi alaprétegben.81 Hamvas Béla 1944-ben megjelent ismertetése Weöres A Medúza című kötetéről már nem elsőként hívta fel az ekkor már javában kísérletező költő figyelmét Eliot jelentőségére. Weöres költői fejlődéstörténetében mégis nehéz volna túlbecsülni e cikk hatását, ugyanis élesen rávilágított arra, hogy Eliot személytelen poétikája lényegileg egybevágott a feléledő orphikus költészettel, a szent elragadtatás, a bensőség, a metafizikai alap és a transzcendencia költészetével, vagyis a legutóbbi költői lázadással a fény, textúra, érzékletesség és mindaz ellen, amit Mallarmé homéroszi eltévelyedésnek bélyegzett, s ami a külsődlegességet utánzó hagyományos költészet jól kidolgozott, ragyogásával megtévesztő látszatvilágához tartozik. Weöres nagy megelégedésére Hamvas kitörő örömmel üdvözölte az ősi orphikus költészet megújulását, amelyet Whitman, Mallarmé és Rilke készített elő, majd Franciaországban Valéry, Angliában Eliot vitt tovább, nálunk pedig Weöres új kötetének legjobb darabjai próbálgattak, még öntudatlanul, de ígéretesen sejtetve a továbbfejlődés irányát.82 Weöres költészetének Eliotéval rokon orphikus jellege is okozhatta, hogy két évtizeddel később „T. S. Eliot emlékének” ajánlotta egyik legfontosabb költeményét, a Merülő Saturnus-t, a néhány évvel Eliot halála (1965) után, 1968-ban megjelent kötete címadó darabját, melynek ítélkezésében az ószövetségi prófétákra, hanghordozásában Füst Milánra, de kiábrándultságában a The Waste Land-re ismerhetünk. Weöres hatalmas költői tehetsége meg tudta találni azokat a szavakat és ritmusokat, amelyek egy bibliai próféta beszédét felidézhették, s bár talán kevesebb személyes emlék fűzte a mögötte rejlő kulturális örökséghez, mint Vast, kitűnő érzékkel ráhangolódva a legkisebb ismertető jegy sem kerülhette el figyelmét.
Míg Eliot versének 19–24. soraiban mind Weöres, mind Vas magyar változata felismerhetően megőrizte a „Son of man”-t (mindkettőjüknél „Embernek fia”),83 a 386–391. sorokat nagyon eltérően fordították, s ebből az első és az utolsó sort („In this decayed hole among the mountains […] Dry bones can harm no one”) csak Weöres adta vissza úgy, hogy az a csontok völgyének ezékieli látomására utalhasson: „E málló katlanban hegyek között […] S a száraz csontok jámborak.”84 Eltérően szinte minden későbbi fordítótól, akiknél a „hole”-ból „üreg” lett, Weöres a „katlan”-t használta, ami egyaránt jelent földbe ásott tűzhelyet és hegyek közti meredek völgyet. (Utóbbi jelentésében a „katlan” hasonló a kifejtettebb „völgykatlan” szóösszetételhez, amely érintkezik Ezékiel 37,1–2 újabb magyar fordításaival, például a Károli-biblia újabb kiadásai már „völgy”-ről beszélnek.) Weöres elősegíti az utalás életben maradását, ugyanis nemcsak épen megőrzi a „dry bones” nyelvtani formáját, hanem határozott névelővel vezeti be: „a száraz csontok”, s ezáltal valami ismertre hivatkozik, pontosabban (visszatérve Országh finom megfigyeléséhez) valami ismertnek feltételezettre, amit már (mint Culler más versnél kimutatta) egy vagy több korábbi állításnak kellett megalapoznia. Kinyomozhatatlan, s hiába is találgatnánk, hogy Weöres csakugyan felismerte-e a bibliai utalást, s ezért őrizte meg formáját érintetlenül, vagy csupán túl fontosnak tartotta a kifejezést ahhoz, hogy módosítson rajta, vagy egyszerűen nem volt oka rá, hogy megváltoztassa. Mindenesetre a megoldása hű marad hangoztatott alapelvéhez, miszerint a fordítónak még akkor is meg kell tartania (amennyire lehet) az eredeti szöveg nyelvtani alapszerkezetét, szórendjével együtt, ha a magyartól annyira különböző nyelvekből fordít, mint a szanszkrit vagy a kínai.85 Másfelől Vas saját tapasztalataiból ismerte a szárazság, főként az intellektuális vagy lelki értelemben vett kiszáradás veszélyét,86 ezért e probléma iránti érzékenysége is közrejátszhatott abban, hogy lehetőleg érintetlenül átmentse Eliot szókapcsolatát, ami által az megőrizhette utaláshívó szerepét a magyar olvasók számára.

