Sumonyi Zoltán

SANYIMANÓ

(Magyar értelmező kéziszótár)
I. Debrecen, 1970
Az Ünnepi Könyvhéten a Bethlen Gábor nevét viselő közgazdasági technikumba vártak bennünket író-olvasó találkozóra. A technikum szemben volt a szállodánkkal, a Nagytemplom túlsó oldalán; Károlyi Amyval, Koczkás Sándorral és a friss Kossuth-díjas Weöres Sándorral kényelmesen sétáltunk át a délelőtti napsütésben. A vasrácsos kerítésnél matrózruhás diáklányok fogadtak bennünket, s vezettek föl az iskola emeleti dísztermébe, de már a kaputól az épületig vezető járdán, majd föl a lépcsőkön is, elénk terített orgonaágakon lépkedtünk a matrózruhás lányok sorfala között. Az Evangéliumok szerint Jézus vonult be így Virágvasárnap Jeruzsálembe.
A díszterem előtt magától kinyílt egy almazöldre festett ajtó, s ahogy beléptünk rajta, a nagytermet megtöltő lányok fölpattantak, büszke vigyázzállásban várták, hogy az igazgató úr elindítsa az ajtó mögé rejtett gramofont, s fölcsendüljön Kodály–Weöres Norvég lányok című kórusműve. Amíg ebben az ünnepi áhítatban fölsorakoztunk a dobogóra, láttam, hogy a mögöttünk lévő táblán egy Kodály-idézet olvasható, amelyet állítólag akkor mondott a mester, amikor megtudta, hogy a megzenésített verset egy tizenhat éves diák írta. De a kórus alig jutott addig, hogy „mindig mosolyognak, de sohase nevetnek”, amikor Weöres magasan kezdett hangon, Vas megyei másfeles t-ket ejtve s kissé akadozva megszólalt.
– Hát, talán üljenek le, kedves lányok… És zárják el ezt a hangraforgó masinát… Én ezt már olyan sokszor hallottam, maguk meg még hallgathatják…
A lányok zavartan leültek, az igazgató lekapta a tűt a lemezről, de ebben a pillanatban összeomlott a gondosan megtervezett műsor szerkezete, és mindenki tanácstalanul nézett az ugyanúgy tanácstalan igazgatóra. Néhány igen hosszúnak tűnő másodperc után a második sorban ülő idősebb matrózruhás megbökte az előtte ülő vállát, az felpattant, és egy szuszra, de befelé szívott levegővel hadarta el a neki kiosztott kérdést.
– Azt szeretném megkérdezni Sanyi bácsitól, hogy kik hatottak legjobban a költészetére.
Weöres is fölállt, és mint egy kis mosómedve, két kezén a körmeit összekocogtatva válaszolt.
– Hát… talán csak három nevet említhetnék az antikvitásból… ömm… Lao-ce, Buddha, Jézus.
Ezzel gyorsan leült. A közönség valószínűleg nem erre számított, mert ismét hosszú csend következett. A három név közül azért az egyik ismerősen hangzott, de minthogy emlékezetük szerint egyik sem lehetett magyar költő, a második sorból ismét megbökték az egyik lány vállát, aki már célirányosabban tette fel a kérdést.
– Azt szeretném megkérdezni Sanyi bácsitól, hogy a magyar költők közül kik hatottak leginkább a költészetére.
– Hát… ömm… talán csak egyetlen nevet említhetnék… Ungvárnémeti Tóth László.
Ez a válasz menthetetlenül összezavarta az ünneplő közönséget, most már az az egyetlen név sem volt ismerős. Még a második sorban ülő tanárnők is összeakadt szemmel néztek a levegőbe.
Az általános tanácstalanság után fölállt Károlyi Amy, és elszántan saját fordítású Emily Dickinson-versekkel próbálta megmenteni az összeomlott ünnepi műsort. Sajnos, már nem túl nagy sikerrel.

II. Fészek Művészklub, 1971
„Weöres Sándor világa” címmel költői est volt a Fészek Klubban 1971. április 23-án, pénteken este 8 órai kezdettel. Ezt az egyik Weöres-kötetből kihulló meghívóból tudom ilyen pontosan, meg azt is, hogy a műsort összeállította és vezette dr. Lukácsy András, közreműködött Balogh Emese, Csernus Mariann, Latinovits Zoltán és Thirring Viola.
A versek közül a Csernus által elmondott Psyché-ciklusra emlékszem, meg Latinovitsra, ahogy a Majomország-ot meg A kő és az ember-t szavalja, tomboló sikerrel. Az est vége felé Lukácsy megkérte Weörest, hogy – bizonyára a nagyszámú közönség kérését is tolmácsolja ezzel – olvasson fel egy-két verset a nemrégiben megjelent Egybegyűjtött írások című kötetéből. Weöres fölment a pódiumra.
– Hát, jól van, kedves András… Akkor talán felolvasom a Cigány románc-ot… Az mindjárt egy is, meg kettő is, mert előbb cigányul mondom el, azután meg a magyar fordítását… Amyka, kérem az első kötetet…
Megkapta a vaskos könyvet, leült egy székre, és elkezdte lapozni. Az első oldaltól a hétszázhuszonharmadikig. A közepénél a közönség már kezdett fészkelődni. Amikor végiglapozta, fölállt, s leszólt az első sorban ülő Károlyi Amynak.
– Hát… úgy látszik, nem ebben van… Talán a második kötetben…
Átvette, visszaült, azt is végiglapozta. Ez már úgy hatott, mint egy órákig tartó csendszünet a rádióban. Volt, aki visszafojtott lélegzettel figyelt, volt, aki kissé fölemelkedve előrehajolt, mintha segítene a keresésben. Egyszer csak Weöres becsukta a könyvet.
– Hát… ebben sem találom… Akkor elmondom fejből… Először talán cigányul…

