Lőcsei Péter

WEÖRES SÁNDOR ÉS A NYUGAT

Egy alkotó és egy folyóirat kapcsolatát lehetetlen a teljesség igényével feltárni. A hiányokkal számot vető vállalkozás mégsem reménytelen. Bár szinte nyomtalanul elillantak az élőszóbeli viták, szerkesztőségi dicséretek, telefonhívások, tanulmányozhatjuk a naplókat, az emlékidéző interjúkat, a vallomásokat. Rendelkezésünkre állnak az egykori évfolyamok. A töredékesen fennmaradt levelek sokféle vágyról, tervről, bizonytalanságról, sértődésről árulkodnak. Weöres Sándor és a Nyugat gyümölcsöző, ellentmondásokban bővelkedő kapcsolata számos összefüggésben vizsgálható. Bár nem volt a lap kizárólagos szerzője, a róla írottakkal együtt csaknem száz tétellel szerepelt hasábjain. 1932-től az utolsó évfolyamig jelentek meg írásai, a hatás azonban évekkel korábban kezdődött, és tovább tartott.
Hosszan sorolhatnánk a fiatalabb nemzedékhez tartozó pártfogoltak konfliktusait az „irodalmi apákkal”, mesterekkel. Ilyen súrlódásokat Weöres is átélt. Többször, többféleképpen szólt elődeiről, korosztályáról, a folyóirat szerkesztőiről. Számolnunk kell azzal, hogy megnyilatkozásait befolyásolták a pillanatnyi indulatok, hangulatok. Nem feledhetjük, hogy ellentmondásra, beugratásra kész szelleme olykor meghökkentő ítéletekre ragadtatta.
Kísérletemben figyelembe vettem a jelzett lehetőségeket, korlátokat. Szükségszerűen töredékes munkámat a poétikai vizsgálatok és a hatástörténeti elemzések mellett árnyalhatják azok az adatok, amelyek a költő levelezésének teljesebb kiadásában szerepelnek majd. Szinte minden érintett részletkérdés önálló tanulmányt érdemelne. Az anyaggyűjtés során nem sejtettem, milyen nehézségekbe ütközöm a megfogalmazás közben. A szövevényes átfedések bonyolították a tények gazdaságos csoportosítását.

Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak…
Weöres Sándor megannyi alkalommal vallott arról, hogy reáliskolásként Ady és Babits írásai meghatározóan befolyásolták világképét, líráját. Ők szembesítették először addigi költőeszményeivel. Végleg eltávolították Ábrányitól, Szabolcskától, Vargha Gyulától, Kozma Andortól, Indali Gyulától, Dalmady Győzőtől. Ízlésének formálódása horzsolásokkal járt. Vonzások és taszítások érzékelhetők róluk szóló érettebb megnyilatkozásaiban. Amikor A Toll Bálint Györggyel, Fodor Józseffel, Forgács Antallal, Komlós Aladárral és Vas Istvánnal együtt őt is megszólaltatta, ezt írta: „Diákkori olvasmányaim közül a leghevesebb rokon- és ellenérzéseket Ady költészete váltotta ki belőlem. Tizenhárom éves voltam, mikor először kerültek modern versek a szemem elé, köztük két Ady-költemény is, »A Gare de l’Esten« és »Most pedig elnémulunk«. Ugy éreztem, hogy torz és kicsavart irások, de zenéjük szokatlan hangulata nyugtalanitott; és anyámat nem hagytam békében addig, míg meg nem hozatta a »Vér és Arany«-t. […] Lenyügözött, olvasnom kellett ujra meg ujra, végül már nagyrészét kivülről tudtam, de még mindig védekezni akartam ellene; nem az erkölcsi kötetlensége ijesztett, nem a flagelláns hazafisága sértett: ujszerü tónusát, »modernségét« nem akartam semmi áron elfogadni.”1
Megrendültségét, tiszteletét és függetlenedési vágyát olvashatjuk ki diákkori leveleiből. Évtizedekkel később Simon Istvánnak, Batári Gyulának és Kabdebó Lórántnak is hasonló ellentmondásokat említett.2 Olyan indulatot, mint amilyennel Kosztolányi bírálta Adyt, alkata és helyzete miatt érthető módon nem találunk nála. Verseinek szuggesztivitása a személyes kapcsolat nélkül is nyomasztóan hatott rá. Korai írásainak egész sorában az ő modorára ismerünk. Példaként a Viharváró régi nóta, A Percvonat, Az égi vándor, a Kip-kop: a vér, a Valamikor apáca voltam című verseit és a Rongyszőnyeg27. darabját említem. Az utolsó kettő kivételével kihagyta őket köteteiből.
Egy posztumusz kiadású vázlatában Ady „preklasszikus, biblikus” istenélményéről fejtette ki véleményét. Beállítódását a magyar költőkével, továbbá az európai és amerikai elődökkel, kortársakkal szembesítette: Carduccival, Baudelaire-rel, Whitmannel, Liliencronnal, Tolsztojjal, Renannal, Blokkal és Nietzschével.3 Rozsnyay Kálmán felkérésére írt verse (Ady szelleme mondja:) a Nyugatban látott napvilágot. Több alkalommal hivatkozott rá vitacikkében (Hang a „legifjabb” nemzedékből) és doktori dolgozatában. Amikor 1938-ban vallott róla, költészetén kívül a megváltozott befogadói elvárásokat is érintette. Szerinte – halála után alig két évtizeddel – elsősorban a laikusok jelentik olvasótáborát. Azok között népszerű, akik a lírában elsősorban nem esztétikai élményt, hanem érzelmeket, szenvedélyeket keresnek. Verseit gyakran együtt dicsérik Farkas Imre és Mécs László írásaival. Kosztolányi pamfletjéhez hasonlóan úgy ítélte meg, hogy hatása erősebb a politikusok világában, mint az ifjabb költőkében.
Weöres Sándort a kezdetektől fogva komolyan foglalkoztatta a nemzedéki kérdés. Érdeklődése, ezzel kapcsolatos vitázókedve összefüggött korosztályának minősítésével. Bőrén érezte a megújuló korízlést, az eszmények átalakulását. Azt, hogy a világháború után a művészet befogadói ösztönösen irtóznak a nyerstől, a szenvedélyestől. Adynál nagyobb rokonszenvvel olvassák Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot. Maga is távolabb került tőle, de nem volt hálátlan. Küzdelmes utat járt be, amíg a Hála-áldozat első mondatát leírta: a szemének „új mezőt” nyitó lírikust példaképei közé sorolta.
Természetesnek tarthatjuk, hogy amikor a Magyar Csillagban Babitsra emlékezett, egykori aggályait enyhítette. Elsősorban a Két nővér-nek, a Recitatív-nak és a Nyugtalanság völgyé-nek felforgató, átalakító hatásáról szólt: „Sem azelőtt, sem azóta nem volt boldogabb és egyben tragikusabb élményem: a versek csillámai és áramai körülfogtak, átjártak és újjá teremtettek: én addig döcögő fűzfa-verseket írtam és egyszerre csak büszke madarak szálltak a kezem alól. De nem az írta őket, aki előbb voltam; aki addig voltam, nem tudom, hova lett.4