Ellenben Vas vagy nem vette észre az utalást, vagy esetleg (ez valószínűtlenebb) nem tartotta megőrzésre érdemesnek. A 386–391. sorokban előforduló „dry bones”-ból nála alig marad valami, s ami marad, abból a bibliai szövegre nem lehet már visszakövetkeztetni. Nem tartja fontosnak a „bones” többes számát, ami pedig jellemző volna Ezékiel látomásának képvilágára, az egyes számba tett „csont” jelzőjéül meg olyan szót választ, amely óhatatlanul kiiktatja a szárazság hangsúlyos motívumát: „A hegyek közt e beomlott üregben […] Nem árthat puszta csont.”87 Miután a teljes egészében először 1966-ban megjelent fordítás88 nagy feltűnést keltett, és kivételes tekintélyre tett szert, annál szembetűnőbb, hogy a 391. sor elsikkadt utalása nem tűnt fel kritikusainak. Szili József 1970-ben összehasonlító elemzést adott közre a két fordításról, általános tételként megállapítva, hogy e költemény minden átültetésének betű szerinti pontosságra kell törekednie, ugyanis itt bármelyik szó utalások vagy jelképiség hordozójának bizonyulhat, mindazonáltal Szili úgy ítélt, hogy Vasnak sikerült megőriznie az utalásokat, és fordítói teljesítménye egészében jobb, mint Weöresé.89 Mi több, Vast nem figyelmeztette e hibájára sem az 1966-os kötet szerkesztője, Kéry László, sem később annak fiatal egyetemi kollégája, az elioti költészetszemléletet jól ismerő Takács Ferenc,90 aki pedig 1984-ben felhívta Vas figyelmét néhány más elveszített utalásra, s ezeket a fordító helyreállította szövegében.91 Ennélfogva Eliot költeményeinek és drámáinak új, 1986-os, több fordító munkájából válogatott kiadása, amely Vas átültetésében közölte a The Waste Land-et, még mindig kijavítatlanul szerepeltette a 391. sort. Időközben számos tudományos mű (1963-ban Northrop Frye könyve, 1966-ban Florence Jones, 1984-ben Marianne Thormählen tanulmánya) foglalkozott az Ezékiel 37-re utaló sorok értelmezésével, s eredményeiket már tekintetbe lehetett volna venni, de 1986-ban a magyar anglisztika művelői ezeket még valószínűleg nem ismerték. Mint nemrég egy visszatekintés megállapította, Vas nyilván azért nem vette észre a költemény egy másik utalását, az 1912-ben nagy sikernek örvendett ragtime-ra célzó „O O O O that Shakespeherian Rag” sorban, mert nem volt tisztában az angol „rag” szó e sajátos jelentésével, nem hallotta az említett ragtime-ot, valamint nem olvasta B. R. McElderry Eliot’s “Shakespeherian Rag” című tanulmányát, amely 1957-ben jelent meg az American Quarterlyben, ugyanis az elszigetelt magyar értelmiségnek nem lehetett módja megismerkedni az angol és amerikai kultúra nyelvi és tárgyi jellegzetességeivel.92 Csakhogy maga Vas nem volt elzárva e kultúrától (1959-ben meglátogathatta Eliotot Londonban, egyúttal tudományos könyveket vehetett fordítói munkájához), sőt az elszigeteltség másokra nézvést is fokozatosan enyhült (az 1970-es években fiatal anglisták egész tanévnyi ösztöndíjat kaphattak angol egyetemekre), és már csak azért sem magyarázhatná az Ezékiel 37-re utaló „dry bones” felismerésének elmaradását, mert ez a szókapcsolat könnyen érthető, és Vas bármikor hozzáférhetett bibliai forrásszövegéhez, amelyet nemcsak jól ismert, hanem pár évvel a The Waste Land fordítása előtt átdolgozandó alapszövegként használt a maga Ezékiel című költeményéhez. Ugyancsak észrevehette volna, hogy előtte Weöres és a vers más későbbi magyar fordítói igyekeztek szóról szóra átültetni a „dry bones can harm no one” sort. Látnia kellett Weöresét 1958-ban vagy később, Szász János meg 1972-ben küldött neki egy dedikált példányt 1970-ben megjelent fordításából,93 de ennek hatására sem változtatott a maga szövegén az 1986-os kiadásban.
Tekintve az utalások túlélési esélyeinek szokásos meghatározóit, már az is különös, hogy Vasnak egyáltalán szüksége lett volna figyelmeztetésre. Esete világosan szemlélteti, hogy egy utalás túlélését önmagában még sem nyelvének megértése, sem a benne töredékesen vagy átdolgozottan felbukkanó forrásszöveg eredetijének ismerete nem szavatolja. Ezek legföljebb szükséges, de nem elégséges feltételei az utalás felismerésének, mert nem garantálhatják a képzettársítást, mely ugyancsak nélkülözhetetlen. Amikor Vas hegyek közti üregről, felfordult sírokról és száraz csontokról olvasott, elmaradt az Eliot jegyzeteiben is szükségesként emlegetett „association” mozzanata, vagyis nem jutott eszébe róluk a száraz csontok völgye Ezékiel 37,1–14-ben, ahol az Úr azt üzeni, hogy kihozza a holtakat sírjaikból. Ismervén Vas meggyőződését az utalások fontosságáról általában és a The Waste Land esetében egyaránt, feltételezhetjük, hogy ha eszébe jutott volna az ezékieli hely, az arra utalást megőrizte volna fordításában. Jellemző, hogy amikor figyelmeztették valamely utalás eltűnésére, azt készséggel visszaállította; valószínű tehát, hogy