HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Lackfi János: CSATAKOS REJTJELEK

    Lackfi János

    CSATAKOS REJTJELEK

    Az őrült festő albumával gyújtok be,
    mert nem akar lángra kapni a fa,
    a húsvétig tartó télre nem készültünk
    elég gyújtóssal, jól jön hát most
    az őrült festő albuma, mely kicsit
    műanyagos papírra készült, ez lelkifurdalással
    tölt el, nem szoktuk szennyezni
    a levegőt. Az őrült festő lángok mardosta,
    eszelős arca nem tölt el lelkifurdalással,
    mert ő nem Van Gogh, bár ismerte
    Van Gogh műveit, fura dolog ez, attól,
    hogy felismerjük a minőséget, még
    nem leszünk képesek minőséget alkotni,
    nem minden őrült festő Van Gogh.
    Kérdés persze, jogosult-e ilyen radikálisan
    bánni el valamivel, csak azért, mert nem üt meg
    egy általunk felállított mércét, most elsősorban
    mégsem esztétikai kérdés ez, hanem gyakorlati,
    nem férünk a könyvektől a házban,
    nem tárolunk hát középszerű köteteket,
    visszaadjuk lelküket az őslényegnek,
    térjenek meg az anyag szédítő körforgásába,
    úgy legyen, ámen. Talán így, walesi bárdokhoz
    méltó lángsírjában az őrült festő is
    átnemesül annyira, hogy érdekes legyen
    az, ami amúgy végtelenül sablonos,
    gyerekkora, párizsi évei, a nélkülözés,
    a szerény ünnepnap vörösborral, olívabogyóval,
    baguettetel, mikor egyegy képet eladott.
    Csoda, hogy egyáltalán eladott egyegy képet,
    ilyen tucatműveket ugyan ki lógat fel a falára!
    Nem csoda, hogy eladott egyegy képet,
    hiszen ha elgondoljuk, mennyi üres falfelület
    akad a sznobok házaiban, azt mind ki kell
    takarni valamivel, és egy őrült festő képe
    éppen megfelelő befektetésnek látszik.
    Egy őrült festő, ha nem is a legjobbak közül
    való, azért eltart egy szíjas özvegyet, az emlékház
    agg gondnokát, egy hervadó művészettörténész
    kisasszonyt, kinek meddő méhe monográfiákkal
    viselős, néhány kegyes kurátort, akik évi egyszer
    az alapítvány kontójára vacsoráznak, és cserébe
    némi apanázst juttatnak a méltó emlékezés
    megfelelő körülményeinek biztosítása végett,
    hogy szakszerűen fejezzem ki magam,
    művészberkekben így szokás ez.
    Az őrült festő festészetében ott az őrület, mégsem
    megrázó vagy felkavaró, nem megindító vagy
    ábrándozásra késztető, nem, dehogy, egyszerűen
    csak modoros, látott szürrealista képeket,
    és megtanulta, hogy kell ezt csinálni,
    guvadt szemű lényeket és ízelt lábú lényeket
    és lobogó hajú lényeket, amilyen ő maga is
    most, lángoktól ölelten, és a háttérbe színes,
    kocsonyás, kocsányos moszatokat és
    maszatokat és tarjagos pöndörödéseket,
    leprás szederjességeket és szőr ellenében
    felborzolt, vörös női körömmel felkapart
    bársonyokat, tűsarokkal felhasított műbőröket,
    lángokban fagylalttá olvadó vastraverzeket
    és hamuvá égett csecsemőket, de ezek már
    az én fellobbanó képzeletem termékei. Talán
    az őrült festő tudatán is átfutottak mindezek, de
    mire testén átremegtek, és kezén végignyargalva
    ecsetvonásokká torzultak, menthetetlenül
    modernista közhely vált belőlük, ez a nagy
    különbség, fejben minden őrült zseni,
    és minden normális ember őrült, vagyis zseni,
    azon a rohadt szakmán, ízlésen, világlátáson
    múlik minden, kikapnám legszívesebben
    az őrült festőt a tűzből, üszkeivel felgyújtanám
    magamat, szimpátiatüntetés egy elfuserált
    művészért. Ki mondja, hogy én nem vagyok
    elfuserált művész? Ki mondja, hogy én nem
    puszta modorosságokra tettem fel az életem,
    csak éppen a magam szája íze szerint? Ki
    mondja, saját kortársaim? De hisz az nem számít!
    Ki mondja, az utókor? De hisz az hol van még?
    Lángok tépázta őrült festő vagyok, kihasítok
    egyegy font húst a combomból, vállamból,
    lábikrámból, és tűzre vetem, hólyagosan,
    sercegve izzanak, lacikonyhaillat lengi be
    a lakást, az égő emberi és az égő állati hús
    szaga között semmi különbség, magam magammal
    gyújtok be, a nagynagy tűznél az egész emberiség
    melegszik, minden őrült festő így képzeli,
    az őrült költők is, behajolok a tűztérbe,
    fejemet sutyorogva veszi körbe gyorsan
    pernyésedő hajkoronám, szemgolyóim elpattannak,
    homlokom, szájam, orrom bőre felmarjul,
    mintha villámgyors herpesz terjedne rajta,
    fáklya leszek, betöltöm hivatásom. Hiszen
    igazabb eleven műként szenesedni el, mint
    papírhajókat tenni vízre egy nem létező tenger
    partján ülve, remélve, hogy majdan más
    kikötőbe érnek, s lesz, aki kihajtogatja
    csatakos rejtjeleiket!

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!