Bán Zoltán András

ELJEN A MÁDJÁR!

Nagyságos Asszonyom, olykor kétségbeesett óráimban (vagy nevezzem őket a tisztánlátás pillanatainak?) komolyan felvetem magamnak a kérdést, hogy vajon nem lehetséges-, sőt nem nagyon valószínű-e, hogy a magyar a Föld leghínárosabb lelkületű teremtménye? Ki csillagokhoz nyúlna föl, hogy tüzükkel cigarettlire gyújtson, de csak sarat dagaszt, port kavar szüntelen? És a nemzetem miatti aggodalom sötét perceiben eszembe villan a Széchenyi-féle Üdvlelde, a bajor Walhalla e magyar temetkezési mása; Lisznyai Kálmán dalidói; az újkori hét vezér 1867-ben, Ferenc József királlyá koronázása napján a cinkotai Nagyicce kocsmában; Ujházy László amerikai telepe, New-Buda; Péterfy önkezével szétlőtt agya a vonat vécéjében; Cholnoky László Dunába csapódó teste; Krúdy, akinek utolsó fröccsébe tüsszentőport kevertek ivócimborái, és amikor mindezek – és sok hasonló egyebek – miatti elborulásomat csillapítandó („mert bármi legyen hitünk, vallásunk; ha szórakodás által egészen el nem szédül fejünk, s tökéletes állatiságba nem merülünk, bizonyosan fel-felnyilvánul néha előttünk életünk komolyabb pillanataiban saját belsőnk”), kimegyek a kamrába, hogy valami karcosabb fröccsbor magamhoz vételével vigasztalódjam, megrökönyödve látom, hogy a polcokon, a befőttek helyén egy teljes cigány hangászkar foglalt helyet, valami szomorkás dallamot, úgynevezett „hallgató”-t intonálnak, miközben legfölül, hogy feje szinte a plafonba ütközik, egri bikavérben pácolt bajszú, csacsihasát zsinóros atillába rejtő, mérges képű öregúr lóbálja fekete csizmás lábát, kezében okmánypapír, melyről a következő szöveget olvassa fel szónokilag:

„Nagyméltóságu
magyar ministerelnök Úrnak
Budapesten
A legutóbbi két évtizedben rendezett világkiállítások tanúságot tesznek arról, hogy azok annál fényesebben sikerültek, minnél különlegesebb volt azoknak egy-egy építménye.
Igy a bécsi világkiállításnak a »Rotunde«; a párisinak az Eiffel-torony adott úgyszolván karaktert, -vonzerőt.
A jelen évben megnyilandó chigagói kiállítás az által akar nevezetességet szerezni, hogy a vasból való Eiffel-toronynál is magasabb 36 emeletes kőből épült oriás csarnok lesz látható.
A mi 1885-iki országos kiállításunk, ha elégé sikerült volt is, még sem szerzett világra szóló hírt; és pedig csupán azért nem, mert nem nyújtott oly látványosságot, mely eddigelé egy más kiállításon még nem volt látható.
És miután hazánk ezer éves fenállásának megünneplése 1896-ban rendezendő milleniumi kiállítás programja azonos az 1885 évi kiállításéval; tehát még nagyobb mértékben nélkülözendi az ujdonság jellegét, ennélfogva előrelátható, hogy annak tömeges látogatásától nem csak a külföldiek, de még a honbeliek sem igen igyekezni fognak.
Ezt nem csak az ujságok jövendöllik, de minden magyar ember érzi, hogy hazánk ezer éves fenállásának ünnepe, melyhez hasonlót az egész föld kerekségén egy nemzet se ülhet meg, ezer
éves dicső történetünkhöz nem elégé méltó lesz és vérünk, kik majdan édes hazánk második ezer éves lételét megünnepelendik, ép oly árvák lesznek ősapai ereklyében, mint mi most; mert az új országházból, a tervezett múzeumból ezer év multán ép oly kevésé kőkőn lesz mint jelenleg a nemis ezer, hanem csak 600 év előtt épült fényes multu visegrádi királyi várromon.

