Ádám Péter

A TÖRTÉNELEM
MINT FIKCIÓ

Alfred de Vigny: Cinq-Mars összeesküvése
Fordította Benedek Marcell
Tarandus, 2011. 448 oldal, 3650 Ft

Sainte-Beuve – aki mindig is leereszkedően, ha ugyan nem enyhe megvetéssel beszél Alfred de Vignyről – egy évvel a költő 1863-ban bekövetkező halála után terjedelmes portrévázlattal búcsúztatja az elhunytat. Az esszé, amely a La Revue des Deux Mondes 1864. április 15-i számában jelent meg, Vigny Cinq-Mars című fiatalkori történelmi regényére is kitér, annál is inkább, mivel az 1826-ban megjelent műről írt fanyalgó bírálat volt a kritikus „egyik első fegyverténye”.1 Saint-Beuve harminchat évvel később is kitart az 1826-os elmarasztalás mellett. „Akkortájt – írja –, kezdő kritikusként, a történelemtudományban ugyanolyan tájékozatlan voltam, mint a politikában, és semmilyen elképzelésem sem volt Richelieu politikai nagyságáról, […] de így is észrevettem, milyen harsányak a színek, elrajzoltak a jellemek és elképesztőek az anakronizmusok ebben a különben ügyes regényben…”2
A szigorú kritika nem teljesen alaptalan, éppen csak azt téveszti szem elől, hogy a Cinq-Mars legalább annyira történelmi regény, mint amennyire tézisregény. Nem a múlt felidézése, elemzése és hiteles ábrázolása az elsődleges szerzői szándék, hanem egy teóriának a történelemmel való igazolása és illusztrálása. Vigny mint meggyőződéses legitimista abból az akkortájt sokat hangoztatott és Montesquieu-től eredeztetett3 tézisből indul ki, amely szerint a „közbülső testületek” (esetünkben a nemesség meg a bírói kar) a XVII. századig valamiféle ütközőt alkottak az uralkodó meg a nép között. Richelieu azonban a centralizáció érdekében módszeresen szétzúzta, felszámolta ezeket a testületeket, tűzzel-vassal térdre kényszerítve a bírói kart meg a nemességet, ezzel pedig akarva-akaratlan aláásta a trónt, amelyet immár semmi sem védett az egyre erősebb és fenyegetőbb harmadik renddel szemben.
A regénynek az az összeesküvés a témája, amelyet a XVII. század negyvenes éveinek legelején Henri Coiffier de Ruzé d’Effiat, Cinq-Mars [sɛ̃ ma:ʁ]4 márki (1620–1642), XIII. Lajos kegyence és főistállómestere szőtt a hatalmat zsarnokként kisajátító és az uralkodó tehetetlenségével visszaélő Richelieu ellen. Cinq-Mars (és természetesen Vigny) szerint egyedül a bíboros rovására írható a nemesi társadalom hanyatlása: Vigny nem vonja kétségbe Richelieu tehetségét és államférfiúi nagyságát, az általa képviselt politikát és hatalomkoncentrációt azonban végzetesnek tartja a nemesség, a királyság és az ország jövőjére nézve. A fiatal Cinq-Mars a megtépázott nemesi előjogok védelmében és túlméretezett becsvágyának sugallatára fordul szembe a bíborossal; elhatározásába az is belejátszik, hogy Gaston d’Orléans (a király fivére), Ausztriai Anna (a királyné), mi több, maga XIII. Lajos is biztosítja passzív rokonszenvéről az összeesküvőket.
A regényben a politika – mind Richelieu, mind Cinq-Mars esetében – árulások, pálfordulások, intrikák, kémkedések, hazugságok, koholt perek és gyilkosságok sötét és nyomasztó közege. De míg a bíboros elemében érzi magát, Cinq-Mars naivan csetlik-botlik ebben az álságos világban. Ez az eleve kétséges vállalkozás – jórészt a résztvevők ügyetlensége, tapasztalatlansága és forrófejűsége miatt – nem is végződhetett másként, mint kudarccal. „Ilyen könnyelműen szervezni összeesküvést még nem látott a világ!”5 (292.) – jegyzi meg ironikusan Gondi abbé (a későbbi Retz bíboros), és ha valaki, ő tudta, miről beszél. De Cinq-Mars vállalja sorsát, beletörődik a bukásba, azonosul a vereséggel, ez egyben sovány erkölcsi győzelem is a hatalom bűvöletében élő és emelkedett érzelmekre képtelen bíboros felett.
