Visy Beatrix

TÖPRENGÉSEK
EGY ÉLŐMŰ FÖLÖTT

Kemény István: Állástalan táncosnő.
Összegyűjtött versek 1980–2006
Magvető, 2011. 482 oldal, 3480 Ft

Kemény István: A királynál
Magvető, 2012. 72 oldal, 2290 Ft

A 2011-ben fél évszázados költő számvetéseként és ünnepléseként készült el az Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek 1980–2006 című kötet, amely a szerző számára alkalmat teremt(het)ett eddigi verstermésének összegyűjtésére, évszámokkal, dátumokkal való egyeztetésére, ellátására. Az Összegyűjtött versek az eddigi kötetkompozíciók szerkesztettségével, megkomponáltságával szemben egy új, a versek befogadására és a teljes Kemény-oeuvre-re következményekkel járó másféle koncepciót érvényesít: az időrend uralmát. Az Állástalan táncosnő megjelenése gesztusok parolája – egyfelől a szerzői „felkínálás” gesztusáé, amely egyfajta nyíltsággal tárja ki eddigi életművét, költői műhelyének bizonyos titkait, mintha fiókjaiban, naplóiban engedne kotorászni, másfelől a Kemény-versek befogadói, mondhatni, rajongótábora, felé tett – kiadói, szerkesztői – gesztus, mely látni akarja és látni engedi e költészet eddigi teljességét egy újfajta fénytörésben. Ám mind az első ránézésre kedves „alkalmi könyvtett”, mind az érdekes vállalkozásnak tűnő koncepció s mindennek megvalósítása kérdéseket vet fel, olyanokat, amelyeknek elrendezése, megválaszolása kapcsán (újra) szemrevételezhető a Kemény-líra és -recepció egésze.

Az Állástalan táncosnő az 1980 és 2006 között keletkezett versek összegyűjtésére vállalkozik, hangsúlyozzuk: 2011-ben, így az utolsó négy-öt év verstermése értelemszerűen kimarad a kötetből, amit óriási nagyvonalúságnak, „pazarlásnak” tarthatunk, mintha a magyar kulturális viszonyok közt, de egyébként is, oly gyakran nyílna lehetőség összgyűjteményes kötetek kiadására. Azt érteni vélem, hogy nem kívánták (szerző és/vagy kiadó) a legutóbbi Kemény-kötet, az Élőbeszéd (2006) óta keletkezett verseket hozzácsapni a gyűjteményhez, hiszen ezeknek a verseknek is jár egy cikluselv alapú első megjelentetés; s az üzleti szempontokon túl valóban nem lett volna szerencsés – a Kemény-életműre és a versekre nézve – a hozzátoldós, az Állástalan táncosnő időrendi koncepciójába belepréselt megoldás. Ugyanakkor jól látható, hogy a legutóbbi évek versanyaga a gyűjteményes kötet készültekor már szinte teljesen készen állhatott, amit A királynál című kötet 2012-es megjelenése mutat. Az kevésbé zavar, hogy a kiadó így két verseskötettel üzletelhet, hiszen a piacról él, és költői-szakmai intenciók és megfontolások is azt erősítik, hogy két külön kötetnek kellett készülnie és megjelennie, mégis az olvasók jártak rosszul. Egy olyan összegyűjtött kötetet kaptak, amely mégis hiányos, a kerek évfordulóra készült gesztusértékű gyűjtemény öt évvel megrövidült, tehát épp alkalmi-ünnepi funkcióját nem tölti be, s a legutóbbi versek így kívül rekedtek az időrendet érvényesítő elrendezésből. A Kemény-életmű első ötven éve csak a két kötettel együtt teljes, holott csak a megjelentetés sorrendjét kellett volna felcserélni, így az üzleti érdek sem sérült volna, hiszen minden Kemény-olvasó megvásárolta volna a – korábban megjelenő – új kötetet, a gyűjteményes kiadvány pedig gazdagodhatott volna A királynál verseivel, természetesen időrendben, s az Összegyűjtött versek nyugodt lelkiismerettel lehetne valóban az, aminek lennie kellene.