Első felfedezői után Bónyi Adorján 1929 tavaszán méltatta A Pesti Hírlap Vasárnapjában. Ettől már csak egy lépés volt, hogy kapcsolatba lépjen a Nyugat legnagyobbjaival. Alig hagyta el a szombathelyi reáliskolát, egykori szállásadójától a folyóirat évfolyamait kérte kölcsön. Füst Milán és Ady prózája felől érdeklődött; Babits Mihály erős hatású líráját vetette össze gyengébbnek ítélt regényírói tehetségével. Még ebben az évben verseket küldött Osvátnak. (Halála után epigrammában emlékezett egykori telefonbeszélgetésükre.) A tragikus sorsú főszerkesztő aligha akarta elsietni a 16 éves diák szerepeltetését. A hagyatékában megtalált Weöres-verseket Babits juttatta vissza Csöngére. A Nyugatban érettebb műveivel mutatkozhatott be; erre azonban évekig kellett várnia. Győri diákként személyesen kereste fel Kosztolányit. Leveleiben beszámolt neki iskolabetegségéről, útkereséseiről, prózaírói szándékairól, alkotói válságairól. Elküldte Venyige Pétercímű munkáját és füzetekbe rendszerezett verseit. Költészetéről mélyen átélt, formabontó értékelést írt. Kosztolányi lakonikus válaszaiból az elragadtatás, a segítőkészség és a reménykedés mellett elsősorban a türelemre intést tartom fontosnak. Ifjú pártfogoltját a legnagyobb ígéretek közé sorolta; Rimbaud-hoz hasonlította. Karácsony Sándorral együtt visszafogta volna a korai megjelenéstől.
A tanáros viselkedésű Babits tartózkodóbban látta vendégül. Ehhez hozzájárult a fiatal költő olykor zavarba hozó viselkedése is. Első, suta párbeszédüket Károlyi Amy jegyezte le, és közölte a Kritikában: „Babits kezet adott, s csak úgy állva átnézte W. S. paksamétáját, »nem rosszak«, mondta, s utána kelletlenül felelni kezdett W. S. naivan tapintatlan kérdésére, hogy mit szól a maláji költészethez? A szerkesztőségekben járatosabb fővárosi ifjak ilyet nem hoztak volna szóba. Köztudott volt, hogy Babitsnak nincs huzalma a keleti művészet iránt.”5 Hozzá szóló üzeneteiben is előfordulnak hasonlók. Magánéleti vallomásaiból ilyennek tartom a betegségével, gyógykezelésével kapcsolatos közléseket, a borozásokról szóló beszámolókat és a „szüzességének” elvesztéséről írtakat. Babits nyegleségnek vélhette, ahogyan saját verseinek egy részéről és prózai kísérleteiről beszámolt. Korai leveleiben feltűnő kettősség figyelhető meg: az alázatosságként, hízelgésként is felfogható tisztelet és a kamaszos, aránytévesztő bizalmasság. A szójátékok, stílusbukfencek elválaszthatatlan egyvelege. Például abban, amelyikben korai Babits-élményéről és a Versenyt az esztendőkkel hatásáról vallott: „Nekem, ki a »Recitatív« zárt és fagyos muzsikáján nevelődtem lírikussá még alsósdiák-koromban, szinte fájdalmas élmények Mesterem újabb versei. Fáj a meztelen hús és vér jajgatása annak a költőnek a tollából, ki mint az érzéketlen magasságok közönye vált szinte sajátommá. […] Tudom, hogy Mester legigazibb és legnagyobb szavai ezek – mégis, remélem, hogy a jövőben az élet kevésbé kegyetlen nótákat fog hegedülni Mester talpa alá.”6 Csak találgathatjuk, hogy Babits miként fogadta a meghökkentő sorokat.
Eszmélésétől fogva nem csupán felszabadítónak, hanem nyomasztónak is érezte a külső hatások egy részét. Számadás című korai versében azt vallotta: nem akar Ady módjára szénnel rajzolni, Kosztolányi-szerűen olajjal dolgozni, Juhász Gyula nyomán akvarellel festeni. Sem a más utakat választó Kassákot, sem Szabó Dezsőt nem kívánja követni. Költői jövőjét „a szavak mérnöke”-ként határozta meg. Illés Árpádnak írta, hogy a Baudelaire-, Poe- és Ady-féle „izmos aratók” után legfeljebb marokszedő lehetne, ehhez azonban nincs kedve. Olykor a személyes kapcsolatokat is nyűgnek érezte. Unta, hogy légyként keringjen Babits, Kosztolányi, Gellért, Kassák gyertyája körül. A bölcseletben, a poétikában, az időben és a térben más viszonyítási pontokat keresett. Mindez nem jelentette az addig elsajátítottak megtagadását.
Ha középiskolás korában írt leveleit végignézzük, nem csodálkozunk gyatra tanulmányi eredményein. Szinte minden üzenetében újabb olvasmányokról szólt: Babits, Füst Milán, Swift, Cellini, Rabelais, Goethe, Markovits Rodion regényeiről, a Divina Commediá-ról, Kassák önéletrajzáról, Marczali Henrik világtörténetéről, A világ vallásai-ról, Ady novelláiról, Édes Gergely és Székely László verseiről, Klabund kötetéről. Nyomon követte a másod-harmadvonalbeli Vas megyei szerzőket. Mellettük megemlítette Darwin, Freud, Einstein eszméit és a kortárs képzőművészeti, zenei hatásokat. Vegyük hozzájuk szaporodó írásait! Maradhatott-e ideje az iskolai feladatokra?
Babitsnak rendszeresen küldött verseket. Büszkén osztotta meg másokkal, hogy a Mester is erre kérte. Komolyan igényelte a tapasztaltabbak kritikáját. Ezt várta Pável Ágostontól, Székely Lászlótól, Kosztolányitól. Erre kérte fiatal pályatársait is. Sajnos Babitsnak róla szóló értékeléseiből mindössze néhány mondatot ismerünk. Vajon szükségesnek tartott-e prozódiai változtatásokat, ajánlott-e címmódosításokat, javításokat, kihagyásokat? Ami kétségtelen: Weöres Sándor alig múlt 19 éves, amikor első verseit viszontláthatta a Nyugatban. Honoráriumként fél évig kapta a folyóiratot. Olykor később is ezzel fizették. Könyveket részben ajándékként, részben azért adtak neki, hogy ismertetéseket írjon róluk. 1933 áprilisában a megjelenés reménye nélkül juttatott el epigrammákat a szerkesztőnek. Közöttük volt a Koratavasz, az Osvát, a Hitler és a Tavaszi vetés. Babits egyiket sem közölte. Az üres szobastanzáin hosszú ideig, kétkedve dolgozott. Több ismerősének elküldte, némelyiküknek bölcseleti hátterét is vázolta. A Nyugat erre sem tartott igényt. Sok esetben tudjuk, hogy milyen írásokat szánt oda, de azt csak egészen ritkán, hogy egy részük miért maradt ki a folyóiratból. A kihagyottak alapján alkothatott képet a szerkesztőség igényeiről. Az első években többször érték meglepetések; esetenként méltatlankodott is miattuk. „Husz-harminc beküldött versem közül ha kettőt lehoznak, a legrosszabbakat” – panaszolta Pável Ágostonnak.7 A rövidebb-hosszabb ideig tartó várakoztatások ritkultak. A Nyugat rostáján egyre kevesebb írása hullott ki. Ilyen volt a Kosztolányinak és Babitsnak is elküldött egyiptomi átdolgozása (Az aggastyán panasza – Ptáhotpu, ó-egyiptomi költő), amely a Szivárványban jelent meg, továbbá a Válaszban kiadott Széchenyi. Az olykor előforduló mellőzések nem szegték kedvét. Tudta, mit jelent a Nyugatban szerepelni. Barátait rendszeresen biztatta, hogy ne adják fel a kísérletezést: essenek túl a bemutatkozás – esetleg kínos – procedúráján. Akkor is küldjenek írásokat, ha az elfoglalt Babitstól nem érkezik válasz! Amikor Takáts Gyula első ottani megjelenéséhez gratulált, megjegyezte, nem érti, miért éppen azt a versét közölték, hiszen vannak sokkal jobb művei.
1932-től tervezte a Hideg van kiadását. Sorra kapta az elutasításokat. A Singer és Wolfnernél, a Szombathelyen működő Faludi Ferenc Irodalmi Társaságnál és a Pesti Hírlapnál nem járt sikerrel. Az Athenaeum is elhárította. Pável hiába kért támogatást Babitstól, elmaradt a kedvező válasz. Weöres hitt abban, ha rendszeres szerzője lesz a Nyugatnak, a lap leveszi válláról a megjelentetés gondját. 1933 nyarán biztatást kapott a lábadozó főszerkesztőtől. Reményeiben lassan csalatkoznia kellett. A folyóirattól másféle segítség érkezett: magánkiadású első kötetéről Illyés Gyula közölt méltatást. Dicsérte rátermettségét, formai biztonságát, figyelmének pontosságát. Rá jellemző módon fontosnak tartotta falusi életképeinek hitelét, a bennük található részletek elevenségét, friss megvilágítását. Sok elismerő mondata között alig akad kritikaként értelmezhető. Mondjuk, az, amely szerint a költészet világában jól eligazodó pályatársa „csupán az életben tájékozatlan még”. Vállveregető megállapítását bőven ellensúlyozta. Zárósoraiban szinte visszhangozta Bónyi Adorján, Kosztolányi és Pável Ágoston korábbi jóslatait: „Indulása után a legnagyobb várakozással nézzük útját, s várjuk a hűvösebb régiókba.8
A kő és az ember borítóján már szerepelt a Nyugat emblémája. Ez akkor is rangot jelentett, ha nem járt anyagi támogatással. (Furcsa módon ismertető sem jelent meg róla a folyóiratban.) Írásait folyamatosan kiadták; a Baumgarten Alapítvány jutalmából, illetve díjából pedig eljuthatott Norvégiába és a Távol-Keletre. Nagy versek ihlető élményeivel gazdagodott.
A magyar irodalom tervhalmozójaként Németh Lászlót szokták emlegetni. Weöres ebben a tekintetben is méltó társa. Megírandó témáiról, torzóiról, prozódiai kísérleteiről rendszeresen tájékoztatta barátait, mestereit. Babitsnak 1933 februárjában zenei műfajokhoz kapcsolódó ötleteit említette. A szvitet, a versszimfóniát és a fúgát: „Azonkívül egy »giccs« nevű műfajt akarok csinálni, amiben a sláger-romantikát és dzsessz-ritmust próbálom megnemesíteni, kicsit nagyképűen uccasarat mímelni a templomtorony gombján és ily módon a sarat fölcsalogatni: mire fölér, már nem sár lesz, hanem föld.9 Példákat is mellékelt. Ezekből a kísérletekből a főszerkesztő nem kért; a levélben említett Gilgames első tábláját viszont négy év múlva közölte.
A korábban említett vonzás és taszítás Füst Milánnal kapcsolatban is elmondható. Hozzá fűződő ambivalens élményét Weöres már bemutatkozó levelében szóba hozta; a Mester versei egyszerre váltottak ki belőle borzongást és szeretetet. Üzenetét egy episztolával együtt juttatta el hozzá. Ennél hatásosabb eszközt alig találhatott volna. A címzett annyira megörült neki, hogy maga továbbította Babitsnak. Újdonsült levelezőtársától azt kérte, küldje el neki még egyszer a vers kéziratát, hogy megőrizhesse. Néhány javítást is kezdeményezett.10 Az episztola számos szövegeltéréssel jelent meg a Nyugatban. Az ötödik sor után például hiányzik a tegező fordulat magyarázata: „mint isteneket s ringyókat szokás: mert szólni könnyebb így nekem”. A variánsokkal sokat bajlódott; róluk 1935. április 21-én írt levelében számolt be. A kő és az ember-ben az eredeti változatban közölte. Három évvel később Füst Milán dedikált kötetének hatásáról áradozott: „Verssoraiban mindig valami alkatilag-adott kielégítetlenség borong, mint a vonuló felhőkben, mindig egy-fajtájúan és mindig más-formájúan; zsongító érzés belebámulni ebbe az örök-egyfajta vonulásba, mely mindig más-más alakzatokat mutat; és szinte mindegy, hogy a zsongító bámészkodást mikor és hol kezdi és végzi az ember.”11 Tanulmányt ígért róla, de ez tudomásom szerint nem készült el. Doktori dolgozata után Füst Milán nehezen megközelíthető költészetéhez szeretett volna kulcsot adni. 1939 nyarán és őszén több alkalommal szólt Mesterének látásmódjáról, amely szerinte az ősköltészetével rokonítható: az én helyett megint az egyetemest hangsúlyozza; mely a személyt nem centrumnak, hanem a mindenség egységes áramában fölvillanó részecskének tekinti”.12 A kérdés tárgyalása kapcsán a jelen és a jövő költőjének összehasonlítására is kitért. Fölvetése elválaszthatatlan önképétől és költői gyakorlatától. Folytatását többek között A teljesség feléoldalain, a világháború után írt nagy verseiben és a Tűzkútbevezetőjében (Köszöntés) olvashatjuk.