Vigny az összeesküvést igyekszik beágyazni a nemzeti történelem folyamatába. Ha halványan is, de az események mögött felsejlik a XIII. Lajos korát közvetlenül megelőző időszak, IV. Henrik erősen idealizált uralkodása, amelyet nem kis nosztalgiával emlegetnek a regény hősei, legelsősorban a történet elején őrizetbe vett Bassompierre, aki – a forradalom későbbi áldozatainak előfutáraként – tíz-egynéhány évet húz le a Bastille-ban: „A régi udvar – mondja Bassompierre az első fejezetben – nem volt semmi más, csak a király szalonja, ahol az uralkodó meghitt barátait, a nagy dinasztiák sarjait, a vele egyenrangú nemes urakat fogadta, akik mind-mind azért keresték fel, hogy kimutassák barátságukat és ragaszkodásukat, elkártyázzák pénzüket, vagy együtt mulassanak, vadásszanak vele, amiért is cserébe a király nagy kegyesen megengedte, hogy az uralkodó szolgálatában hűbéreseik élére állva vásárra vigyék a bőrüket.” (29.)
Ahogyan A párizsi Notre-Dame Hugója a székesegyház tornyából néz le a városra, úgy tekint vissza Vigny is a forradalom utáni Franciaország „madártávlatából” XIII. Lajos uralkodásának utolsó éveire. A regénybeli XIII. Lajos tétovaságával és tehetetlenségével feltűnően hasonlít a szintén szerény képességű, rendkívül merev és hitbuzgó X. Károlyra, és a regény nyílt antiklerikalizmusa is jól jelzi, hogy az író aligha lelkesedhetett a Restauráció valláspolitikájáért, már csak azért sem, mert őnála a legitimizmus – akárcsak Chateaubriand esetében – nagyon is jól megfért a liberalizmussal. Ha az író érez is némi nosztalgiát a monarchikus hagyomány iránt, akkor is gyűlöli az önkényt, ha a zsarnokságnak történetesen legitim király a képviselője. Vigny szerint Richelieu-től nyílegyenesen vezet az út a forradalomig, amelynek traumája után a nemzet már csak a nép fékevesztett tombolása és az uralkodói önkény két egyformán tragikus véglete közt csapódhat ide-oda.
A könyvnek a megírás szempontjából nem kis tehertétele lehetett a befejezés, vagyis az eleve adott és az olvasó által ismert végkifejlet. Vigny ezért nem a főszereplő bukására és az összeesküvés lelepleződésére, hanem a bukáshoz vezető életútra, illetve a bukás hátterét megvilágító eseményekre és lélektani motivációkra összpontosít. Ebben a – jóslatokkal, rémálmokkal és tébollyal terhes – komor világban a hősök ráérősen és tehetetlenül sodródnak végzetük felé. A lassúságot és feszültségveszteséget a helyszínek változatossága, a fejezetek novellisztikus lekerekítettsége, valamint a regényidő anakronisztikus eseményekkel való feldúsítása ellensúlyozza. Vigny a végkifejlet felé haladva fokozatosan deheroizálja a cselekmény kezdetén még pozitív színben feltüntetett és erősen idealizált két főszereplőt, Cinq-Mars és barátja, De Thou a történet végére már csak alig valamivel rokonszenvesebb a folyton ármánykodó Richelieu-nél. Mindez aligha véletlen. „Aki tiszta akar maradni, ne akarjon beavatkozni az emberek sorsába…” (394.) – mondja Cinq-Mars-nak kioktatóan Joseph atya.
A deheroizálásnak két eszköze van, a távolságteremtő irónia és az ambivalencia. (Sajnos, az egész regényt átható finom iróniát a magyar fordítás nem adja vissza, ezzel pedig lényeges dimenziójától fosztja meg a szöveget.) Ami az ambivalenciát illeti, ezt Vigny a cselekménybe ugyanúgy belegyúrja, mint a jellemábrázolásba. Ott van az ambivalencia a királyság támaszaként bemutatott (de már szenilis) Bassompierre-ben, ott a gyenge és határozatlan XIII. Lajosban, ott a richelieu-i önkény ellen zavaros indítékokból lázadó Cinq-Mars-ban, és ott van természetesen Richelieu-ben is, aki – ezt Joseph atya gondolja róla – „még fegyveres ellenségeinek gyűrűjében is úgy beszél a jövőről, mintha a rendelkezésére álló jelenről beszélne, a jelenről pedig úgy, mint a múltról, amelytől már nincs semmi félnivalója.
A Jóisten se tudja, hogy kicsoda, hogy próféta-e vagy kötözni való bolond…”
(373.)Vignynek az emberi jellem ugyanolyan megfejthetetlen talány, mint maga a történelem.