ezt itt egyszerűen nem vette észre. Fordítását alighanem joggal ünnepelték a „cultural imprinting” elvégzéséért, azazhogy Eliot költészetét maradandóan bevéste a magyar kulturális emlékezetbe,94 de ha így volt is, az Ezékielre utalás nem vált részévé e közösségi emlékképnek. (Sokáig a jegyzetek sem váltak azzá: ahogy 1958-ban Weöres, 1966-ban még Vas is nélkülük fordította le a költeményt, s azok majd csak az 1986-os Eliot-kötetben jelentek meg először magyarul, külön cím alatt: T. S. Eliot jegyzetei az Átokföldjéhez, de fordítójuk nevének feltüntetése nélkül, így csupán stilisztikai alapon következtethetünk arra, hogy a vershez hasonlóan ezeket is Vas fordította.) Bár egyes későbbi fordítások, főként Szász János és Adrian Krudy munkái, fenntartották a 391. sor utalását (Szász: „A száraz csontok nem zavarnak senkit”;95 Krudy: „Száraz csontok nem bántanak senkit”),96 nem tudták visszanyerni a kulturális emlékezet számára, mert egészükben észrevétlenek maradtak, főként Weöres és Vas fordításainak szinte máig tartó megvitatásához képest. Szili József egészében érdekes újabb (2000-ben megjelent) kísérlete megtartotta a „dry” melléknév jelentését, a „bones” főnevet azonban áttette egyes számba („Száraz csont senkinek sem árt”),97 és ezzel elbizonytalanította az utaláshívó felismerhetőségét. (Jóval korábban, 1962-ben Szili egyszer már lefordította a vers V. részét,98 de az akkori változatban a kérdéses sor nem érintkezett Ezékielével: „aszott tetem senkit se bánt”.) Láthatólag egyedül Vasnak volt esélye rá, hogy 1966-ban továbbadja az utalást a magyar kulturális emlékezetnek. Eliotról szóló egyik esszéjében úgy vélte, az elérhető Eliot-szakirodalom általában megvédte őt attól, hogy figyelmen kívül hagyja vagy félreértse a The Waste Land utalásait,99 vagyis számított rá, hogy nem mindig védte meg; mégis alighanem meglepte volna, ha még életében kiderül, hogy a bibliai utalások közül éppen az Ezékiel 37-re, egy saját költeménye alapszövegére vonatkozó kerülte el a figyelmét.
Az utalás kimaradása észrevétlen, de messzemenő következményekkel járt, mert Vas nem csupán magyarra, hanem egyúttal a magyar költészetbe ültette át Eliot versét, azaz fordítása 1966-tól fogva egyrészt nagy hatású modellként szolgált arra nézvést, hogy milyen is lehet a modern költészet, másrészt betagozódott a magyar, tehát a magyarul írott vagy magyarra fordított versek szövegeinek közös rendjébe. Az idegen nyelvű versek lefordítása ugyanis (legalábbis a XVIII. századtól Babitson és Kosztolányin át Weöresig és tovább) kitűnő eszköznek számított fordítóik saját költészetének kikísérletezéséhez és általában a magyar költői nyelv kimunkálásához; sőt a lefordított verseket gyakran tekintették a magyar nyelvű költészet szerves részének. Babits annak ellenére nevezte a legszebb magyar versnek Shelley Ode to the West Wind-jét Tóth Árpád fordításában,100 hogy az „igen szép” fordításnak tartott szövegről úgy vélte, csak „Némi ízt adhat” az eredeti műről.101 Innen nézve nem kivételes egyéni sajátosság, hogy Kosztolányi a maga átültetéseit az eredetihez való viszonyukban és önálló művekként is szemlélte, egyszerre próbálván megfeleltetni őket e kétféle létmód szerinte ellentétes normáinak.102 Magyar viszonylatban az írott és fordított versek közös halmazára vonatkoztathatjuk Eliot klasszikus tételét, miszerint az új műalkotás megérkezése visszamenőleg módosítja az addigi művek rendjét,103 s megfigyelhetjük, hogy az új fordítás belépésekor utalásai milyen változásokat okoznak a rendszerben, mert ezek különösen beszédes példái lehetnek a régi és az új közt végbemenő újrarendeződésnek, amiről Eliot általános tétele szólt. Utalni annyi, mint elődöket szóhoz juttatni és új kapcsolatokat létesíteni egy új szövegkörnyezetben, ilyenformán Weöres, illetve Vas eltérő fordításai révén a The Waste Land nagyon különböző esélyt kapott arra, hogy kapcsolatba lépjen (az olvasók tudatában) más magyar költeményekkel, különösen Ezékiel látomásának vagy más profetikus szövegeknek magyar átköltéseivel. Ahogy a The Waste Land angol szövegének Ezékiel-utalását olvashatjuk azon angol nyelvű költői szövegek egyikeként, amelyek szintén utalnak Ezékiel látomására, mint például Dryden To the Pious Memory of the Accomplisht Young Lady, Mrs. Anne Kilgrew című költeménye („When rattling Bones together fly / From the four Corners of the Skie, / When Sinews o’er the Skeletons are spread, / Those cloath’d with Flesh, and Life inspires the Dead”) vagy W. B. Yeats The Dreaming of the Bones című színjátéka („Have not old writers said / That dizzy dreams can spring / From the dry bones of the dead?”),104 a The Waste Land magyar fordításának hasonló utalását is olvashatjuk annak a magyar költészeti hagyománynak a részeként, amely Ezékiel látomásához kapcsolódik.
