Lator László

KÉTSZER A HALÁLRÓL

1. Harmincévesen
A lelki táj, ahová most jutottam, fölér minden utazással. Írtam arról Professzor Úrnak, hogy eljutottam valami dimenziótlan semmibe: azt hittem, hogy innen tovább felfelé kell jutni, így jellemezte Weöres Sándor pályája egy szakaszát 1947 szeptemberében egy Fülep Lajosnak szóló levélben. Úgy tetszik, az 1944-es keltezésű Meghalni ebben a kiterjedéstelen semmiben játszódik. Egy anyagtalan, körvonaltalan, tündöklő világba, fényekbe-színekbe-illatokba visszatérni, beleolvadni: ez volna a halál. Felemelkedés az elhagyott személytelenbe. De ugyan kicsoda, micsoda jelenik meg a kezdősor káprázatos képében? Mert a földiesen érzéki jelzők, a birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű, valami földöntúlit, felettünk valót hívnak elő. Azt a közeget, amelyből, ki tudja, kinek az akaratából, születésünkkel kiszakadtunk: odafönn villámló kútnál / remegő gyöngy közt aludtál – / kikkel egy-éjbe jutottál, / mindannyival oda futnál, olvassuk az egy évvel korábbi Háromrészes ének-ben. De ha a Meghalni címet elhagyom, másképp, többféleképpen is olvashatom ezt a verset, s ez nagyon is illik Weöres Sándor költőtermészetéhez. Gondolhatom szerelmes-erotikus költeménynek. Miért ne lehetne mintája egy csakugyan birsalma-illatú nőtest, egy gyöngyház-tekintetű lányarc, miért ne hallhatnám a hangját harangnak és messzi hegedűnek (ráadásul igazi alanya nincs is ennek a mondatnak), illik is a készülő szerelem mögé a mindenségnyi háttér, a kék vonzás, hát még az a lázasan, hatalmasan érzéki kép, az égő tüskék fölött a Meztelen viharja. Aztán a záró sorpár, a megreng az édesség vad fészke, cifra tál az ölelkezés, a beteljesülés képzeteit indíthatja el az olvasóban. De akár azt is mondhatnám, hogy a kétféle megsemmisülés, az áhított gyönyörű halál és a szerelem eszméletvesztése, megváltó önkívülete jól illik egymáshoz. De ha elfogadjuk a cím sugallatát (eredetileg A meghalás pillanatá-t írta Weöres Sándor a himnikus dal fölé), az ember ősi, mitológiai formákban meg-megjelenő széphalál-vágyát olvasom bele a versbe. Áttűnni, szenvedés nélkül, a szűkös emberiből az emberen túliba. És ha az imént egy nőt képzeltem a versbe, a vers mögé, miért ne gondolhatnám azt is, hogy az a gyönyörű kettős hang, a harangé és a hegedűé, ha bennem szól, ha kívülem, mindenképpen valami kegyes hatalom hívogató szava? (Micsoda szándékosan vagy ösztönösen alakított zenéje van ennek a sornak! A tizenkettes első fele, kivéve a sorközepi mint-et, csupa mély hang, két hosszan hangzó nazális, Tóth Árpád kedvére való, benne egy bújtatott rím: a hangja, mint harang, a másik sorfél meg, ahogy a hegedűhöz illik, csupa magas magánhangzó, szívbe nyilalló tenor. Ha ilyen a halál pillanata, nem kell rettegnünk tőle. Aztán jön egy, legalábbis nekem, ködös-homályos sorpár: s mind több és tétován, sűrűdő lépteikre / felbődül és lerogy az űr sok-szarvu ikre. Miféle lények lépkednek itt? Forma szerint is hiányzik a birtokos, az alany. És miért rogy le az űrbeli iker? Az ikercsillagkép, Castor és Pollux? És miért sok-szarvu? Talán az a másfél száz csillag körülöttük? Lehet, Weöres Sándor éppen olvasott valamit (mindig érdekelték a művelődéstörténet hátsó tartományai), de az is megeshet, hogy az ikre a lépteikre hívására került a versbe. Mert a Weöres-vers mindenfelé nyitott, akármit befogadhat, de elhiteti velünk: oka van, hogy ott van, nem tudni, miért, de nem is érezzük szükségét, hogy a szöveg minden zegének-zugának végére járjunk. Weöres Sándor, utólag, felfejthetetlennek látszó verseiben is szerette minden szavát, mozdulatát megmagyarázni, értelmet adni a már-már érthetetlennek is. Emlékezzünk csak, hogy nyitotta meg, egy Domokos Mátyással folytatott beszélgetésben, a végletesen zárt Ablak négyszögében-t! Mert noha a verset rendszerint valamilyen ösztön, mondjuk, ihlet indítja, végső formáját a tudatos munka adja meg. A vers-költés folyamata három tagra bontható, közülük kettő túlnyomóan önkéntelen alakulás, és csak a harmadik a meggondolt alakítás; 1. a versbe-kívánkozó elemek felszínre kerülnek, 2. az alakító-beidegzettség úgy nyújtja a tudat elé az anyagot, hogy az a versformába és a tartalmi összefüggésbe idomulhasson, a tudat válogatja, egybeilleszti és megformálja a rendelkezésre álló elemeket, írta hajdan A vers születésé-ben. A vers, ebből következik, egyszerre fut az értelem világosságában és az értelemalatti homályában-félhomályában. Ezt az ikermotívumot én alig-alig értem, mégis nyilvánvaló, hogy ebből bomlik ki a sodró iramú verszárlat. Valószínű, hogy mikor a Meghalni-t írta, nem akart valami körülírhatót mondani. Azt hiszem, előbb volt a vers, csak később a címe. Mert a lélek árján fénylő forró igéket, egy kis túlzással, úgy is el lehet fogni, hogy nem értjük vagy csak félig-meddig értjük jelentésüket. De azért ezt a módszert nem mindenkinek ajánlanám. Tudni kell hozzá valamit, amit még a nagy költők sem mindig tudnak. Sanyikának könnyű, ő nem ember, mondta Weöres Sándorra egyszer, csak félig játékosan, Nemes Nagy Ágnes. Fülep Lajos, aki fukarul mérte az elismerést, jól emlékszem rá, a XX. századi világköltészet egyik nagy remekének mondta a Meghalni-t.