Kritikus hangon
Weöresnek bemutatkozásától kezdve voltak bíráló megjegyzései a Nyugattal kapcsolatban. Ezek részben a harmadik nemzedék helykeresésével, esztétikai nézeteivel, poétikai gyakorlatával, világlátásával, függetlenedési kísérleteivel magyarázhatók. Babits Mihály a Figyelő című rovatban mérlegre tette a Vajda János Társaság által kiadott Legújabb magyar versek-et. Értékelő soraiban harmadik generációnak („unokáink”-nak) nevezte őket. A dicséret mellett hosszan sorolta bíráló megjegyzéseit. Korainak vélte az antológiát, és nem tartotta szerencsésnek, hogy a költők által beküldött versekből állították össze. Hiányolta belőlük az újabb hatásokat, a távolabbi minták keresésének vágyát.
A „rutinos és változatos hangú” költőkről azt állította, alapvetően a Nyugat első vagy második nemzedékének kitaposott útján indultak el. A név szerint kiemelt Weöresről megjegyezte, hogy tőle „még kiszámíthatatlan meglepetéseket várhatunk”.13 Mellette Vas István rokonszenves fejlődésvonalát már kritikusabb nézőpontból jellemezte.
A főszerkesztő nemzedékszemléjét és minősítéseit – a rá vonatkozó dicséret említése nélkül –Weöres nem fogadta el. Fenntartásait 1934. október 22-én Vas Istvánnal osztotta meg. Babits Vén cigány-ára hivatkozva szólt a módosuló eszményekről, a változás kényszeréről: „Ők megtörték az utat, hát ne kívánják tőlünk, hogy mi is úttörők legyünk: tűrjék el, hogy új emeletet húzunk az ő palotájukra. Nekünk nem összefoglaló szerep jutott; az idő nem a Klopstockoknak, de a Goethéknek kedvez, nem a Berzsenyiknek, de a Vörösmartyknak.14 Fejtegetésében újabb viszonyítási pontokat nevezett meg. Bizonytalan volt abban, hogy válhat-e valaki dantei vagy goethei összefoglaló egyéniséggé. A nyugatiak közül Paul Valéryben látta ezt a lehetőséget. Ugyanezen a napon lakonikus levelet írt Babitsnak. Eltérő véleményéről nem ejtett szót. (Ki tudja, személyes találkozásuk során megtette-e?) Újabb verseit mellékelte. Hálás tisztelettel kívánt minden jót neki és feleségének.
A korabeli magyar irodalmi életről, a folyóiratok irányultságáról Weöresnek határozott véleménye volt. Bírálta az elvtelen dicséreteket, a velük összefüggő provincializmust. Pável Ágostonnak küldött üzenetéből kiderül, mennyire ismerte az irodalmi kínálatot. Számvetésében kifejezte a megújulás és a függetlenség igényét: „Mindenképpen szükség van egy egészséges, érdekektől és hiuságoktól mentes szépirodalmi lapra (a Nyugatnál »bácsi-wirtschaft« van, a Napkelet nagyrészt másodrangú erőkkel operál, az Álláspont pénz-érdekeket képvisel, az Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Széphalom regionális jellegüek, az Új Idők a közönség kegyeit keresi és más szempontot alig ismer, az Élet klerikális, a Munka szocialista, a Névtelen Jegyző, Perspektíva, Szivárvány, Fórum stb. pénztelen és érvényesülni-vágyó fiatalok klikkjének rövidéletü gyermeke stb.: ha így végignézi az ember, hát egyik se adja azt, amit adhatna).”15
A Nyugat bőven kapott kritikákat vélt vagy valóságos elfogultságaiért, belterjességéért. Weöres imént idézett szavait nem a pillanatnyi indulat szülte. Néhány hónappal később Vas Istvánnak azt a reményét fejezte ki, hogy a fiatalabbak kevésbé legyezgetik egymás hiúságát, mint az előző nemzedékek képviselői. Amikor Pável Ágoston kötetéről bírálatot ígért, kételyeit sem hallgatta el: „Örömmel vállalkozom a föladatra, bár tudom, hogy nem fogják közölni, a Nyugatnál ugyanis nagyon családias állapotok vannak és a kritizálást a klikk beltagjai végzik, én ott csak a zsúfolt villamos ütközőjén lógok és előbb-utóbb le fogok pottyanni róla.”16 Kedvetlenül fogalmazott sorait falra hányt borsónak érezte. Attól tartott, hogy ismertetése a „háziasan vezetett” folyóirat szemétkosarába vagy a szerkesztő fiókjába kerül. Aggodalmai nem igazolódtak. Babitsék azonban alaposan megrövidítették írását. Elsősorban a kisebb tehetségű, ismeretlen Vas megyei költőkről szóló részeket és a sűrű idézeteket kurtították meg. Egyiken sem csodálkozhatunk. A folyóirat a jelentősebb kötetekről is gyakran szólt szűkszavúan. Radnóti, Vas István, Forgács Antal, Szegi Pál, Jékely értékelései is hasonló terjedelműek. Weöres nyugat-dunántúli lírai körké-
pét (benne Ősz Ivánnal, Székely Lászlóval, Bárdosi Németh Jánossal) alighanem aránytévesztő túlzásnak tekintették. A Nyugat azonban később is várt tőle bírálatokat. Nem tudjuk, hányat küldött be, és hogy pontosan miként bántak velük. Ami biztos: zavarta egyes beavatkozásuk, bántotta késleltetésük. Takáts Gyulának egyenesen azt üzente, hogy mivel őt a Nyugat nem szívesen látja kritikusként, szerencsésebb lenne, ha kötetét Forgács Antal ajánlaná az olvasóknak. Évek múlva Pávelnek panaszkodott a folyóirat durva eljárása miatt: „Sajnálattal látom, hogy Gazdag Erzsiről írt kritikám nem jelent meg a Nyugat februári számában; ellenben megjelent egy másik kritikám, megcsonkítva. – Remélem, hogy ez a bírálat megjelenik a februári számban; ámbár ezt is bizonyosan összenyirbálják idétlenné, szokásuk szerint.17 Arról nincs tudomásom, hogy a szerkesztőségnek szóvá tette-e a sértő törléseket, átigazításokat.
A Nyugatban megjelent ismertetőiből csak óvatos következtetéseket vonhatunk le. Egy évtized alatt mindössze 11 szerző 11 kötetéről írt.18 Beszédes adatok. Bár tehette volna, egyikükről sem közölt többet. Értékeléseinek eloszlása is egyenetlen; többségük 1939–40-ben született. A bemutatottak közül Pável Ágoston, Székely László, Gazdag Erzsi a földije volt. Az első kettő atyai barátja is. Nem tartoztak a Nyugathoz; egyetlen versük sem jelent meg a folyóiratban. A bíráltak fele saját nemzedékének tagja. Olyannyira, hogy Vas István, Tatay Sándor, Kálnoky László, Jékely Zoltán, Gazdag Erzsi egyidős vele, vagy legfeljebb egy-két évvel idősebb nála. A méltatások közül csupán a Jékelyről és a Vas Istvánról szóló írás lép túl a szűkre szabott kereteken, belőlük fontos vallomások is kiolvashatók. A többiben néhány általános megjegyzésen kívül az idézetek uralkodnak.
A Nyugattal párhuzamosan, illetve közvetlenül utána Takáts Gyuláról és Kocsis Lászlóról a Magyar Minervában, Devecseri Gáborról a Diáriumban, Zelkről, Csorba Győzőről, Károlyi Amyról az újraindított Válaszban írt. Néhány rövid ismertetése a Magyar Ifjúság, a Szivárvány, a Vasi Szemle, a Tükör, a Kalangya, a Sorsunk és az Egyedül Vagyunk hasábjain jelent meg.