Ha tehát megőrződik egy magyar fordításban, a The Waste Land-ben felidézett száraz csontok képe nemcsak Vas István Ezékiel-jével létesíthet kapcsolatot, hanem visszamenőleg Füst Milán költészetének Ezékielre utaló részleteivel, valamint olyan későbbi versekkel, mint Tandori Dezső Ezékiel lordja című költeménye (1996) és Imre Flóra Ezékiel-je (2003).105 Az utóbbi éppen Ezékiel 37,1–14 jelenetének mintájára kezdődik („Látám akkor a száraz csontok völgyét”), de csak azért, hogy azután ironikusan aláássa Ezékiel Istenének tekintélyét, végül ugyanis azt mondatja vele, hogy a száraz csontokat csakis önmagáért támasztja fel: „Nem timiattatok / teszem ezt, csak önnön nagy nevemért.” Első pillantásra úgy látszik, mintha ez a szándéknyilatkozat Ezékiel 37,13–14-re támaszkodnék, ahol az Úr azt mondja, olyat fog tenni, amire csak ő képes, és ez teszi majd felismerhetővé, hogy kinek a műve, ami történt. „És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor megnyitándom a ti koporsóitokat, és kihozlak titeket a ti koporsóitokból én népem. És adom az én lelkemet ti belétek, és éltek, és megnyugotlak titeket a ti földeteken; és megtudjátok, hogy én Úr szólottam, és megcselekeszem, ezt mondja az Úr!” De közelebbről megnézve kiderül, hogy a költői átirat eltúlozza és öncélúként jellemzi a feltámasztás alanyának itteni hangsúlyozását, mintha az Úr itt lelepleződő, (szinte elszólásként) bevallott célja pusztán saját felmagasztalása lett volna, azaz csakis hiú önös érdekből, elismerésért és hírnévért tett volna csodát. Vas nem olvashatta már e költeményt, de nagyon ígéretesnek tartotta Imre Flóra korábbi verseit; Imre Flóra (aki 1961-ben született, azaz fél évszázaddal volt fiatalabb) nagyra becsülte Vas költészetét, és átdolgozta a bizonyos vonatkozásokban mesterének tekintett előd némelyik versét. Bár ezúttal mindketten ugyanazt a bibliai szöveget vették alapul, Imre Flóra nyilvánvalóan ismerte Vas művét, s ennek fényében még jelentősebb a két átköltés közti eltérés. Vas arra használja Ezékiel látomását, hogy annak fényében felvillantsa az 1956 tragédiájából majdan sarjadható új élet reményét, s egyúttal belerejtse saját összebékülését nemzetével; Imre Flóra arra, hogy általa hangot adhasson egy finoman visszafogott, játékos iróniába burkolt, de mégiscsak kiábrándultan lázadó véleménynek a versében megszólaló érzéketlen és önző Istennel szemben.
Ugyanakkor a The Waste Land szóban forgó utalása, ha átkerül egy-egy magyar fordításba, nem csupán a modern magyar költészet utalásrendszerébe léphet be, hanem visszamenőleg is kapcsolatokat létesíthet, például Arany János 1853-ban megjelent Keveháza című költeményével, mely egyébként Vas legkedvesebb művei közé tartozott.106 Ez az epikus mű úgy láttatta a hunok seregének két ütközetét, az első utáni megfogyatkozását és a második előtti magára találását, hogy metaforikusan utalt a feltámadás ősképeire. Szövegszerűen Jézuséra utal, az Apostoli Hitvallás kifejezésével: „Harmadnap a hunok hada / Mint új vihar, feltámada”,107 amellett más módokon Ezékiel látomására, ugyanis Aranynál itt mind a helyszín, mind a halottak elnevezése és meghalásának módja, mind a feltámadás metaforikus jellege és sugallt értelme hasonló, mint Ezékiel 37,1–14-ben. A Keveháza17. és 21–23. versszakai a halál völgyéről tudósítanak, hiszen Tárnokvölgye itt „óriás völgy”, illetve „a széles völgy”, amelyben egy teljes emberöltő pusztult el; Ezékiel 37,1–14-ben is egy völgyben hevernek a feltámasztandó csontok. Ahogy a Keveházá-banegy nagy „had” elesettjeiről, „Százhúsz ezer jó hún halott” temetéséről szól a narrátor, s a második csata után „a sereg” ünnepel, Ezékielnél a csontok „felette igen nagy sereg”, s a „sereg” szó itt sem pusztán a holtak nagy számának jelzésére szolgál, hiszen valamennyire már héber eredetijének (ליח) harci szövegkörnyezete volt, a völgyben ugyanis olyanok csontjait látjuk szétszórva, akiket valaha megöltek, s az Úr e „meg-ölettekbe” (םיגורהב) lehel új életet. A hunok hadának feltámadása hasonlít a völgybeli szétszórt csontok, majd inakkal, hússal és bőrrel felruházott testek feltámasztásának metaforikusságára, hiszen Ezékielnél maga az Úr magyarázza el, hogy összegyűjtésük és feltámasztásuk képe Izráel nemzeti megújulásának ígéretét hivatott szemléltetni, a Keveháza pedig 1849 után éppenséggel olyan jelentést is sugallhatott, hogy a magyar nemzet ugyanúgy feltámadhat még, mint hajdan a hunok hada, s ehhez az ad reményt, aki harmadnap feltámadott. A Keveháza példáján látható, hogy a magyar történelem nagy megrázkódtatásai után milyen erőforrásul szolgálhatott az ezékieli jelenet vigasza és reménye, s milyen problémákkal segíthetett szembenézni. Az Úr kérdése Ezékiel 37,3-ban, hogy tudnak-e, fognak-e még élni a völgyben szétszórva heverő száraz csontok, különleges jelentőséget kapott a magyar költők számára az 1848-as szabadságharc, az első, majd a második világháború, illetve az 1956-os forradalom után, előhíva a feltámadás egyszerre vágyott és félt képeit, vele az eltávozott barátok emlékét, s megszenvedett hiányukkal és őszinte visszasóvárgásukkal együtt nemcsak a holtak visszatérésének képzetéhez fűződő atavisztikus iszonyatot, hanem a túlélők homályos szégyenérzetét és bűntudatát. (Ahogy Arany 1849 utáni verseit évtizedeken át kísérti a szabadságharcban megölt barát, Petőfi emléke, azt sugallva, hogy jobb lett volna neki is meghalnia, úgy kísért Vas költeményeiben a tömegsírból kihantolt Radnóti emléke, fölébe helyezve saját, ehhez képest méltatlanság árán nyert túlélésének, például Rapszódia a hűségről című versében: „Terád a kínhalál várt, a végső tisztaság, / Én szöktem, menekültem a szennyen, a tőrökön át. / Mennyi bújkálás, színlelés, mennyi csel és csalás!”) Amivel ilyenkor a versek küzdenek, az közel van az elfojtott tartalmak visszatérésének lélektanához, felrémlő képek, amelyeket a túlélő nem akarna látni, elkerülhetetlen önvádak, amelyeket nem akarna hallani, s elrendezetlenül félbeszakadt emberi viszonyok, amelyeket nincs mód elrendezni többé.