Talán mindez szőrszálhasogató okoskodásnak tűnik, mert ugyan mit változtat mindez Kemény költészetén s főként magukon a verseken. De úgy tűnik, mind a szerző, mind a szerkesztők tudatában vannak a ciklus- és kötetelrendezés jelentés-felhajtóerejében: a cikluselv hagyományhoz kapcsolódó, a versek egymásra vetülésének, párbeszédének lehetőséget és teret adó, jelentéseket és átfogóbb jelentésegységeket megképező „funkciójában”. Továbbá annak is, hogy a kontextusok megváltoztatása a szövegjelentések mozgását eredményezheti, hiszen ha minderről nem lett volna valamilyen előzetes elképzelésük, az Állástalan táncosnő esetében nem vállalkoztak volna az összgyűjteményes kötetek kiadási szokásaitól merőben eltérő rendezési elvre, játékra. Egymás mellé helyezve az egyes verseskötetek ciklusok mentén haladó olvasását, olvasatát – továbbá recepcióját, amely épp a versciklusok elrendezését, kontextusát szem előtt tartva értelmezi a köteteket és az egyes verseket is – és az Állástalan táncosnő időrendben haladó versfolyamát –, amit részemről figyelemre méltó, izgalmas vállalkozásnak tartok –, érdekes megállapításokhoz juthatunk, általánosságban is és konkrétan a Kemény-életművet érintően is.
Az Összegyűjtött versek időbeli cezúrák nélkül, látványosabban rajzolja ki Kemény költészetének ívét, motivikus, tematikus, poétikai eszköztárának változását, alakulását, mozgásait, versbeszédének formálódását, amit az egyes kötetek időben mindig megszakadó, meg-megpihenő sora is jól érzékeltet, de nem ennyire plasztikusan. Kemény költészete hömpölygő folyam, amely a felszínen vagy a felszín alatt mindig viszi, sodorja magával előzményeit, fontos hordalékait, amelyekből időnként véglegesen a partra vet, odahagy valamit, más elemeket pedig felkap, magába omlaszt, tovavisz, őrizve, hordozva, de egyben szüntelenül formálva valami lényegit, valami fontosat, valami keményit. A költőnek nincsenek éles korszakváltásai, alkotói pálfordulásai, s bár költészete az évtizedek folyamán hosszú utat járt be, s így a kezdet és „vég” között már óriási a távolság, látványos törésvonalak nélkül formálódik kötetről kötetre ez a poézis, gördülnek át egyes versek egyik verseskönyvből a másikba, egyik kontextusból a másikba, sokszor jól látható irányvonalak mentén. A szövegmozgatást, áthelyezést, ismétlést szemléltető példák szép számmal adódnak; olykor jól érzékelhető közreadási megfontolások látszanak, mint például a Játék méreggel és ellenméreggel (1987) esetében, amely érthető módon apró változtatásokkal ismétli meg a kis példányszámban megjelent, szűk körben terjesztett legelső kötet, a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez (1984) verseinek nagy részét, sőt szinte teljes ciklusait. A versek továbbvitelére és ezáltal a kontextus jelentéskonstruáló mivoltára jó példa az El című költemény: A koboldkórus záróverseként teljesen más jelentéseket implikál, mint A néma H-kötet második ciklusának belső darabjaként; vagy a köteteket forgatva láthatjuk A vak filozófus és a zajok „örök visszatérését”: a Témák a rokokó-film-ből A koboldkórus-ba, majd értelemszerűen a válogatott versekbe vándorol. A szövegek (újra)rendezésének jelentéskonstruáló tudatossága a Valami a vérről. Válogatott és új versek (1998) esetében is kiválóan megmutatkozik; ez a kötet már ekkor tanúskodik az életműdarabok elhelyezésének intencionáltságáról, noha éppen az Állástalan táncosnő eljárásainak inverzét végzi el, nem összegyűjt, beválogat, hanem szelektál, kiválogat műveket, már megjelenteket is mellőz, de megtartja a cikluselvet úgy, hogy éppen a korábbi kötetcímeket „fokozza le” ciklusokká, besorolva Az ellenség művészete (1989) prózakötetet is a ciklusok közé, tehát átrendez, újfajta párbeszédeket nyit, és mindössze tizenkét új verset illeszt a kötet végére, amelyek közül nyolcat a következő, Hideg (2001) című kötet különböző ciklusaiba visz tovább. Az Összegyűjtött versek mindehhez az alakulástörténethez újabb adalékokat szolgáltat, mégpedig leginkább azt mutatja meg, hogy az egyes művek a keletkezési időpontjukhoz képest mikor kerültek kiadásra, mikor és miért válogatódtak be egy-egy ciklusba, pihentek-e, érlelődtek-e éveket vagy sem, milyen jellegű műveket mellőzött a szerző a kötetekbe rendezés során. Mindez a filológusi vénákat is megmozgató számbavétel azt érzékelteti, hogy az oeuvre eddigi darabjai