Fegyvertársak és vetélytársak között
A harmincas években a Nyugat mellett Weöresnek tucatnyi fóruma volt. A teljesség és a rangsor igénye nélkül említem a következőket: Magyar Ifjúság, Tiszántúli Figyelő,
A Pesti Hírlap Vasárnapja, Keresztmetszet, Magyar Minerva, Számadás, Argonauták, Sorsunk. A Szép Szóban jelent meg többek között a Shakespeare és Velazquez szelleméhez, a Hölgy-arckép,a Hazaszálló és a Kariatid. A Válaszban látott napvilágot egyebek mellett A lány elutazott, a Félhomály, az Őszi éj, a Mit bánom én, a Disznóetetés és a Haláltánc.Révay József készségesen közölte a Tükörben (Határőr, Capriccio, Altató, Plein air, Alkonyi dal, Holdas éj, Magyar haiku-versek: Kerti jelenet, Ábránd, Szomorújáték, Lábnyom, Verőfény, Vélemény, Nyár, Nyugovás a tóparton). A Protestáns Szemle hozta a Balladá-t, a Zsoltár-t, A kő és az ember-t. A székesfehérvári Várban versein kívül formálódó doktori dolgozatának rövid részlete is megjelent. A Fejér Megyei Napló mellékletében, az Új Erőben szerepelt a Balassi-strófában írt Madártávlat, Pálffy István szerkesztő pedig személyes hangon méltatta első kötetét.
A Nyugatban a harmincas évek derekán több vita folyt a nemzedékek kérdéséről. Ezek részben önálló tanulmányokban, más esetekben egyedi vagy csokorba gyűjtött könyvismertetésekben olvashatók. Utóbbira példa Halász Gábor kritikai szemléje, amelyben mindhárom nemzedék képviselőiről (Gellért Oszkár, Füst Milán, Török Sophie, Marconnay Tibor, Fenyő László, József Attila) szót ejtett. A legfiatalabbakra az utolsó bekezdésben kerített sort: „Egyszerűek, természetesek, szókimondók, a verselés hanyagságát ugyanolyan virtuózan értik, mint a technikáját, de már szükségét érzik az antik álarcöltésnek (Vas István), újfajta helyzetdaloknak, új mesterkéltségnek (Weöres Sándor), sőt pátosznak is (Bóka László). Felvilágosodottak és titokáhítók, ami a legjobb lélekállapot. Talán közülük kerül ki, talán még most is kis gyerek, aki az átmenet sejtéseit az új, ismeretlen artisztikumról beteljesíti.”19 Nem sokkal később értékelte Az európai irodalom történeté-t. Ennek egyik passzusa tisztázásra késztette Babitsot (A nemzedéki kérdés vitája). Halász a Személyes kérdésben című írásban érvelt tovább, amelyre a főszerkesztő azonnal válaszolt (Vádak és ködök). A fiatalabb korosztályok minősítése a következő években megszólalásra késztette Török Sophie-t és Fenyő Lászlót; Kassák Lajost, Jankovich Ferencet, Halász Gábort és Babitsot. A nemzedéki kérdés tisztázása céljából Weöres Sándor vitacikkben, könyvismertetőben és versben is vállalta a nyilvánosságot.
A szavakkal kergetőző költő Domokos Mátyás találó jellemzését elfogadva – egyúttal „sült realista” volt. Nem csupán verseinek valóságfedezete kétségtelen. Ítéletében határozott, érveiben pontos. Ha meghökkentő ugratásaitól eltekintünk, minduntalan azt érzékelhetjük, hogy két lábbal állt a földön. Ezt igazolja a Hang a „legifjabb” nemzedékből című írása, amelyet huszonkét évesen adott ki a Nyugatban. Ha név nélkül közölték volna, egy-egy megállapítását József Attila-i fordulatnak vélhetnénk. A kiéleződő ellentétekről például azt vallotta, hogy nem az életkor, hanem a társadalmi hovatartozás szerint alakulnak. Az idősebbek leértékelően tekintenek az ifjakra, akik állástalanul, az előrelépés esélye nélkül, irigykedve nézik az előttük járókat. Illúziótlanul vonta le a következtetést: ha ez a helyzet az életben, nem lehet másképp az irodalomban sem. Természetes, hogy léteznek korosztályi sajátosságok; időszerű lenne őket akár a Nyugat hasábjain is elemezni. De egy percig se feledhetjük, hogy a nagy művek létrejöttéhez nem az ilyen-olyan szekértáborok szükségesek, hanem a magányos alkotók kínlódása. Az előttük járók erényeit elismerte, de éles szavakkal minősítette ellentmondásos fellépésüket: „együttes nemzedéki szereplésük meglehetősen sivár. Kezdetben forradalom helyett meddő forradalmaskodni-akarás, később pedig (akár az ő hibájukból, akár nem) az »öregek« melletti kritikai szolgálattétel és homályos célzásokban vagy személyeskedő kirohanásokban nyilvánuló irodalompolitikai lázongás jellemzi őket”.20 Ha tekintetbe vesszük, hogy Németh László már a Tanut írta, a Választ szervezte, József Attila túl volt súlyos következményű Babits-pamfletjén, Sárközi György és Szabó Lőrinc ez idő tájt alig szerepelt a Nyugatban, viszonylag keveseknek szánhatta a bíráló szavakból szőtt Nessus-inget.
Kassák Lajos 1936 nyarán vette górcső alá a huszonévesek irodalmi teljesítményét. Ítélete lesújtó volt. Egyetlen költőt sem említett, de név és cím nélküli idézeteiből (például Vas István: Verseim megjelenésére; Zelk Zoltán: Nincs vigasz itt; Szoba) így is egyértelmű, hogy kiket bírált. Reviczky- és Ábrányi-utánérzéseket pécézett ki. Szóvá tette igénytelenségüket, invenció nélküli művészetüket, illetve azt, hogy az „alkalmazkodás fogalmát összetévesztik az alakítás fogalmával”.21Az aránytévesztő támadásra rövid időn belül Jankovich Ferenc válaszolt. Úgy vélte, a kritikának nem lehet feladata, hogy azt kérje számon, ami az alkotókból hiányzik. Korainak és elhamarkodottnak tartotta a velük kapcsolatos hiánylistát: „Vajjon mi szépet lehetett volna írni a Holnap nemzedékéről abban az időben, amikor annak tagjai még huszadik évük körül forgolódtak? Ady azidőtájt oly verseket írt, melyeken még a farkaskörmöket sem lehetett gyanítani.”22
Igaz, nevének említése nélkül, másik választ is kapott. Az Éjszakák című Jékely-kötet kapcsán Weöres újra szóba hozta a nemzedéki kérdést. Értékelésének egyik-másik fordulata aligha született volna meg Kassák vádirata nélkül. Részben az általa használt bíráló szavakra hivatkozott: „Többízben olvastam affélét, hogy a mostani fiatal poéták hátatfordítanak a valóságnak, életnek, maguk-építette távlattalan világban apró dolgokkal édelegnek; én inkább úgy látom, hogy aligha lehet valaki jobban belesüppedve a valóságba, a hétköznapba, mint egy átlagos mostani poéta: távlattalanságát nem a maga-alkotta világ okozza, hanem a körülötte-levő világ kisszerűsége, körülményeitől nem láthat messzebb, mint a napi eseményekig, a nyomorig és a fővárosból kifelé tett rövid kirándulások emlékéig.”23
A Jékely-versek élménye jó alkalmat nyújtott számára, hogy megfogalmazza esztétikai mércéjét. Ebben is érzek visszautalást Kassák cikkére: „hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer – a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője”.24 Két hónap múlva ez a metafora vált költői hitvallásává, óhajává a „Harmadik nemzedék” zárlatában: „Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: te légy te légy birálóm!” De ez már egy másik értékeléssel is összekapcsolódott.
Halász Gábor A líra ellenforradalma című írásában a huszonévesek meghatározó lírikusait értékelte. Közülük Jékelyt tartotta a legígéretesebbnek. Mellette Radnóti, Jankovich, Zelk, Devecseri, Weöres, Hajnal Anna líráját minősítette. Babits Szerkesztői megjegyzés-e arról tanúskodott, hogy sem a kritikus sorrendjét, sem osztályozásának szempontjait nem fogadta el. Úgy érezte, korai még az idő a nemzedék tagjainak rangsorolására. Osvát egykori gesztusára emlékeztető módon zárta türelemre és pontosításra intő kiegészítését: „Nem mulaszthatjuk el ez alkalomból külön is felhívni a figyelmet a fiatal Weöres Sándor különös tehetségére, mely még kiszámíthatatlan meglepetéseket hozhat azoknak, akik a magyar líra jövője iránt érdeklődnek.25
A Nyugat korabeli felfogását bizonyítja, hogy nem zárkózott el az élesebb polémiáktól és a sarkos véleményektől. Az akkor 30 éves folyóirat főszerkesztőjének példás eljárását többek között Bálint György emelte ki. A lap 1937 tavaszán közölte Weöres határozott kiállású, pengeélességű „Harmadik nemzedék”-ét. Nyilván nem véletlen, hogy a szépirodalmi rovat helyett az Őrjáratban kapott helyet. A hitvallás egyszerre önmagát és társait védő vitairat, többfelé vágó, szarkasztikus elemeket is tartalmazó ellentámadás és ars poetica. Visszautasítja, hogy egynemű, apolitikus, befelé forduló társaság lenne a fiataloké. Jékelyt, a Nyugatban verssel nem szereplő Dsidát és Vas Istvánt említette. Bírálóikat nem sorolta fel, de Babits és Halász Gábor korábbi megjegyzésein kívül Kassáknak is felelt. Többek között úgy, hogy az általa név nélkül idézett Zelk-sorokat védelmébe vette. A „Harmadik nemzedék”-en kívül néhány (szerényebb igényű) epigrammájában is felvette a kesztyűt; ezek azonban nem a Nyugatban jelentek meg.
Weörestől idegen volt a költői értékelésével kapcsolatos féltékenység vagy kicsinyesség. Egy Jékelyhez szóló levelében arra is kitért, hogy Halász Gáborra egyáltalán nem haragszik, amiért őt csupán mellékesen említette: „kritikai kötelességét teljesítette, mikor őszintén írta meg a véleményét. Bárcsak minden magyar kritikus mindenkivel kapcsolatban mindig ennyire őszinte volna”.26 Biztosak lehetünk abban, hogy Halász sem orrolt meg különösebben. 1939-ben a Nyugatban értékelte Weöres szerepjátszó képességét.27 Ugyanebben az évben jelent meg Jékely Zoltán elismerő véleménye A teremtés dicsérete című kötetéről.28