Mihelyt a The Waste Land utalása belép a magyar költészet összefüggésrendjébe, rögtön láthatóvá válik, hogy módszere mennyire eltér attól, ahogyan a XX. századi magyar költői szövegek bánnak az Ezékieltől vagy más ótestamentumi prófétától kölcsönzött szövegekkel. Noha az Ezékiel látomására való utalás egyike a The Waste Land fontos motívumainak, és egyike azoknak a profetikus hangoknak, amelyeket a költeményben fölerősített Ezra Pound más részeket kihagyó szerkesztői eljárása,108 azért más észlelhető hangok egyikeként szólal meg, beleértve a narrátorét, s mindez éles ellentétben áll azzal, ahogy a XX. századi magyar költők versbeli alakmásai szerényen háttérbe húzódnak vagy teljesen eltűnnek, amikor átadják a szót Ezékielnek vagy más ószövetségi prófétának. Eliot utalásai, mint a „Son of man” vagy a „dry bones” a bibliai szöveg kicsiny, mondhatni legkisebb még felismerhető töredékeivel dolgoznak, nem pedig hosszabb idézetekkel vagy nagyobb egységnyi parafrázisokkal, de a költeményről szóló egyik tanulmány szellemes címe, a T. S. Eliot Among the Prophets (T. S. Eliot a próféták között) mégsem hangzik nevetségesnek vagy képtelennek, ugyanis ez a vers lényegileg még mindig a bibliai hagyomány idézetes és utalásos átdolgozó módszeréhez kapcsolódik, és úgy is olvasható, mint a világ állapotának újkori elátkozása, mely inkább csak nyelvezetében különbözik, de nem formátumában vagy magabiztosságában, a bibliai prófétákétól. Ez részben azért lehet így, mert a költemény civilizációnkat nagy múltú romok szétszórt törmelékeinek mutatja, és (mint F. R. Leavis 1932-ben megfigyelte)109 azt látszik sugallni, hogy többé nem tudunk összefüggő értelmet kihámozni belőle. Frank Kermode jogosan bírálta a felszínes szokást, hogy e költeményt olvasván egyre csak a „dekadencia mítoszát” emlegetik, s megtárgyalását „az összeomlásról és széttagolódásról szóló csevegésre” használják, holott e költeményt egyaránt értelmezhetjük egy birodalom katasztrófájának leleplezéseként és egy birodalom nagyságának eposzaként;110 de hozzátehetjük, hogy a prófétákra utaló szövegtöredékei is eléggé talányosak ahhoz, hogy e kétféle értelmezés bármelyikét kiszolgálják. Ezzel szemben Vas huzamosan parafrazeálja Ezékielt, az egész 37,1–14-et a maga jelentésteli egységében, de pontosan ezért lett volna nehéz belefoglalnia egy olyan költői szöveg keretébe, amely az ő saját stílusában (vagy stílusai egyikében) íródott. Ha ugyanis hosszan idézik, a bibliai próféta beszédéhez nehéz felnőni, s ez magyarázhatja a modern magyar költőket feszélyező kisebbrendűségi érzetet vagy akár (az „anxiety of influence”111 fordításaként elterjedt műszóval) hatásiszonyt, ami lehet éppen a kulturális emlékezet veszélyeinek tudatosulása bennük, s arra készteti őket, hogy elnémuljanak, mielőtt hangjuk közvetlenül összehasonlíthatóvá válnék Ezékielével, Ésaiáséval vagy Jeremiáséval.