Vigny főleg azért volt büszke a regényére, mert úgy érezte, a Cinq-Mars igazi „kompozíciós bravúr”,6 legalábbis annyiban, amennyiben az írónak sikerült koherens cselekményt összeállítania a tények építőkockáiból. Vigny felrúgja a kronológiát, összecsúsztatja az egymástól térben és időben távoli eseményeket, nagyvonalúan kezeli a történelmi személyiségek életraj-
zát, és nem ijed meg az anakronizmusoktól sem. Egy példa: Vignynek mindenképp szüksége volt az Urbain Grandier-féle boszorkányperre, hogy meg tudja rajzolni a főhős jellemfejlődését (CinqMars-t a louduni koholt per szembesíti először tulajdon végzetével és a bíboros véreskezű politikájával). Csakhogy ehhez az 1634-es louduni eseményeket át kell tolni 1639-be, két évvel előbbre kell hozni Perpignan ostromát stb. Ugyanígy az író szégyenlősen elhallgatja a főhős és a király közti homoszexuális kapcsolatot,7 illetve a férfiszerelmet a Cinq-Mars és De Thou közti mély és szenvedélyes barátsággá stilizálja.
Bár a regény egyáltalán nem volt sikertelen, ahogy Sainte-Beuve finnyáskodva írja 1864-es portréjában, „az Augustin Thierryk, Thiers-ek és Guizot-k által fémjelzett történetírói iskola képviselői és barátai inkább a műfaj megcsúfolását látták benne”.8 Vigny – válaszul az igazságtalannak érzett kritikákra – az 1829-es negyedik kiadástól a regényt az 1827-es keltezésű Réflexions sur la vérité dans l’art (Gondolatok a művészet igazságáról) c. előszóval, valamint függelékben közölt memoárrészletekkel és egyéb történelmi dokumentumokkal egészíti ki.9 Ez a manifesztumnak is beillő előszó sokkal több, mint egyszerű önigazolás, valóságos ars poeticája a „művészi igazságot” a „történelmi igazság” fölébe helyező regényírói képzelet mindenhatóságának. Vigny azért nem hagyja, hogy a tények gúzsba kössék írói fantáziáját, és azért igazítja minden aggályoskodás nélkül a történelmet a cselekmény szükségleteihez (vagyis alakítja a tényeket fikcióvá, és stilizálja történelemmé a fikciót), mert úgy érzi, csakis a fikció illúziójával léphet túl a történetírás elkerülhetetlen torzításain.
Vignyt egész életében foglalkoztatta a korlátlan alkotói szabadság és a történelmi tényekhez való hűség ellentéte. A Cinq-Mars – amely egyesek szerint félsiker volt, mások szerint írói zsákutca, de mindenképp fából vaskarika – egyszeri és megismételhetetlen próbálkozás volt ennek az ellentétnek a meghaladására. Ezért az érett művekben – bár a történelem továbbra is ihletforrása és nyersanyaga az írónak – Vigny már egészen más utakon keresi a probléma megoldását. A Servitude et grandeur militaires-ben, de főleg a Stelló-ban már úgy építi fel a cselekményt, hogy „sokkal több hely jusson a gondolatiságnak, és sokkal kevesebb a történelmi tényeknek”.10 A regényírót lehet kritizálni, amiért úgy érzi, felette áll a történelmi realitásnak, és nem tartja tiszteletben, mi több, regényírói szükségletei szerint alakítja a tényeket. De ki vitatná el egy regényhőstől, más szóval a Stello Noir doktorától azt a jogot, hogy úgy mesélje el a történelmet, ahogyan akarja, azaz úgy, ahogy látta, és ahogy átélte?

A Cinq-Mars először 1924-ben jelent meg magyar nyelven a Genius könyvkiadó „Nagy Írók – Nagy Írások” sorozatában, és mind a Szépirodalmi Könyvkiadó „Olcsó Könyvtár” sorozatában megjelent 1988-as, mind ez a mostani valójában az 1924-es fordítás változatlan újranyomása.11 Tekintve, hogy Benedek Marcell stilisztikai szempontból mégse tartozott a hazai prózafordítás élvonalába, és franciatudása se mindig megbízható,12 ráfért volna a szövegre az alaposabb kontrollszerkesztés és fiatalítás, annál is inkább, mivel ezt a csaknem kilenc évtizede készült és egy kicsit elöregedett fordítást szemmel láthatóan sem 1924-ben, sem 1988-ban nem vetették egybe az eredetivel. A szövegben rengeteg a tévedés és félreértés. Bár a fordítás messze van az eredeti csiszolt tökélyétől és költőiségétől, a regény szövege azért nagyjából elfogadható, ha nem is mindig élvezhető, szemben az előszóval, amely teljesen érthetetlen. Ember legyen a talpán, aki ebből a kusza és zavaros – de a mű megértéséhez nélkülözhetetlen – elméleti szövegből ki tudja hámozni, mi lehetett a regényíró szándéka.