A harmincas évek közepéig kell visszalépnem az időben. Ekkor ismétlődő kísérletek történtek az irodalmi élet decentralizálására. A kezdeményezések részben (de nem kizárólagosan) nemzedéki alapon szerveződtek. Weöres ösztönözte, figyelemmel kísérte és barátainak is ajánlotta őket. Közülük a pécsi Öttorony az első számig sem jutott el. Ez az elvetélt kísérlet nem a Nyugat ellenében jött volna létre; bevezetőjét egyenesen Babits Mihálytól kérték. Amikor Sárközi György átvette a Választ, Weöres saját versein kívül Tatay Sándor, Képes Géza, Jékely Zoltán és Takáts Gyula írásait ajánlotta figyelmébe. Barátainak is szólt a reményteli vállalkozásról, amely a tekintélyes munkatársak mellett nyitva állt a fiatalok előtt. Nemzedékének tagjai a harmincas évek derekán önálló kiadványt tervezgettek. Leveleikben egyre-másra tűntek fel a vidéki kezdeményezések. Gyarapodott a munkába bevonhatók névsora. Lehetséges fórumként szóba került a Tiszántúli Figyelő;Weöres azzal kacérkodott, hogy új lapot alapít. Erre végül nem vállalkozott, de a közös fellépésről nem mondott le.
A nemzedéki orgánum gondolata Jékelyt, Takáts Gyulát, Kiss Tamást, Képes Gézát, Hajnal Annát, Tatay Sándort is foglalkoztatta. Reménnyel töltötte el őket a Számadásnak egy évre előlegezett kiadói támogatás. A kijózanodás gyorsan jött. Lapjuk unikumnak bizonyult: már második száma sem jelent meg. Weöres rövidesen a Szép Szót ajánlotta Takáts Gyula figyelmébe. József Attilának ő is adott verseket. Eközben változatlanul szerepelt a Nyugatban. Nem kötelezte el magát egy fórum mellett; bizonyos írásait több szerkesztőségnek juttatta el. Néha egymástól távolabb állóknak is. Jó példa erre Illyés Gyulának című költeménye, melyet egy levél kíséretében küldött el Sárközi Györgynek. Többek között azt írta róla, hogy a „cikornyás versezet” az Új Magyarságban, a Kelet Népében vagy a Nyugatban is megjelenhetne.29 Ezúttal viszont kétségbe vonhatjuk valóságérzékét. Az Illyésnek címzett, könnyen félreérthető episztola aligha szerepelhetett volna abban a lapban, amelyiknek egyik meghatározó alakja éppen Babits jobbkeze volt. Ez nem mond ellent korábbi állításomnak a Nyugat bátorságával kapcsolatban.
Itt még egy lényeges kitérőre kényszerülök. Weöres a harmincas évek első felében néhány alkalommal sommásan jellemezte Illyés Gyulát. Ilyenkor nem egy-egy verséről, hanem hatásáról, elfogadottságáról, általános benyomásokról ejtett szót. A költői szerep eltérő megítéléséről. Szinte minden alkalommal a kortársak összefüggésében említette, többnyire távolságtartó módon. Nem sokkal Nyugat-beli bemutatkozása után, 1932. október 26-án azt írta Babitsnak, hogy szombathelyi barátai körében annyi Illyés Gyula- és Erdélyi József-verset hallott, hogy pihenésképpen jólesik Aranyt olvasnia.
Pável Ágostonnak 1933 januárjában ezt jegyezte meg róla és pályatársairól: „Bartalis János az elégedetlenség hol dacos, hol gőgös, hol öngúnyos, hol kétségbeesett fintorait vágja a világra; Nadányi Zoltánból majdnem mindig a hím beszél, hol jóllakottan, hol éhesen, hol az öregedés szomorúságával; Török Sophie verseiből szinte állati kétségbeesés sikolt, analízissel hűtve; Illyés Gyula fölül a torony gombjára, és ott a mellét veri; Fodor József a szóképek kárpitjai mögé menekül a tüskés valóság elől; Fenyő László halk szomorusággal leltározza a bajait. Ezek, Illyés Gyulát kivéve, szinte befalazzák a költészetüket önmagukba, úgy hogy lírájukba alig-alig csöppen az énjükön-kívüli világ fényéből vagy árnyékából valami. (Illyésnél azonban a kifelétekintés többnyire zseniskedésbe vagy egyszerűsködésbe, szóval modorosságba fullad.)”30 Érzékelhetjük, hogy Illyést kiemelte, nem azonos módon értékelte a többiekkel. Hasonló távolságtartással írt róla Berda Józsefnek 1933 őszén: „A prófétaságot Ady, a parasztkodást pedig Erdélyi és Illyés már alaposan lejáratták.31 Kétségtelenül bántó szándékú ítéleteit másutt elhangzó megjegyzéseivel együtt tekinthetjük jellemzőnek. A Nyugatban kitüntetett módon szerepeltetett Erdélyi Józsefet például „par exellence lírikusnak” tartotta. Tény, hogy a kordivatok előtt meg nem hajló Kosztolányit tekintette mércének, és nem azokat, akik a harmincas években szerinte programszerűen írtak szociális tartalmú verseket.
A hozzá közel álló Pável Ágostont és Takáts Gyulát is figyelmeztette ilyen típusú műveik esztétikai, stilisztikai botlásaira.
A vers születésé-ben a különböző alkotótípusok jellemzése során a Petőfi- és Ady-fé-
le „érzelmi költők”-ről azt írta, hogy „egy-egy csirából a költemények tízeit és százait termelik; oeuvre-jükben néhány tárgykör és forma sokféle változatban mutatkozik újra meg újra: a versek gyökere bennük marad, tovább él, tovább alakul és megint kihajt, mint az évelő növény”.32 Ez természetesen nem azt jelenti, hogy életművükben ne talált volna jelentős darabokat. Alkatuk, önszemléletük, vátesz voltuk vagy programosságuk azonban sok tekintetben idegen maradt számára. Nincs szövegszerű bizonyítékom, de feltételezem, hogy Illyés és József Attila bizonyos verseit is ebbe a csoportba sorolta; és személyükkel kapcsolatban lehettek efféle aggályai. Ami kétségtelen: látta, hogy egyes műveik miatt lényegesen sebezhetőbbek, kiszolgáltatottabbak az utókor kisajátítói számára. (József Attilát például „most már megdicsőült állami poéta”-ként említette 1980-ban írt epigrammájában.)
Episztolájában a Giulióként, Juliusként, Jules-ként megszólított Illyés leendő szobrát és kései kihasználóit állította szembe halálon túli önmagával. Illyést „igen nagy költőnek” tartotta. Korábban idézett fenntartásai ellenére sem akarta megbántani. Sárközi mellett alighanem Várkonyi Nándor is lebeszélte a vers közléséről, így az nem csupán a Nyugatból és a Válaszból, hanem A teremtés dicséreté-ből is kimaradt. Ennek okáról annyit biztosan tudhatunk, hogy Várkonyinak és közvetve a Janus Pannonius Társaságnak azt írta 1938. október 29-én: „Ha a vers ilyen félreértésre ad okot, nyilván nem lehet kiadni, még ha tán Illyés nem is sértődne meg érte; és ha a Társaságnak nem is volna ellene kifogása. Nagyra-becsülöm Illyést és nem szeretnék neki kellemetlenséget okozni.33 Tény, hogy a vers csak 1998-ban, valamennyi érintett halála után került az olvasók elé.34