Feltűnő ugyanis, hogy amikor a XX. századi magyar költők bedolgozzák a bibliai próféták megszólalásait verseikbe, szinte mindig vagy leszállítják saját kommentárjaik műfaji státusát, vagy teljesen megtartóztatják magukat bármiféle saját kijelentés hozzáfűzésétől a szövegen belül. Ady Endre, a század első két évtizedének talán legnagyobb magyar költője, vonzódott ugyan a prófétai szerephez és beszédmódhoz, de Ésaiás könyvének margójára című verse mégis a becsvágy és alázat kettős gesztusából keletkezik, hiszen szövegét (már címe szerint is) egyrészt Ésaiásé mellé szánja, másrészt azonban széljegyzetté (mondhatni) lefokozva a hajdani próféta könyvéhez mint főszöveghez képest. Ugyanerre vall Ady másféle gesztusa, amellyel (saját forrásmegjelölése szerint) Ezékiel 7-ből veszi Mai próféta átka című versének mottóját, amely megjósolja, milyen lesz az elkárhozott világ, de maga a költemény megvallja, hogy a beszélőnek nincs ereje elátkozni a világ jelenlegi alávaló és méltatlan állapotát, ahogy valaha a próféták tették. Adynál az 1906-ban megjelent Új versekhíres nyitódarabjában a beszélő Góg és Magóg fiának vallja magát, ami kimondatlanul Ezékiel 38,1–23-ra és 39,1–29-re utal, és úgyszólván prófétai daccal hívja ki maga ellen a hatalmasságokat, de költeménye nem foglal magába szövegszerű idézetet valamelyik prófétai könyvből, így megszólalásmódját közvetlenül nem veszélyeztetheti semmilyen félelmetes rivális a régmúltból. Másfelől Vas Ezékiel-jében magát Ezékielt halljuk beszélni, sőt ő még az Urat is idézi, mivel azonban az egész szöveg Ezékiel 37,1–14 parafrázisa, a költő szerzői jelenlétét mintegy csak közvetve érzékelhetjük, kihagyásai, hozzátoldásai és behelyettesítései révén. Saját költészetében Vas távol állt a próféták szerepétől és nyelvezetétől, de (vagy épp ezért) itt készséggel átadja a szót Ezékielnek, és hagyja őt beszélni, nem vegyítve saját jellegzetes köznyelvi stílusát annak fenséges szavai közé. Weöres hasonló módszerhez folyamodik a Jajgatás-ban, Jeremiás siralmai-nak átdolgozásakor. Első pillantásra Radnóti Töredék-e épp az ellenkezőjét teszi, mert pontosan ott ér véget, ahol Ésaiás elkezdhetné mondani rettenetes átkát. Valamilyen értelemben igaz, hogy itt végül „az elnémuló költő […] Ésaiásnak adja át a szót”, s hogy a folytatást „a prófétára bízza”, mert „ami hátra van, az már a próféták dolga”,112 de legalább ilyen fontos, hogy Ésaiás nem veszi át a szót, s bár e versszak után a kézirat jelzi a megszakítottságot, olyan ponton szakad meg, hogy a kényszerűségből zárószakasszá vált utolsó sorok is igazolhatják a megfigyelést, miszerint ez a vers „épp befejezetlenségében válik teljessé”.113 Ugyanis az utolsó sorokat azért nem követhetné semmi, mert kifejezetten azt mondják, hogy „méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – / a rettentő szavak tudósa, Ésaiás”: ez a feltételes mód minden mást kizárna Ésaiás valamely bibliai átkának pontos idézésén kívül, kizárva persze mindjárt az olyan átkot is, amelyet maga a költő próbálna kitalálni és Ésaiás szájába adni. Ésaiás idézhető bibliai átkai meg legföljebb áttételesen vonatkozhatnának a jelenre, ezért az „itt úgysem mondhatna más” formula voltaképp azt mondja, hogy még Ésaiás is csak akkor mondhatna méltó átkot, ha élne és láthatná, mi történik e korban, amelyben a vers beszélő alanya él, de Ésaiás persze nem láthatja e kort, tehát senki sem mondhat méltó átkot. (Itt derül ki, hogy az idézett versmondat a feltételes mód casus irrealis fajtájához, illetve a filozófiai műszóval counterfactualnek nevezett állítások közé tartozik.) Eszerint a költeménynek ezután már szükségképpen hallgatással kell zárulnia. Így ez a vers még az előzőeknél is élesebb ellentétet sejtet a modern magyar költő két lehetősége között, azazhogy vagy csak utal egy ószövetségi prófétára, vagy engedi megszólalni is, az utóbbi esetben vállalva, hogy nehezebb folytatnia a költeményt, hiszen saját nyelvezetének föl kell érnie az idézett vagy parafrazeált kölcsönszöveghez. A kihívás nagyságát sokan érezték, és az ebből fakadó szorongás nemegyszer felszínre tört idevágó megjegyzéseikben.114 Éppen a magyar költészet e végletesen eltérő megoldásokat ihlető feszélyezettségéhez képest láthatjuk legvilágosabban, hogy a The Waste Land töredéknyi és jegyzeteletlen, sőt jelöletlen utalása a száraz csontok völgyére mennyire másként kezeli a bibliai szöveget, mint a kortársi magyar költészetben szokás.

 

Jegyzetek

46. Vö. Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító = Tóth Árpád összes versfordításai, szerk. Szabó Lőrinc, Révai, 1942, 7–15.
47. Vö. Weöres Sándor: Milyen szerepe van a költő életében a műfordításnak? Filológiai Közlöny, 1972/3–4, 467–473; Vas István: Eliot fordítása közben (1965) = Vas István: Az ismeretlen Isten. Tanulmányok 1934–1973, Szépirodalmi, 1974, 632–640; Vas István: Mit nehéz fordítani? (1979) = Vas István: Igen is, nem is, Szépirodalmi, 1987, 169–197; l. még egyik költeményét: Vas István: A fordító köszönete.
48. Vas István: Vallomás Eliotról: 2. Látogatás Eliotnál (Feljegyzés 1959-ből) = T. S. Eliot: Válogatott versek, 9–12.
49. Vas István Nemes Nagy Ágneshez és Len-
Holmi, VII, 1994/3, 376.