az életművön belül nagyon is eleven mozgásban vannak, nincsenek lezárt periódusok, végérvényesen rögzített helyek; s ez a Kemény-szövegek szemantikai nyitottságát hangsúlyozó befogadói konszenzust is alátámasztja, és megerősíti azt az irodalomelméleti belátást, hogy a szerzői-szerkesztői implikációkkal összhangban a különböző interpretációk létrejötte nem független a szövegek térbeli, sorrendbeli, megjelenési kontextusától, közegétől; s az idő múlásától sem. A nyelvi jelek szemantikájának kiszolgáltatottságára, referenciafüggőségére, a referenciaváltásokból is következő jelentésbeli el-kü-lön-bö-ző-dé-sek végtelenségére reflektál A néma H-kötet – melynek a jel- és jelentésképződés egyik kitüntetett témája – Sztélé versének intelme: „Fordíts külön figyelmet arra, hogy jelent- / heti egykor majd a KIRÁLY a királyt, a LEG- / NAGYOBB pedig a legnagyobbat ismét. Ezeset- / ben jól nézz körül, van-e legnagyobb király, / mert szabadulhatsz, ha a mondatba végre azt / a nevet írod.”
Az Összegyűjtött versek egyértelműen átformálja a referenciákhoz való viszonyt, koncepciójának alapja a szigorú időrend, ami szétdúlja a korábbi kötetek ciklusegységeit, (külső) időtől független lekerekítettségét, a versek összeszokott (tematikus-motivikus) társulását, összetartozását, s így szétszórja a jelentéseket is. Cserébe a versek alá feltüntetett dátumok lehetőséget adnak arra, hogy a műveket külső referenciák alapján ragadjuk meg, valós vagy „képzelt” társítások mentén értelmezzük, a szerző életrajzi eseményeihez, politikai, történelmi eseményekhez kapcsoljuk, amelyek helyenként valóban igazolhatják olvasataink helyességét, mint például a gyermekek születésének boldog időszaka vagy az 1999. április végi Szerbiát érő NATO-bombázások magyarországi szerepvállalása feletti felháborodás „friss” versei (hat és fél vers egy napon). Azonban Kemény költészetének szimbolikus, metaforikus, beszédmódbeli vonásai, a jelentésrétegeket verseken belül is elbizonytalanító, felszámoló poétikai jegyei nem különösebben teszik lehetővé a referenciális olvasatokat, a dátumok játéka inkább a befogadó saját történelmi és időtapasztalatának versekkel való szinopszisa, összehangolása által adhat újfajta olvasási élményt.
Az Állástalan táncosnő minden terelés, részekre bontás nélküli kötetlen bolyongást tesz lehetővé Kemény versvilágában, a keletkezési dátumokon kívül semmi nem befolyásolja figyelmünket, belefeledkezésünket, érzelmünket és értelmünket, szabadon torpanhatunk meg korábban átsiklott verseknél, egyes művek önértékei így, nagyobb kompozícióból kiragadva jobban kimagaslanak, ám a gyengébb darabok is jobban kiugranak, amelyek korábban esetleg egy-egy ciklus kontextusába állítva, más versek ragyogásának visszfényében kaphattak „értéket”, vagy feltűnés nélkül húzódhattak meg a cikluscím árnyékában. A befogadó tehát jobban magára marad a versekkel, ami olvasói alkattól függően lehet felszabadító vagy éppen nyomasztóan elveszejtő; annyi bizonyos, hogy a kikerekítő interpretációk számára jóval több kapaszkodót nyújt a ciklusba rendezés, amely során a befogadó szorosabban egymásra, egymásba olvassa a verseket, szívesen rendeli alá magát cikluscímeknek, mottóknak, a szerző intencióinak, a jelentéstulajdonítás imperatívuszának, s kétségkívül nagyobb lehetőség nyílik a tágabb, átfogóbb értelmezési mezők, poétikai ívek megrajzolására. Kemény István ciklusai, főleg a későbbi kötetek felé haladva, különösen zárt egységek, a ciklusok címei nemegyszer a cikluszáró versek címeivel vagy éppen zárósoraival egyeznek, körkörösen és a késleltető feszültség végponti feloldásával zárulnak önmagukba. A cikluselv nemcsak a befogadásra, értelmezésre, hanem magára a versolvasásra is – talán ezzel kellett volna kezdeni – hatással van, más a tempó, más a lélegzet, a szünet ritmusa, másként pihen meg az olvasó, itt lezár, nyugtáz, megnyugszik, amott (az „ömlesztettben”) szünetet tart, levegőért kap(kod), piheg. Számomra az Állástalan táncosnő túl sok, félelmetesen és rendszertelenül nagy, a felszabadító bolyongás, főként betűrendes útmutató hiányában inkább eltévedés, hajsza az „elszabadult eposzok” után, a „Vissza a kályhához, ha megvan” bosszantó újra- és újrakezdése, hiszen egyben nem fogadható be ez a szépségesen sűrű, tartalmában is mitikus időket és történelmi múltakat egymásra montírozó költészet.