Versei a Nyugatban
A korábban említett újságok, folyóiratok talán együttesen sem közöltek annyi Weöres-verset, mint amennyivel a Nyugatban szerepelt. Mindössze néhány olyan lapot ismerek, amelyből elvi fenntartás miatt maradt ki. Erdélyi József Fegyverétől az „ordítozás és a kofáskodás”, a szombathelyi Írott Kő első korszakától pedig Bárdosi Németh János és Pável Ágoston vitája riasztotta el. Balszerencsésnek tartotta a Válasz beolvadását a Kelet Népébe. Előnyösebbnek tartotta volna a fordított előjelű változást. Az átalakított lapban tudomásom szerint csak a Futó sorok három darabját adta ki. Az is lehet, hogy azokat még a Válasznak szánta. Közülük az elsőt kivételesen nagyra becsült erdélyi pályatársának halálhíre ihlette. Ez a folyóiratban durva névelírással, így került az olvasók elé: Dzsida Jenő emlékének. A másik kettő az Igric és az Egy dunai öngyilkosracímű epigrammája volt.
Weöres Sándornak 1932-től 1941-ig 78 verse jelent meg a Nyugatban. A tekintélyes mennyiséget akkor tudjuk értékelni, ha összehasonlítjuk nemzedéktársai szereplésével. A teljesség igénye nélkül említem Jankovich Ferencet (30 vers), Jékely Zoltánt (20), Kálnoky Lászlót (2), Rónay Györgyöt (10), Takáts Gyulát (4) és Vas Istvánt (20). Az 1906-ban született Zelk Zoltántól 15, az 1907-es Hajnal Annától 10, az 1909-es Radnóti Miklóstól 32, az 1917-es Devecseri Gábortól 15 vers szerepelt. A baráti köréhez tartozó Pásztor Béla háromszor, Képes Géza kétszer kapott lehetőséget a folyóiratban, Kiss Tamás egyetlenegyszer sem.
Weöres gyakran átírta verseit. Több alkalommal megváltoztatta a címet, elhagyta vagy kiegészítette az ajánlást. A művek egy részét ciklusokba rendezte, szimfóniáiba építette. Önállóságuk a nagyobb kompozíciók alá rendelődött. Különösen igaz ez a Nyugatban megjelent versek esetében. Közülük némelyiknek a fogantatásáról, alakulásáról A vers születése című doktori dolgozatában is beszámolt (Kovács; Mocsári dal; az eredetileg Adagio című Arabesque; Panaszdal; Kisváros; Félálom; Altwien ábránd; Fű, fa, füst). Alkalomadtán pontosította a helyesírásukat, szövegtagolásukat, javította a sajtóhibákat. Az összeállításban az eredeti címek és a lelőhely mellett megadom a művek végleges címét. Utalok a helyesírási vagy szóhasználati eltérésekre. Közlöm lelőhelyüket az Egybegyűjtött költemények-ben (Helikon, 2008) (a továbbiakban: WSEK I.).

 

  1. Hajnal (1932. 15–16. [augusztus] 152.) = Cselédlányok; a Látványok derengésben 2. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 46.)
  2. Jajgatás – Jeremiás Siralmai, III. 1–18. – (1932. II. félév, 620.) Azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 53.)
  3. Kicsinyesek (1932. II. 620.) = Nagyfejüek; eltéréssel. (WSEK I. 55.)
  4. A Krisztus-szemü asszonyok (1933. I. 173.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 43.) (A Hideg van című kötetben „Pável Ágoston bátyámnak” ajánlotta. Később az ajánlást elhagyta.)
  5. A szobalégy (1933. I. 173.) = Szobalégy; a Tíz figurális kompozíció 8. darabja; eltérésekkel. (WSEK 2003. I. 64.)
  6. Ady szelleme mondja: (1933. I. 174.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK 2003. I. 53.)
  7. A kovács (1933. I. 174.) = Kovács; a Tíz figurális kompozíció 2. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 58.)
  8. A kutya (1933. I. 175.) = Kutya; a Tíz figurális kompozíció 6. darabja; központozási eltéréssel. (WSEK I. 62.)
  9. Groteszk (1933. I. 175.); azonos cím; eltéréssel. (WSEK I. 48.)
10. Így élek Csöngén (1933. II. 31.) = (Csönge, 1933. február); a Naplójegyzetek 2. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 68.)
11. Önkarrikatura (1933. II. 31.); azonos cím; a Filigránok 6. darabja. (WSEK I. 72.)
12. Hajnali dal (1934. II. 97.) = Hegedű-partíta 1; eltérésekkel. (WSEK I. 112.)
13. Esős éjszaka (1934. II. 97.); azonos cím; a Dunántúli képek3. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 137.)
14. Öldöklő magány (1934. II. 97.) = (Csönge, 1933. július); a Naplójegyzetek 4. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 69.)
15. Adagio (1934. II. 367.) = Arabesque; eltérésekkel. (WSEK I. 129.)
16. Mocsári dal (1934. II. 368.); azonos cím; a Huszonnégy melódia 8. darabja. (WSEK I. 123.)
17. Erdei dal (1934. II. 368.); azonos cím; a Huszonnégy melódia 9. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 124.)