50. Vö. Somlyó György: Füst Milán. Emlékezés és tanulmány, Szépirodalmi, 1969, 84. k.
51. Weöres Sándor Füst Milánhoz, 1935. április 6-án = Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek, I–II, szerk. Bata Imre, Nemeskéri Erika, Pesti Szalon–Marfa Mediterrán, 1998, II, 221–224.
52. Vas István: Füst Milán olvasásakor = Vas István: Az ismeretlen Isten, 744.
53. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. Weöres Sándorról, Szépirodalmi, 1983, 12–27.
54. Weöres Sándor: Önvallomás = Írói vallomások, szerk. Kabdebó Lóránt, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1971, 190.
55. Weöres Sándor Kosztolányi Dezsőhöz, 1932. október 13-án = Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek, I, 163.
56. Beszélgetés Weöres Sándorral, készítette Győr Sándor = Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai, Szépirodalmi, 1993, 108. k.
57. Weöres Sándor Kenyeres Imréhez, 1944. február 29-én = Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek, II, 382.
58. Kenyeres Zoltán: i. m. 102.
59. Uo. 102. k.
60. Domokos Mátyás: Leltárhiány = Újhold-Évkönyv, 1986/2, szerk. Lengyel Balázs, Lakatos István, Nemes Nagy Ágnes, Magvető, 1986, 280. k.
61. Domokos Mátyás: Leletmentés. Könyvek sorsa a „nemlétező” cenzúra korában 1948–1989, Osiris, 1996, 136.
62. Illyés Gyula: Hideg van. Weöres Sándor első könyve = Öröklét. In memoriam Weöres Sándor, szerk. Domokos Mátyás, Nap, 2003, 42.
63. Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, ford. Károli Gáspár, Magyar Biblia-Tanács, 1992.
64. Vö. Vas István: Nehéz szerelem, I–II, Szépirodalmi, 1983, I, 97.
65. Radnóti Miklós Komlós Aladárhoz, 1942. május 17-én = Radnóti Miklós: Ikrek hava – Napló, szerk. Ferencz Győző, Melczer Tibor, Osiris, 2003, 191.
66. Weöres Sándor Vas Istvánhoz, 1935. szeptember 15-én = Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek, II, 47.
67. Vö. Ferencz Győző: Ami a fontosabb, Holmi, 1992/4, 542.
68. Első megjelenése: Élet és Irodalom, IV. évf., 15. sz., 1960. április 8., 5.; illetve kötetben: Vas István: Rapszódia egy őszi kertben. Versek és úti jegyzetek, Magvető, 1960. (A két szöveg eltérése: a kötetben Vas hét esetben elhagyta, illetve vesszővel helyettesítette az „s” kötőszót, három esetben pedig „és”-re cserélte.)
69. Milán Füst: Emlékbeszéd Thykididész modorában az elesett hősök sírja felett = Irodalmi Újság, 1956. november 2., 3.
70. Vö. I. A. Richards: The Philosophy of Rhetoric, London, Oxford, New York, Oxford University Press, 19652, 95. k.
71. Erre példa Benjamin Netanyahu beszéde 2010. január 27-én, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának 65. évfordulóján: szerinte az ottani hamvakból a zsidó nép úgy támadt fel, ahogy Ezékiel 37-ben az Úr ígérte a száraz csontok feltámasztását és a föld visszaadását, s ezáltal a prófécia beteljesült.
72. Vas István: Ajánlás a Bibliához = Biblia. Válogatás a Vizsolyi Bibliából, ford. Károli Gáspár, vál. és bev. Vas István, szerk. Gerencsér Zsigmond, Király László, Európa, 1986, 18.
73. S. Fisch: Introduction = S. Fisch: Ezekiel. Hebrew Text and English Translation with an Introduction and Commentary, London, Jerusalem, New York, Soncino Press, 19942, xii.
74. Vas István: Ajánlás a Bibliához = Biblia. Válogatás a Vizsolyi Bibliából, 17.
75. Vas István: A boldog költő. Jegyzetek Radnóti Miklósról, Holmi, XIX. évf., 2009/6, 704.
76. Expository Dictionary of Bible Words. Word Studies for Key English Bible Words Based on the Hebrew and Greek Texts, szerk. Stephen D. Renn, Peabody, Hendrickson Publishers, 2005, 985.
77. Gyulai Pál: Bírálatok, cikkek, tanulmányok, szerk. Bisztray Gyula, Komlós Aladár, Akadémiai, 1961, 23. k., 195. k., 440; Gyulai Pál: Emlékbeszédek, I–II, Franklin, 1902, II, 38; vö. Dávidházi Péter: Gyulai Pál történelemszemlélete, ItK., 1972/5–6, 583.
78. Komlós Aladár: In Memoriam… A fasizmus és a háború magyar–zsidó író áldozatainak emlékünnepélye, 1946. február 17-én = Komlós Aladár: Magyar–zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig, szerk. Kiss József, I–II, Múlt és Jövő, 1997, II, 312. k., 317. k.
79. Füst Milán: i. m. 3.; vö. Nyárády Gábor: Szívükre hajtott fejjel – Füst Milán ötvenhatja, Új Tükör, 1989. szeptember 24., 5. k.