A bolyongás és eltévedés helyett, egyéb kapaszkodók hiányában, végül felfeküdtem a folyamra, hagytam magam végigsodorni (végigtáncolni) a köteten, epikus mámorrá növelve a versek, képek özönét az idő menetének engedelmeskedve (de közben féltem, nehogy úgy járjak, „mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból”). Tehát, ahogy említettem, leginkább a folyamat, a motivikus-tematikus és poétikai ív észleléséhez, átlátásához járul hozzá a 2011-es kötet. Mintha egy ősvadonból, egy gomolygó kozmikus ködből, katasztrófavíziók örvénylő tömegéből, egy megfoghatatlan, artikulálhatatlan érzelmi-fogalmi telítettségből, a kimondás költői vágyából indulna ez a líra, s tisztulna le számos útvonalat át- és bejárva, fogalom- és problémakörök, motívumok, beszédmódok egyre kontúrosabb, ember- és individuumközelibb megszólalásaivá, „célszerű romokká”. A korai költészet jelen idejű vízióiba, utópikus látomásaiba összeterelt történelem- és emberiségképe, pátoszos-dekadens korhangulata, sejtető, „mitikus”, a romantika és szimbolizmus (reflektált) fogalom- és képhasználatától sem visszariadó, legtöbbször rögzít(het)etlen megszólalójú versbeszédétől, a mindent leépítés, mindent átforgatás, „a nullán” poétikájától A koboldkórus-kötet már érezhetően elmozdul, és a korai Kemény-líra kiérleltebb változatát nyújtja. Ebben a kötetben a (kor)hangulati „látványelemek”, szimbolikus látomások körvonalazhatóbb tematikus körökre és problémahalmazokra vetülnek, nem tűnnek teljesen el, de irányt és gondolati alátámasztást kapnak. A férfivá érés köteteként is aposztrofált versekben a gyerekkor, a személyes múlt (emlék), az individuum önmagára ébredésével, találásával szükségszerűen megképződő magányérzet és a kötet Elragadtatás-ciklusának „valami boldogsága” a versekben megszólaló (önfeltáró) én feltételezhetőségéig, felsejléséig is eljut, ami nem jelent bármiféle rögzíthetőséget, pláne nem alanyiságot, de a korábbi kozmikus-posztromantikus-mitikus látásmódot emberi – (élet)időbeli, történelmi, térbeli – léptékek váltják fel.