Hat vers (Valójában 7 vers! – LP) (1935. I. 54–57.)
18. Panaszdal (1935. I. 54.) = Hegedű-partíta 3; eltérésekkel. (WSEK I. 113.)
19. Hajnali harangszó (1935. I. 54.) = Hegedű-partíta 5; eltérésekkel. (WSEK I. 115.)
20. Őszi melódia (1935. I. 55.) = Valse triste; eltérésekkel. (WSEK I. 107.) A versről Kodály Zoltánnak 1935. április 9-én ezt írta: „Mester említette egyszer, hogy az új magyar lírában nem talál olyan verset, ahol az ütem mindvégig azonos marad. Az Őszi melódiá-t átdolgoztam ilyenné: az első, középső és utolsó strófa sorai háromfelé tagolt nyolcasok (3 – 3 – 2), míg a többi strófa sorainak középső üteme egy szótaggal rövidül (3 – 2 – 2.)” In: WSLev. II. 11.
21. Félálom (1935. I. 55.); azonos cím; a Huszonnégy melódia 1. darabja; eltéréssel. (WSEK I. 116.)
22. Altwien-idill (1935. I. 56.) = Altwien ábránd; eltéréssel. (WSEK I. 130.)
23. A beteg istenek… (1935. I. 56.) = Az ostobaságról; a Gnómák 2. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 99.)
24. Szent Iván hava (1935. I. 57.) = Himnusz a Naphoz; az Első szimfónia – A négy évszak – 2. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 106.)

25. Levél Füst Milánnak (1935. I. 385.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 111.)
26. Tavaszi dal (1935. I. 385.) = Jubilus; az Első szimfónia – A négy évszak – 1. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 105.)
27. Siralmas nekem (1935. I. 386.) = Hegedű-partíta 2; eltérésekkel. (WSEK I. 113.)
28. Kereszt-árnykép (1935. II. 44.); azonos cím. (WSEK I. 100.)
29. Kisváros (1935. II. 44.) = Kisvárosi villasor; a Dunántúli képek 17. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 144.)
30. Képeslap Klárának (1935. II. 44.); azonos cím. (WSEK I. 111.)
31. Estharang (1935. II. 45.); azonos cím; a Dunántúli képek 16. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 143.)
32. Szarvasok (1935. II. 45.); azonos cím; a Dunántúli képek 14. darabja; eltéréssel. (WSEK I. 142.)
33. Szellem-szózat (1935. II. 46.) = Simon mágus; eltéréssel. (WSEK I. 97.)
34. Nordkap – Baumgarten Ferenc emlékének – (1935. II. 151.) = Nordkapp; ajánlás nélkül; eltéréssel. (WSEK I. 149.) A vers A hallgatás tornyá-ban az ajánlás elhagyásával Nordkapp címen szerepelt.
35. Halotti énekek. I. Jövel, tökéletes… (1935. II. 151.) = Jövel, tökéletes; számozás nélkül. (WSEK I. 102.)
36. II. Az idők folyama… (1935. II. 152.) = Az idők folyama; számozás nélkül. (WSEK 102.)
37. III. Szép vőlegény… (1935. II. 153.) = Szép vőlegény; számozás nélkül; eltéréssel. (WSEK I. 103.)
38. Gyermekdal (1935. II. 153.) = Füstös rajkók; a Huszonnégy melódia 23. darabja. (WSEK I. 135.)
39. Himnusz az igéhez (1936. I. 223.) = A logoshoz;a Tizenkét óda 2. darabja. (WSEK I. 155.)

Két iker-szonett (1936. I. 373.) = Iker-szonett. (WSEK I. 180.)
40. Az elnyomóhoz (1936. I. 373.); azonos cím. (WSEK I. 180.)
41. Az elnyomotthoz (1936. I. 373.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 180.)

42. Mária siralma (1936. I. 412.); azonos cím; a Második szimfónia 4. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 193.)

Két hajnali himnusz (1936. II. 90.)
43. Áhitat (1936. II. 90.) = Hajnali áhitat; a Tizenkét óda 1. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 154.)
44. Harcias ének (1936. II. 90.) = Aurora combattans; a Tizenkét óda 11. darabja; eltérésekkel (WSEK I. 171.)

45. Pastorale (1936. II. 224.); azonos cím; eltéréssel. (WSEK I. 188.)
46. A fehér leány (1936. II. 350.); azonos cím; a Huszonnégy melódia 5. darabja. (WSEK I. 119.)
47. Vezeklés (1936. II. 351.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 250.)
48. Dávid tánca (1937. I. 62.); azonos cím; a Második szimfónia 3. darabja. (WSEK I. 192.)
49. Alvó leány (1937. I. 286.); azonos cím; a Tizenkét óda7. darabja. (WSEK I. 164.)
50. Fű, fa, füst (1937. I. 287.); azonos cím; a Tizenkét óda4. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 158.)
51. „Harmadik nemzedék” (1937. I. 389.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 176.)
52. LAO DZ (1937. II. 7.) = Lao-ce; a Régi bölcsekre 1. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 182.)
53. Évának (1937. II. 8.). Minden bizonnyal A vers születése című doktori dolgozatban is említett S. É.-hoz, azaz Schridde Évához szóló vallomás. Kötetben ezen a címen nem találtam.
54. Grófkisasszony (1937. II. 8.); azonos cím; a Dunántúli képek 18. darabja; eltérésekkel. (WSEK. I. 145.)
55. A Bab El Mandeb-en (1937. II. 122.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 169.)
56. Hindu dal (1937. II. 123.); azonos cím; a Huszonnégy melódia14. darabja. (WSEK I. 127.)
57. Gilgames Első tábla (1937. II. 195.; Jegyzetek: 199–201.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 209–214.) A Nyugatban közölt terjedelmes jegyzet a töredékére csökkent. (WSEK I. 225.)
58. Anyámnak (1937. II. 392.); azonos cím; a Tizenkét óda 3. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 156.) Weöres a versről ezt mondta: „az ő [Babits]Amor Sanctus-ának hatása alatt született”. In: Egyedül mindenkivel, 232.
59. Ábrahám áldozása (1938. I. 377.); azonos cím; a Második szimfónia 2. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 190.)
60. A holdhoz (1938. I. 378.); azonos cím; aTizenkét óda 6. darabja. (WSEK I. 163.)
61. Újszövetségi apokrif levél (1938. II. 128.); azonos cím; a Második szimfónia 5. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 195.)
62. A halálról (1938. II. 129.); azonos cím; a Régi bölcsekre2. darabja. (WSEK. I. 183.)
63. Beszélgetés (1938. II. 282.); azonos cím; a Régi bölcsekre 4. darabja; eltérésekkel. (WSEK. I. 184.)
64. Herakleitos (1938. II. 282.); azonos cím; a Régi bölcsekre3. darabja; eltérésekkel. (WSEK. I. 183.)
65. Japán táncjáték (1939. I. 25.); azonos cím; eltérésekkel. (WSEK I. 265.)
66. Karének (1939. I. 26.) = A történelmi korszak; a Hatodik szimfónia 3. darabja; eltérésekkel. (WSEK II. 26.)

Három iker-szonett (1939. I. 253–254.) Meng-Hao-Jan hétsoros mottójával; a Medúzá-tól kezdve a mottó kimaradt.
67. Mai költőre (1939. I. 253.); aMás iker-szonett 1. darabja. (WSEK I. 181.)
68. A hírnév mulandósága (1939. I. 253.) = Babér; a Más iker-szonett 2. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 181.)
69. Az érték halhatatlansága (1939. I. 254.); a Medúzá-ban „A vers születése” utóhangjacímen (29.); eltérésekkel. (Weöres Sándor: Egybegyűjtött prózai írások. Helikon, 2011. 108–109.)

70. Ha majd szememre rög borul (1939. II. 39.) = Ha majd testemre rög borúl; eltérésekkel. (WSEK I. 199.)
71. Istar pokoljárása (Babylon rege); Szeretett irányítóm, a szabadkai mester emlékének (1939. II. 160.). A végső változatban az ajánlás hiányzik. Eltérésekkel. (WSEK I. 205.)
72. Dalok Na Conxy Pan-ból (1939. II. 163.) = Dalok Naconxypan-ból. A Nyugatban közölt 10. vers a végleges változatban a 19. számú lett; eltéréssel. (WSEK I. 227.)
73. Dalok Na Conxy Pan-ból. II. (1940. II. 408.) = Dalok Naconxypan-ból; eltérésekkel. A Nyugatban összesen 15 szakaszból állt. Ez később 20-ra emelkedett. (WSEK I. 229.)
74. Naplórészlet (1940. II. 533.) = Naplójegyzet; eltérésekkel. (WSEK I. 251.)
75. Cseremisz dalok (1941. I. 49.); a Medúzá-ban azonos címmel, kibővítve, „Robert Lach gyűjtéséből” megjegyzéssel szerepelt. (Medúza, 47–49.) Később nem önálló versei, hanem fordításai közé vette fel: Mari (cseremisz) népdalok. Számozás nélkül; betűhíven. In: Weöres Sándor: A lélek idézése. Műfordítások. Európa, 1958. 839–841.
76. Sápadtan állnak a bozótok… (1941. I. 88.) = a Rongyszőnyeg 3. darabja. (WSEK I. 271.)
77. A hársfa mind virágzik… (1941. I. 88.) = a Rongyszőnyeg76. darabja. (WSEK I. 299.)
78. Hardangeri emlék (1941. I. 89.) = a Norvégia1. darabja; eltérésekkel. (WSEK I. 147.)