80. Weöres Sándor Takáts Gyulához, 1939. január 20-án = Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek, II, 121.
81. Weöres Sándor Csorba Győzőhöz, 1946. február 10-én = Uo. 382.
82. Hamvas Béla: A Medúza = Öröklét, 116–120. Vö. Weöres Sándor Kenyeres Imréhez, 1944. február 29-én = Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek, II, 381. kk.
83. T. S. Eliot: A puszta ország, ford. Weöres Sándor = Weöres Sándor: A lélek idézése. Műfordítások, Európa, 1958, 527; T. S. Eliot: Átokföldje, ford. Vas István = T. S. Eliot: Versek, drámák, 47.
84. T. S. Eliot: A puszta ország, ford. Weöres Sándor = Weöres Sándor: A lélek idézése, 538. k.
85. Weöres Sándor: Milyen szerepe van a költő életében a fordításnak? Filológiai Közlöny, 1972/
3–4, 468.
86. Uo. 472. k.
87. T. S. Eliot: Átokföldje, ford. Vas István = T. S. Eliot: Versek, drámák, 84.
88. Egy részét (A tűzbeszéd. Részlet A pusztaság-ból) már közölte: Nagyvilág, 1961. június, 885–888.
89. Szili József: A Waste Land magyarul, Kritika, 1970/8, 34.
90. Vö. Takács Ferenc: T. S. Eliot a költői nyelvhasználatról, Akadémiai, 1978.
91. Takács Ferenc Vas Istvánhoz, 1984. október 22-én; Vas István Takács Ferenchez, 1984. október 31-én = Takács Ferenc: „Shakespeare a sláger…” Egy levélváltás emléknyomai, Holmi, 2010/9, 1132–1134.
92. Uo. 1136.
93. Lásd a dedikációt („Vas Pista bátyámnak megkésve, de a régi szeretettel küldi Szász János. Bukarest, 1972. május”) Vas példányában: T. S. Eliot legszebb versei, ford. Lőrinczi László, Szász János, Szemlér Ferenc, szerk. Szilágyi Domokos, Bukarest, Albatrosz, 1970. Vas egykori könyvtárát a pécsi Tudásközpontban Szakács Eszter segítségével tanulmányozhattam; ezúton köszönöm neki.
94. Takács Ferenc: „Shakespeare a sláger…”, 1136.
95. T. S. Eliot: A puszta ország, ford. Szász János = T. S. Eliot legszebb versei, 56.
96. T. S. Eliot: A kopár föld = T. S. Eliot: The Waste Land / A kopár föld, transl. Adrian (Kégl) Krudy, Hunting Valley, Ohio, 2006, 35.
97. T. S. Eliot: A kopár föld, ford. Szili József = Angol költők antológiája, szerk. Kappanyos András, Magyar Könyvklub, 2000, 446.
98. Világirodalmi antológia, VI/1. kötet, szerk. Lutter Tibor, Gyergyai Albert, Tankönyvkiadó, 1962, 308–310. Vö. Szili József: Pound-recepciónk pikantériái, Literatura, 2009/4, 459–479.
99. Vas István: Vallomás Eliotról: 1. Eliot fordítása közben = T. S. Eliot: Válogatott versek, 11.
100. Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító = Tóth Árpád összes versfordításai, s. a. r. és bev. Szabó Lőrinc, Révai, 1942, 7–15.
101. Babits Mihály: Az európai irodalom története, szöveggond. és jegyz. Belia György, Szépirodalmi, 1979, 318; Kardos László: Tóth Árpád, Akadémiai, 1955, 339, 439.
102. Kosztolányi Dezső: A Holló. Válasz Elek Artúrnak, Nyugat, 1913/21. (november 1.), és kötetben: A műfordítás elveiről. Magyar fordításelméleti szöveggyűjtemény, szerk. Józan Ildikó, Balassi, 2008, 259. k. L. még Kosztolányi 1913 novemberében kelt előszavát a Modern költők első kiadásához = Kosztolányi Dezső: Idegen költők, I–II, összegyűjt., szöveggond., jegyz. Réz Pál, Szépirodalmi, 1988, II, 531.
103. T. S. Eliot: Tradition and the Individual Talent = T. S. Eliot: Selected Essays, 15.
104. Köszönöm Kőszeghy Annának, az Eötvös Loránd Tudományegyetem PhD-hallgatójának, hogy erre az utalásra felhívta a figyelmemet.
105. Tandori Dezső: A semmi kéz, Magvető, 1996; Imre Flóra: Ezékiel, Holmi, 2003/12, 1508. k.
106. Vö. Vas István Összegyűjtött munkái, 11. kötet, Nehéz szerelem. Második rész. A félbeszakadt nyomozás, Szépirodalmi, 1983, 173–182.
107. Ezt másutt részleteztem: „Harmadnap”. Arany János és a feltámadás költészete, Holmi, 2011/6, 715.
108. Vö. Louis L. Martz: i. m. 24–30.
109. F. R. Leavis: The Waste Land = T. S. Eliot. A Collection of Critical Essays, szerk. Hugh Kenner, Englewood Cliffs, Prentice Hall, 1962, 89. k.
110. Frank Kermode: A Babylonish Dialect = T. S. Eliot: The Waste Land. A Casebook, szerk. C. B. Cox, Arnold P. Hinchliffe, London, Basingstoke, Macmillan, 1968, 231–234.
111. Vö. Harold Bloom: The Anxiety of Influence, New York, Oxford University Press, 1973, 140. k.
112. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz, Osiris, 2005, 655, 657. k.
113. Uo. 657.
114. Vö. Komlós Aladár: i. m. 312.