Ennek ellenére a Kemény-recepció éppen
ez időszakban talál rá a kezdeti tehetetlenség, értetlenség feloldásaként a posztmodern mindent megmagyarázó és üdvözítő fogalmára e líra megoldókulcsaként. Természetesen nem alaptalan Kemény István költészetével kapcsolatban a posztmodern kategóriáival operálni, főként, ha a jelek, jelentések – beleértve az énnek nevezett kategóriákat is – elbizonytalanítását, kiüresítését, elkülönbözését, a képsorok szétcsúsztatását, koherenciájának teljes szétbombázását, a nyelvi heterogenitásból fakadó ellenszólamokat vagy a történelem nemhogy teleologikusságával, de értelmezhetőségével szembeni szkepszist tekintjük. A jelentésrétegek, képsorok, idősíkok és különböző beszédmódok egymásra halmozásából adódó kiolt(ód)ás, felszámolás, a jelek, jelentések kiüresedésének és a megnevezés lehetetlenségének tapasztalata legreflektáltabban, A koboldkórus-ig ívelő folyamat eredményeit nagy versekbe oltó betetőzésként, összegzésként A néma H című kötetben mutatkozik meg. Mindezek ellenére Kemény költészete nyelvi, szemantikai, formai, beszédmódbeli (ironikus) eszköztárának posztmodernitása vagy posztmodern fogásai ellenére sem közelíthető, érthető meg lényegi módon kizárólag e tartományon belül; ahogy ezt az értelmezők egy köre is artikulálja.1 
A posztmodern retorika, versépítkezés alatt, minden bizonytalanság, jogos rákérdezés, történelmi-emberi kiábrándultság mögött ott rejlik a metafizikai alapok, bizonyosságok, fogalmak iránti vágy, igény, már egészen a kezdetektől „Érződik, / hogy a tájnak kikapcsolt Központi Titka van” (Út a hanyatlás nyilvánvaló jelei között). S bár a versek tanúsága szerint a művek megalkotója tisztában van a versbeli én szemantikai-poétikai centrumszerepének felszámolódásával, minden dolgok idő-, tér- és jelentésbeli disszeminációjával, az igazság megtalálásának lehetetlenségével, a történelem értelmetlenségével, mintha mégsem adná fel mindezek keresését, valamilyen módon való megragadását, megtapasztalását, műalkotásba transzformálását. A megszólaló ének körvonalazhatatlanságának egyértelműségét a korai kötetek a kérdés tüntető reflektálatlanságával erősítik fel, a későbbiekben azonban az én „ürességének”, megragadhatatlanságának kérdései explicit módon is előtérbe kerülnek, hiszen az önmagához, önmaga történelmi és létidejéhez érkező, az egzisztencia lehetőségeit feszegető versbeszélők kénytelenek e kérdésekkel is – a biztos válaszok lehetetlenségének tudatában is – szembenézni, mint ahogy az Élőbeszéd-beli Sanzon kataton kérdése is teszi: „Hogy mondjam meg neki, hogy nem vagyok én?” Mégis, s most akár a Kemény István-i mégis-morál fogalmának, megképzésének lehetünk tanúi, a megnyilatkozások kontextusa, a dialógushelyzetek sokasodása „mégis azt állítja, hogy minden bizonytalanság dacára, valaki mégis megragadható kell legyen”.2 S a személyiség alapproblémáihoz hasonlóan a lét, világ, történelem kérdései makacsul ismétlődnek, egyre nagyobb intenzitással az időben (kötetekben) előrehaladva, és a versek mintha egyre inkább kételkednének a mindent elbizonytalanító (posztmodern) relativizmus érvényességében, (olykor) kimondva a konklúziót is: „Mert nem lehet kikerülni mindent.” (A titkos féreg.)
Hasonló végkövetkeztetésekhez jutunk, ha Kemény történelemközpontúsága felől (mely minden kötetének kitüntetett terepe) közelítünk a posztmodern kérdéséhez, illetve túlhaladásához. A nagy elbeszélések végének konstatálása és kimondása (Lyotard) a történelem mint történet, elbeszélhető, ok-okozatba állítható folyamat lehetőségét szünteti meg, s a történelemről való beszéd iróniájának, a relativizmus folytonos reflektálásának és a történelmi-nemzeti viszonyítási pontok, legitim kapaszkodók felszámol(ód)ásának kényszerpályáit írják elő. Mindez „nem pusztán egyfajta kábaságot és keserűséget eredményez, de egyúttal megfosztja a posztmodern embert egy fontos cselekvési ösztönzőtől, ami ősei és talán saját élete korábbi szakaszának jelentős hajtóereje volt”.3 Pontosan ebből a kábaságból, talajvesztettségből fakadó elbizonytalanodás, félelemérzet és eltévedés jellemzi