III. Muraközi utca 10/a, 1982
A Társalgócímű rádióműsor (másfél óra irodalomkedvelőknek) novemberi első számát szerkesztettem, s olyantájt, valami miatt, mindig a Szovjetunió népeinek irodalmáról szoktunk társalogni. Beszélgettem Illyéssel a Paszternak-fordításairól („Ajtófának döntve vállamat”), Németh Lászlóval az Anna Kareniná-ról, Bessenyei Ferenccel a Csehov-szerepekről (Asztrov doktor), de még mindig kevés volt az anyag. S akkor eszembe jutott Weöres Sándor.
Tudtam, hogy néhány évvel korábban kapta meg Grúziában a Sota Rusztaveli-emlékérmet A tigrisbőrös lovagcímű hatalmas eposz lefordításáért. Később, Tbilisziben, magam is hallottam legendákat az elvarázsolt magyar költőről, a „grúz nemzeti festő”, Zichy Mihály honfitársáról. Azt is mesélték, hogy Moszkvától Tbilisziig úgy megszerette a cinandáli vörösbort, hogy a repülőtérről egyenest a kórházba kellett vinni, s ott a pizsamájára tűzte föl az érdemrendet a szövetségi államelnök. De hát ezek csak olyan ellenőrizhetetlen legendák.
Gyorsan fölhívtam Weörest, s részletesen elmondtam, hogy Sota Rusztaveliről szeretnék vele beszélgetni.
– Jól van, kedves Zoltán, szeretettel várunk. De ne az Alsó Törökvész útra gyere, most két utcával följebb lakozunk. Lediktálom neked a címemet.
Vállamon a tízkilós UHER márkájú riportermagnóval fölcaplattam a Rózsadomb tetejére, s a földszinti nappaliban kezdtem üzemképes állapotba hozni az orsós magnetofont. Mikrofonpróba után mondtam Sándornak, hogy én először elmondom a bevezető szöveget, majd kérdést teszek föl, s arra válaszoljon a mikrofonba. Szórakozottan, de jóindulatúan bólintott, én meg bekapcsoltam a mikrofont.
– Kedves Hallgatóink! Itt ülünk Károlyi Amy és Weöres Sándor budai otthonában, és arról a nyolcszáz éves grúz eposzról fogunk beszélgetni, amelynek lefordításáért Weöres Sándor megkapta a legmagasabb grúz irodalmi kitüntetést. Kedves Sándor, először arra vagyok kíváncsi, hogy jutott eszedbe lefordítani A tigrisbőrös lovag-ot?
– Hát… az nem nekem jutott eszembe, hanem Szabó Lőrincnek. Lőrinc eljött hozzám egy nagy paksamétával, és azt mondta, nézd, Sándor, ezt le kéne fordítanom, de én ezt úgy utálom. Neked meg ugye mindegy…
– Állj, állj, állj! – mondtam riadtan, és kikapcsoltam a mikrofont. – Sándor, hagyjuk most Szabó Lőrincet! Az most nem érdekes, hogy ő utálta vagy nem utálta. Róla ne is beszéljünk!
Megértően bólintott, én visszatekercseltem a szalagot, újból végigmondtam a beveze-
tő szöveget, nyomatékosan hozzátéve, hogy te hogyan emlékszel erre a hatalmas munkára?
– Hát… én úgy emlékszem, hogy Szabó Lőrinc még nem is utálta annyira, mint amennyire én utáltam…
– Kész. Álljunk le. Nézd, Sándor…
De akkor már tudtam, hogy itt ma nem lesz beszélgetés, itt ma szívatás van. Ő közben cipőstül felkuporodott a kerevetre, s jobb könyökére dőlve kaján manószemekkel figyelt. Mint a nyerésre álló sakkozó, hogy na, erre most mit fogsz lépni?
– Nézd, Sándor – folytattam a megkezdett mondatot –, hagyjuk ezt a beszélgetést! Olvass fel egy részletet az eposzból, azt, amit te legjobban szeretsz, én meg majd a stúdióban elmondom hozzá a körítést.
Fellapozta a Tamara álma című éneket, de csak az első sorokat olvasta, aztán fejből mondta el az egészet. Helyenként dramatizálva, elváltoztatott hangon fel-felkiáltva, a proceleusmaticusokat szinte gyöngyözőn ritmizálva.
Jó, hogy megvan! Legalábbis azt hiszem, hogy megvan. Hat-nyolc éve még láttam a szalagtárban.