Ezen körülményen tünödve, és más népek történetét szemlélgetve, azon eredményre jutottam, hogy az egész nagy világon csak egyetlen egy nép dicsekedhetik őseinek oly hagyományával, mely nem csak egy, de már nehány ezer év viszontagsága dacára, még ma is teljes épségben fenáll, és annak a népnek halhatatlanságot biztosít.
Ez a kiváltságos nép az egyiptomi, és elpusztulhatlan örökségük a »Pyrámisok«!
Mióta ennek tudatára jöttem, nem képes vagyok azon eszmétől szabadulni, hogy mi is ezer éves lételünk emlékét beláthatatlan időkre csak is egy pyrámis által biztosíthatjuk; és pedig egy oly 3, vagy 4 oldalu csonka pyrámis által, melynek magassága: 1000 méter, oldalainak egyenkénti hossza szintén: 1000 m. lenne: tiz, 100-100 m. magas szakaszra osztva; minden szakasz más-más hazai gránitkőből építve;
oldalanként és szakaszonként egy-egy háromszögü ablakkal ellátva, melynek a földszinten lévő legnagyobbik 3-4 kapuja: 100 m. széles 100 m. magas; a 2ik szakaszban levők: 90 m. magas; és így tovább minden következő szakaszbeli 10-10 méterrel kisebb, míg az utolsó u.i. 10ik szakaszbeli 3-4 ablak: 10. m. széles és 10 m. magas lenne.
a legalsó földszintes (10ik) szakaszban hazánk mostani, u.i. az 1796tól 1896ig terjedő 100 éves idő tartam művészete, ipara, stbi. kitárandó lenne; a 9ik szakaszban (1ső emelet) a 9ik század (1696–1796) kulturája ‘s így tovább végül az első, vagyis legkisebb szakaszban az 896tól 996ik terjedő első 100 év állapota megismertetendő.
A gúla tetején: középben Hungária mint nemtő, Árpád fejedelem, Szt. István és dicsőségesen uralkodó szeretett királyunk I. Ferenc József Ő Felségének lovas szobraitól környékezve.
Az ablakok üvegfestményekben az illető században uralkodott fejedelmeket és királyokat, valamint a megfelelő századbeli nevezetesebb történeti eseményeket ábrázolhatnák.
Az ablakok (kapuk) szivárványszíne okozta belső félhomályt ezernyi villanyos ívlámpa eloszlatná és tündéri fényben ragyogna jelenünk és múltunk.
Az egyes szakaszokra és így fokról fokra bent 3-4 lépcső csarnokon és ezek mentén fel és le közlekedő siklókon; kint lehetőleg szintén minden oldalon lépcsőkön és 3-4 oldalt közlekedő gőzsiklókon jutni.
Ezen pyramisnak nevezetessége még abban állhatna, hogy 1000 nap alatt épült.
Hazafiui kötelességemnek tartottam ezen tervet Nagyméltóságoddal közölni, melynek elfogadása esetére bátor leszek magamat bemutatni és teljes nevemet az innen kivágott háromszögü kihasítványon lévő kiegészítő részeivel igazolni, megjegyezvén, hogy eszmémet egyúttal több napilappal véleményezés végett közöltem és így csak hamar bizonyság lesz aziránt, vajjon ezen terv a nemzet tetszésével találkozand-e vagy sem.
A magas kormány részéről történő elfogadás esetére, megjutalmazásomat hazámra bizom; de elvetése esetére, annak kivitelére esetleg alakulni óhajtó magán vállalat irányában előjogomat és feltételeimet fentartom.
Azon reményben, hogy a Mindenható eszmém megvallósulását Nagyméltóságod bölcs kormányzása alatt megélnem engedi, maradtam
Nagyméltóságodnak
Budapesten, alázatos szolgája”

Ordítva csapom rá e szónokra a kamrát, remegve rontok be írószobámba, töltök magamnak némi bort, üveges szódával fröccsé spriccentem, beásom magam a kanapémba, de elalvásom előtt még agyamba szivárognak a zárt ajtó mögül kiszüremlő muzsika hangjai – Johann Strauss „Eljen a Mádjár” című polkája szól. És ha táncba nem is hívhatom, Nagyságos Asszonyom, ezennel csókolom a kezét.