Kemény korai történelemszemléletét, amely egyfelől sajátos – Metayer szerint közép-európai paradoxonként – nosztalgikus érzéseket is előhív, felváltva helyenként a kötelező iróniát, ami sok esetben inkább a történelemmel szembeni saját vakságunkra és tehetetlenségünkre vonatkozik, s nem magára a történelemre. Másfelől, s ez már a korai kötetekben is kirajzolódik, mítosszá formálja, mitikussá hangolja a történelem holt maradványait, időtlenséget és „örök érvényű” tanulságokat, belátásokat társítva eseményekhez, korszakokhoz, leginkább különböző történelmi korok egymásba simításával, összedolgozásával. A történelmi utalások karneváli kavalkádja, virtuóz játéka, mítoszok fúziója alatt mégis megvillan valamiféle rend lehetősége, ígérete, még ha a történelem „szövedéke” a beszélők intenciója, meghatározhatatlan és így illegitim pozíciójának tudása miatt „mindig fel [is] feslik valahol”. A történelem ismétlődő és visszatérő jellege az „örök visszatérés” mítoszteremtő tendenciájaként is érthető, melynek költői megvalósíthatósága a beszédpozíciók bizonytalansága és a posztmodern retorika köpönyege alatt vitatható ugyan, de mindenképpen értékek alapján, azokból vagy azok hiányából kiinduló gondolkodásmódot feltételez, olyan, az emberi létezés morális alapkérdéseihez érkező költészetet előlegez (majd vált valóra), mint amilyen például az Élőbeszéd Káin-ciklusában artikulálódik, s amely akár Vörösmarty posztmodern, sőt modernitás előtti romantikus történelem- és emberiségvízióival is rokonítható alapállását tekintve. Sőt, talán ennek a posztmodern korhangulat, értékválság alatt munkáló metafizikai hangoltságnak, alapállásnak megerősödése vezethetett a posztmodern pluralitását, elbizonytalanítását már csak részlegesen mozgósító Élőbeszéd-hez vagy a közéleti költő szerepét is (fel)vállaló alkotói lépésekhez, döntésekhez. Sőt, a nagy kérdések mintha tudatos provokatív daccal törnének elő a 2000-es évek első felében, a metafizikus szorongás kérdéseinek sokasága „kivételes intenzitással, az ő szavát kölcsönvéve, »pofátlan« nyerseséggel szólal meg”, ahogy Angyalosi Gergely elismerő döbbenettel összegzi.4
Mindez, a posztmodern egyébként is képlékeny kereteit átlépő alkat eredményezi azt is, hogy Kemény költészetében a nyelvi elbizonytalanítás a legritkább esetekben jut el a teljes nullfokig, a versekben jeltöredékekkel, maradékokkal, jelentésemlékekkel, szimbólumtöredékekkel dolgozik, s amikor korábban kifullasztott „nagy” fogalmakat (remény, szív, folyó, hajó, könny stb.), de főként mitológiai, bibliai, történelmi utalásokat használ, az irónia, kiforgatás, elbizonytalanítás mellett folyamatosan ébren tartja a gyanút, hogy mindezt akár komolyan, szó szerint is érthetnénk. (Próbára téve ezzel befogadói affinitásunkat, attitűdünket, beidegződéseinket, reflexióinkat – s nem mellesleg épp ez az eldönthetetlen kettős játék, pátosz és irónia egymásba fordítgatása, billegtetése eredményezi az új, közéleti versek óriási sikerét, rajongását, de másfelől az elutasítók, fanyalgók táborát is.) Alapvető törekvésnek tűnik a megkopott, kiüresedett fogalmak „megtisztítása”, repoetizálása az allegorizáció, szimbolizáció és a korai kötetekben a mitizáció eljárásaival.5
A közéleti szólam emlegetése bevonja értelmezési körünkbe A királynál-kötetet, amelynek egyértelmű újdonsága ezeknek a verseknek csoportos feltűnése, ciklusba rendezése (Az egyiptomi csűrhe). A legújabb Kemény-kötetet azonban nemcsak a közéleti költészetet rehabilitáló, rekontextualizáló, a kortárs irodalmi élet által némileg mesterségesen gerjesztett irányának, vitáinak Kemény István-féle megvalósítása miatt érzem jelentősnek. Tovább erősödött a számadó, összegző, elszalasztott és a még megvalósítható lehetőségeket számba vevő tematika, amely mellé az élet és halál kérdéseit, a túlvilág mivoltát kutató, transzcendens kapaszkodókat kereső versek is társulnak. Az Élőbeszéd-ből ismerős közvetlen hang, dialogikusság, a „komoly helyzetre való tekintettel” szinte automatikusan működésbe lépő önirónia és játékos feloldás tovább erősödik, tisztul. A létösszegzés, számvetés, bizonyosságkeresés vershelyzeteiből fakadóan az odafordulás, megszólítás (önmaga vagy másvalaki), az én-te helyzetek beszédmódja uralja a kötetet, amely közvetlenségével szerethetővé, emberien esendővé teszi a versek megszólalóit, másfelől megidézi a modernség nagy számvetőit, elsősorban Kosztolányit és József Attilát, de helyenként Adyt, Pilinszkyt, sőt Petrit is, és Arany Jánost is nyugodt szívvel idesorolhatjuk. A királynál azért válhat Kemény költészetének újabb jelentős darabjává, mert