A tévedések és félrefordítások jórészt a kulturális és történelmi referenciákkal kapcsolatosak. A les amis naturels du roi összetétel nem „a király természetadta barátai” (29.), hanem ’az uralkodónak a királyság területén született barátai’ (vö. sujet naturel); a président nem „elnök” (164.), hanem ’főbíró’; a bourgeois (katonákról van szó!) nem „polgárember” (184.), hanem ’civil’; a vieilles troupes nem „régi harcosok” (314.), hanem ’harcedzett seregek’; Clovis (243.) magyarul Klodvig; a les femmes de la Halle (sic!) nem egyszerűen „csarnoki kofák” (249.), hanem ’a [párizsi] Vásárcsarnok kofái’; a Grand Écuyer nem „Nagy istállómester” (278.), hanem ’Főistállómester’; a le chef des Croquants nem „a Croquant-ok vezére” (185., 278.), hanem ’a lázadó szegényparasztok vezetője’; a prince/princesse de sang nem „vérbeli herceg(nő)” (286.), hanem ’királyi házból származó herceg(nő)’; a les religionnaires nem „vallásos harcosok” (313.), hanem ’hugenották’; a le bon plaisir de sa majesté est que fordulat nem „Őfelségének úgy tetszik, hogy” (369.), hanem ’Őfelségének kifejezett akarata, hogy’; a tribunal spécial nem „külön bíróság”, hanem ’rögtönítélő bíróság’, és a sort folytathatnám.
Gyakoriak a szójelentéssel kapcsolatos melléfogások is. Álljon itt erre is néhány kiragadott példa: az il nous reviendra tout brodé nem „mire visszatér [mármint Cinq-Mars], tele lesz hímzéssel a ruhája” (36.), hanem ’jól kidekorálják majd [sebhelyekkel] a csatamezőn’; a clocher nem „harang” (43.), hanem ’harangtorony’; a mon pistolet avait fait long feu nem „a pisztolyom lassan gyulladt be” (145.), hanem ’a pisztolyom csütörtököt mondott’; az étonner nem „elbámészkodik” (158.), hanem ’mélyen megdöbben’; a jusqu’à ce que leur vin fuˆt couvé nem „míg végre lehűlt a kedvük”, hanem ’mire kijózanodtak’, a sans doute nem „bizonyosan” (231.) és nem is „kétségtelenül” (274.), hanem ’feltehetőleg’, ’alighanem’ vagy ’talán’; a bruit (ebben a kontextusban) nem „zaj” (244.), hanem ’vminek a híre’; a ce furet de Gondi nem „ez a bolond Gondi” (245.), hanem ’ez a minden lében kanál Gondi’; a pour respirer de la royauté nem „hogy a királyság terhétől megszabadulva szabadon vehessen lélegzetet” (274.), hanem kb. ’hogy újra vágyakozzon az uralkodás élvezetére’; a XXIX. fejezet címe (Le Travail) nem „A munka” (359.), hanem ’Vajúdás’ és így tovább.
A fordító stilisztikailag sem áll a helyzet magaslatán. Vigny hajlékonyan indázó mondatait kíméletlenül felvagdossa, tekintet nélkül a mondatjelentésre, és „tapad” az eredetihez. A görcsös tapadásnak egyszerűsítés és ellaposítás
a következménye. A szöveg darabos, nehézkes, költőietlen, szemben az eredeti csiszolt eleganciájával. Hadd hozzam fel Benedek Marcell mentségére, hogy a Cinq-Mars legelső munkái közül való (későbbi vállalkozásai, mint például az Elveszett illúziók vagy aKurtizánok tündöklése és bukásamár több klasszissal jobbak), és hogy a pénzkeresés napi taposómalmában készült tolmácsolásról van szó. Arra, hogy a tapadás mennyire lehetetlenné teszi a mondattartalom kibontását és az eredetivel stilisztikailag és jelentéstanilag egyaránt ekvivalens mondat megszerkesztését, álljon itt egy utolsó példa. Vigny arról ír, hogy Richelieu-nek olyan hatalmas méretű volt a hordszéke, hogy egyes városokon át se tudták vinni anélkül, hogy itt-ott falat ne bontanának. Majd megjegyzi: …en sorte qu’il semblait un conquérant qui entre par la brèche.13Benedek Marcell fordításában: „valósággal hódítónak látszott, aki a résen át hatol be”. Ugyanez a jelentéstartalmat kibontva: ’…mintha csak ostromlott várat akarna birtokba venni, úgy hatolt be az általa ütött résen’.