2. Hatvanhat évesen
A Meghalni után egy emberöltővel írt Weöres Sándor egy máshonnan támadt, másfelé tartó, keze alól itt-ott már ki-kiszaladó, de még nem utolsó korszaka meg-megcsukló hangján szóló nagy halálverset. Az már nem olyan bizonytalan jelentésű, széttartó lehetőségekkel tele költemény. A Boleró-ban (a cím a zenei mintára, az átvett technikára utal, sokszor fordított versre dallamot, szerkezetet, prozódiát, írt káprázatos táncdalpastiche-okat, keringőt, rumbát, rockot) a halandók keserves elmúlását, az édes apróságokkal marasztaló kisvilág végét állítja színpadra. Micsoda színpadra! S a köznapias-egyszerűtől a lidérces-monumentálisig milyen váratlan fordulatokkal. Rögtön az elején: hogy nyitja ki, tágítja mindenségnyivé az agyonnyűtt eufemisztikus mondatot, a mind elmegyünk-et. Hogy ad neki testet a talán a jelző miatt olyan megejtően szép folytatás, a ringatózó fák alól. Mintha ez készítené elő a későbbi, sokunknak ismerős, földies-otthonos képsort: olyik még visszanéz és látni vágy / hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán / ajtó mellett, piros ernyő alatt. Ez az emlékezet mélyéről felbukó kép még egyszer megajándékozza, egyszersmind ki is fosztja a semmibe tartót. De a két jelenet közt micsoda mozgóképsor: a ringatózó fák után más irányba fordul a történet. Csak egy pillanatig hihetjük, hogy még mindig földi tájat látunk: a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át / a száraz ég alá, de figyeljünk csak oda! Ez az első pillantásra alig színezett táj csupa rejtett fenyegetés, kietlen, beíratlan tereket ígér. Már abban is van valami baljós, hogy olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, s ami utána jön, már nem a mi világunk, földön-emberen túli sivatag: végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad / és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain. Mintha az így-úgy ismerős mindenségnek volna még egy kintibb, vigasztalanul sivár övezete. De nincs-e abban mégis valami tudatalatti alig-remény, hogy a halálra szántak felfelé lépkednek azon a mindenségnyi szürrealista hordón. És nem Brueghel Bábel-tornya motoszkálhatott tudata mélyén a vers írásakor? S nem ahhoz társul-e a tornyok fölé, s nem a tornyok vonják-e a versbe később ezt az egyébként alig érthető sort: ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk? Hogy függ össze harangkongás és ballagás, s ugyan miért mindig másként? Mintha a vers elemeit egy ismeretlen erőtér mozgástörvényei alakítanák-társítanák egymással. Mintha a Boleró-t már nagy korszaka után, de még utolsó korszaka előtt írta volna Weöres Sándor. A vers rendjét egyszer-egyszer szabálytalannak, mégis lenyűgözőnek érezzük. És: a Meghalni villámló elragadtatása személytelen, a Bolero közös fájdalma, gyönyörű fantasztikuma személyes. Emlékezetemben maradt egy hajdani jelenet. Czigány György, talán 1980-ban, portréfilmet csinált Weöresről. Formásan, okosan válaszolt mindenre, de akkor már elő-előjött később egyre jobban elhatalmasodó depressziója. A film végén, a Muraközi utcai ház kertjében elmondta a Boleró-t. Egy kicsit énekelve, szépen, mint mindig. Aztán csak állt ott, leejtett karral, tétován, tehetetlenül. Az 1987-ben megjelent Kútbanéző minden sora, töredezett, olykor törmelékes darabja tanúsítja, milyen szorongató mélységekbe kellett alászállni nemcsak a Meghalni szemkápráztató fényjátékához, halálábrándjához, hanem a Bolero komor félálom-világához képest is. Ezt már csak így tudta elmondani: A rettenetes görcsöket / jó volna kibírni / elviselni / semmivé / de nem nyílnak / az ajtók, ablakok / Van-e reménytelenebb / a halálnál?