*
Bevezetőmben említettem, hogy Weöres és a Nyugat kapcsolata nem csupán arra a tíz évre korlátozódik, amelyben a költő versei szerepeltek. A főszerkesztő halála után rendszeresen megjelentek művei a Magyar Csillagban. Illyés a legifjabbak egyikeként közölte tisztelgő írását a Babits-emlékkönyvben. A Nyugat nagyjaihoz és saját nemzedéktársaihoz egész sor verset írt. A teljesség igénye nélkül sorolok közülük néhányat: Babits emlékére, Babits-embléma, Juhász Gyula, Füst Milánnak, Illyés Gyulának, Kassák Lajosnak, József Attila utolsó fényképére, Zelk Zoltán emlékére (József Attila és Kassák tisztelgő említésével), Vas Istvánhoz és azIllyés Gyula ravatalára. Idetartozik a Krúdy Gyula emlékére írt Nyolcadik szimfónia és több prózai vallomása, interjúja is. És akkor még nem szóltam azokról a költői hatásokról, amelyekről leveleiben, nyilatkozataiban emlékezett meg. Nem említettem a Weöresről szóló verseket, köszöntőket, visszaemlékezéseket. Végül azokat a hatásokat, amelyeknek a feltárása a filológusokra vár.

 

Jegyzetek

1. Weöres Sándor: (A Toll újabb Ady-ankét-je. Önálló cím nélkül.) In: A Toll, 1938. május. 132–133.
2. „Folyóiratokban, újságokban véletlenül találkoztam egy-két Ady- és Babits-verssel, és roppant furcsának, kellemetlennek, ellenszenvesnek találtam eleinte;
ez talán tizennégy-tizenöt éves koromban történt.” Simon István: Írószobám. (Beszélgetés Weöres Sándorral.) In: Egyedül mindenkivel. Szerk. Domokos Mátyás. Bp., 1993. 265. (A továbbiakban: Weöres: Egyedül.) Batári Gyula kérdéseire így válaszolt: „Tizenhárom évesen találkoztam először Ady, Babits versköteteivel, ők eltávolítottak addigi költőideáljaimtól, teljesen más világba ragadtak.” Weöres Sándor: Vallomás olvasmányaimról. In: Weöres: Egyedül,248.; Kabdebó Lórántnak ezt nyilatkozta: „…eleinte valósággal iszonyodtam attól, hogy valamilyen más stílusvilágba, másik eszmekörbe lépjek.” In: Weöres: Egyedül, 456.
3.Weöres Sándor: Négy vallásos magyar költő […]In: Weöres Sándor: Egybegyűjtött prózai írások. Bp., 2011. 208–210.
4. Weöres Sándor: Emlékezés Babits Mihályra. In: Magyar Csillag,1943. 716.
5. A messzeség közelsége. Első látogatás Babitsnál. Lejegyezte Károlyi Amy. In: Kritika, 1985/7. 14.
6. Weöres Sándor Babits Mihálynak, Csönge, 1933. jún. 22. In: WSLev. I. 195.
7. Weöres Sándor Pável Ágostonnak, „Csönge, 1933. jan. 20.”; S. Pável Judit tulajdona.
8. Illyés Gyula: Hideg van. Weöres Sándor első könyve. In: Nyugat, 1934. I. 586–588.
9. Weöres Sándor Babits Mihálynak, 1933. febr. 8. In: WSLev. I. 190.
10. In: Kortárs, 1983/6. 934. A vers végső változatában: „S ma fáradt gondolataim úgy lógnak ki az éjszakába, / mint holtak meszes lábai a takaró alól…”
11. Weöres Sándor Füst Milánnak, 1939. jan. 1. In: WSLev. II. 228.
12. Weöres Sándor Füst Milánnak, 1939. júl. 25. In: WSLev. II. 232.
13. Babits Mihály: Könyvről könyvre. Legújabb magyar versek. In: Nyugat, 1934. II. 177–178.
14. Weöres Sándor Vas Istvánnak, 1934. okt. 22. In: WSLev. II. 44.
15. Weöres Sándor Pável Ágostonnak, „Csönge, 1934. jan. 20.” S. Pável Judit tulajdona.
16. Weöres Sándor Pável Ágostonnak, „Csönge, 1933. jan. 20.” S. Pável Judit tulajdona.
17. Weöres Sándor Pável Ágostonnak, „Csönge, 1939. febr. 10.” S. Pável Judit tulajdona.
18. Weöres Sándor könyvismertetői a Nyugatban: 1. Pável Ágoston: Vak völgy ölén így zsolozsmázok. 1934. I. 460.; 2. Székely László: Énekek éneke. 1935. II. 55.; 3.Éjszakák(Jékely Zoltán versei). 1937. I. 228–229.; 4. Menekülő múzsa (Vas István versei). 1939. I. 123–124.; 5. Üvegcsengő(Gazdag Erzsi versei). 1939. I. 192–193.; 6. Július(Berczeli Anzelm Károly versei). 1939. I. 339–340.; 7. Világ térein gázolok (Bartalis János versei). 1939. I. 340.; 8. Az árnyak kertje (Kálnoky László versei). 1939. 119.; 9. Jelek a porban (Tatay Sándor elbeszélései). 1940. 217–218.; 10. Delelő nap (Fekete Lajos válogatott költeményei). 1940. 441.; 11. Új nap (Marconnay Tibor verseskönyve). 1940. 442.
19. Halász Gábor: Új verseskönyvek. In: Nyugat, 1935. I. 326.
20. Weöres Sándor: Hang a „legifjabb” nemzedékből. In: Nyugat, 1935. II. 384–385.
21. Kassák Lajos: …és a legfiatalabb korosztály. In: Nyugat, 1936. II. 91–101.
22. Jankovich Ferenc: „…és a legfiatalabb korosztály”. In: Nyugat, 1936. II. 302.
23.Weöres Sándor: Éjszakák (Jékely Zoltán versei). In: Nyugat, 1937. I. 228–229.
24. I. h. 229.
25. Halász Gábor: A líra ellenforradalma. In: Nyugat, 1937. I. 293–298. A Szerkesztői megjegyzés a 298. oldalon olvasható.
26. Weöres Sándor Jékely Zoltánnak, 1938. jún. 4. In: WSLev. II. 292.
27. Halász Gábor A század gyermekei című írásában ekképp értékelte Weörest: „Az érett bölcsesség azonban egy fiatal, nemrég még faunosan játékoskedvű költő ajkán szólal meg, és megütődve keressük a magyarázatot. Nincs-e túljátszottság ebben is, mint a régebbi szerepkörben, valódi indítékok mellett – hiszen könyvek, utak, témák tanúskodnak az ösztönös, mély vonzalomról – nem munkál-e a szemfényvesztés ingere? Bármi legyen azonban a helyzet, a mutatvány elragadó.” In: Nyugat, 1939. II. 108–112.
28. Jékely Zoltán: A teremtés dicsérete. Weöres Sándor versei. In: Nyugat, 1939. I. 120–121.
29. Weöres Sándor Sárközi Györgynek, 1938. okt. 21. In: WSLev. II. 202. Az episztola célját néhány nappal később így magyarázta Sárközinek: „Versemmel azt akartam mondani: az lesz a sorsa Illyésnek is, mint Petőfinek és az elnyomottakért harcoló többi nagy költőnek: elveit éppen az elnyomók fogják a legnagyobb hévvel hangoztatni. Tudod, hogy milyen alakok szoktak ágálni nagyon gyanús közéleti cirkumstanciák közt…” 1938. okt. 26. In: WSLev. II. 204.
30. Weöres Sándor Pável Ágostonnak, „1933. jan. 3. Csönge”; S. Pável Judit tulajdona. A hosszabb idézetet az teszi indokolttá, hogy a sorok egy része (jelzés nélkül) kimaradt Weöres Sándor egybegyűjtött leveleiből.
31. Weöres Sándor Berda Józsefnek, 1933. szept. 1. In: WSLev. I. 355.
32. Weöres Sándor: A vers születése. Pécs, 1939. 27.
33. Weöres Sándor Várkonyi Nándornak, 1938. okt. 29. In: WSLev. I. 498.
34. Weöres Sándor: Illyés Gyulának. In: WSLev. II. 203.