További problémája ennek a kiadásnak, hogy semmi sem igazítja el az olvasót a francia történelmi személyiségeket és történelmi referenciákat illetően. Pedig még a Folio sorozat népszerű francia zsebkönyvkiadását is megtoldották egy indexszel, más szóval még a francia olvasónak is szüksége van a könyv megértéséhez kiegészítő információkra. Nemkülönben az alapos jegyzetapparátus is jól jött volna, ennek hiányában az olvasó nem tudja, hogy a szövegben többször is előforduló Monsieur a francia udvari etikett szerint a király testvéröccsének megszólítása, hogy a regénybeli Gondi abbé azonos a memoáríró Retz bíborossal, vagy hogy miért véli magyarnak az idős Bassompierre az első fejezetben Ruswurmot (32.). A XX. fejezetben hosszú beszélgetést folytatnak az úgynevezett la Carte du Tendre-ról, vagyis a szerelem beteljesüléséhez vezető út geográfiai ábrázolásáról – a francia irodalomban járatlan olvasónak ez is teljesen érthetetlen magyarázat nélkül…
Sokan – például az előszót jegyző Baranyi Ferenc is – az illúzióvesztés művének tartják a Cinq-Mars-t, holott a könyvnek sokkal inkább a politikai hatalom áll a középpontjában, amely mindenkin keresztülgázol, mindenkit eltipor, aki csak útjába kerül. A regény, amelyet egyáltalán nem túlzás párhuzamba állítani A három testőrrel, ma is aktuális, és sokkal többet érdemelt volna egy elöregedett fordítás változatlan formában való közreadásánál.

 

 

Jegyzetek

1. A névtelenül közreadott cikket a Globe közölte 1826. július 8-án. L. Alfred de Vigny: Cinq-Mars, préface de Pierre Gascar, édition établie et annotée par Annie Picherot, Paris, Gallimard, Folio, 1980. 556–558. Az 1864-es portrét illetően l. C.-A. Sainte-Beuve: Nouveaux Lundis, tome VI, Paris, Calmann Lévy, 1883. 398–451.
2. C.-A. Sainte-Beuve: i. m. 414.
3. Vö. Montesquieu: De l’esprit des lois, Paris, GF-Flammarion, II. könyv, IV. fej., 139. o.-tól.
4. A főszereplő nevével azonos regénycím helyes kiejtését illetően l. Jean-Marie Pierret: Phonétique historique du français et Notions de phonétique géné-
rale (Série pédagogique de l’Institut de Linguis-
tique de Louvain, n°19), Peeters, Louvain-la-Neuve, 1994. 103.
5. A magyar fordításból vett idézetek helyét az egyszerűség kedvéért nem lábjegyzettel, hanem az idézet után zárójelbe tett oldalszámmal jelölöm.
6. Alfred de Vigny: Le More de Venise, Journal d’un Poète, Morceaux divers, Paris, Nelson, évszám nélkül. 209.
7. L. Jean-Christophe Abramovici: „On a sans doute reconnu Cinq-Mars”: Vigny, le corps et l’histoire. In: Romantisme, 1993, n°81, 21–26.
8. C.-A. Sainte-Beuve: i. m. 413.
9. Ezek a korántsem érdektelen dokumentumok és memoárrészletek kimaradtak az 1924-es magyar fordításból.
10. L. Le Journal d’un poète. In: A. de Vigny: Œuvres complètes, tome II, textes présentées et commentés par F. Baldensperger, Éditions Gallimard, Bibl. de la Pléiade, Paris, 1948. 1342.
11. Bár Benedek Marcell nem utal rá, fordítása feltételezésem szerint a Conard-féle szövegkiadásból készült: Œuvres complètes de Alfred de Vigny: Cinq-Mars ou une conjuration sous Louis XIII, notes et éclaircissements de Ferdinand Baldensperger, Louis Conard, Libraire-éditeur, Paris, MCMXIV–MCMXXII.
12. Ezzel a franciatudással főleg az a baj, hogy Benedek Marcell járatlan a XIX. századi irodalmi nyelvben.
13. Alfred de Vigny: Cinq-Mars, 146.