a dolgok lényegére való rákérdezés, még ha a válaszok vershelyzettől függően elbizonytalanítók, szertefutók, részlegesek is, soha nem válik sematikussá, egysíkúvá; tökéletesen érzékelhető a versbeli megszólalók észjárása, dilemmái, az egyéni és társadalmi lét, költői szerep, a magán- és közszféra, a történelem és a történelmen túli dolgok szétszálazhatatlanságának tudása és ennek a tudásnak poétikailag megformált vetületei. A létsíkok ilyenfajta szoros egymásba fonódottsága, összefüggésrendszere a ciklusok tematikus szerveződésének ezért inkább csak erővonalait mutathatják, a rákérdező én pozíciója a magánéleti és közéleti szálakat elválaszthatatlanul egyben tartja, történelmi események, fontos morális dilemmák nemegyszer az intimszféra közegéből bontakoznak ki, ahogy az egyetemes kérdések is személyes megjegyzések gyűrűjében kerülnek kifejtésre. Ezzel az összetett, mindent együtt mozgató, árnyaló beszédmóddal járja körül a kötet a költői feladat- és szerepvállalás kérdéseit is, folyamatosan felszínen tartva a költő, az ember mint társadalmi lény, az ember mint mulandó magánember szerepeinek összecsúszását, problematikáját, s a folyamatos közel hozás által legitimálja beszédmódjainak sokféleségét, mondandójának érvényességét.
A Mert meguntam, hogy hallgat cikluscím nyitánya töri meg a csendet, vonja be a létet, az élet és halál dolgait a diskurzusba. A megszólaló a Deus absconditus hallgatásával szegezi szembe a saját és a világ dolgait, az ittlét végességének tudatában, „valami” bizonyosság reményében faggatja a túlvilágit, indul a „Legszélére”, a költő – vátesz? – elszánt tudni vágyásával, hogy „átszóljon vagy átkiabáljon” innen oda, a beszéd, a szólás, a költészet erejével, hatalmával. A mindössze három darabból álló ciklus az emberi lét rövidségét, lehetőségeit felmérő alaphelyzetből indul, a költő mintegy az élet küldötteként, ahogy ezt a címadó A királynál-ban tételezi, s önmagával, környezetével, nemzetével számot vetve a végpontig, valami különös erőnek engedelmeskedve, a „Legszélére”, a Remény záróciklusáig érkezik, tekintetét a halálnak szegezve: „nekem már / minden, de az égvilágon minden / ugyanannak az egy szem, ősz szakállú / kedves kis halott öregnek látszik innen” (Romos dalocska).
A De még így is majdnem-ciklus leginkább az én, a mulandó ember számvetése, a versbeszélő a megszólított „szívem”-mel egységesíti önmagát, a vitázó, tiltakozó, ellenkező, emlékező beszélő az életet végigkísérő szerelmi-emberi-társas játszmáink, dialógusaink szerteágazó, az eseményeket és érveket mindig relativizáló, szubjektív nézőpontokba terelő és kényszerítő folyamatait ragadja meg, amelyekbe valahogy mindig bele van kódolva egymás (teljes) megértésének lehetetlensége, a tévedések, félreértések szükségszerűsége. Az elrontott döntések, a cselekvés vagy éppen a tétlenség utólagos mérlegelése mutat rá arra, s igazolja némileg a korábbi kötetekről elmondottakat, hogy az amorális magatartás, az eszme nélküli lét hosszú távon tarthatatlan, az idő előrehaladtával a dolgok átértékelése szükségszerű; a kollektív (történelmi) emberi bűn magunkra vételének kikerülhetetlensége is rendre tematizálódik Kemény költészetében, erőteljesebben az Élőbeszéd Káin-ciklusa óta. A bibliai kontextus egységesítő, személyes sorstól eltávolító korábbi problémafelvetéseit most az egyéni felelősség kérdései is kiegészítik: „nyugtattál, eszmék nincsenek is, csak / télen a szürke, nyáron a kék ég, / és így tettél, szívem, szeretetből, / morálisan mozgásképtelenné” (Ötvenhat). A valaha tervezett, de meg nem valósított egzisztenciális, szerelmi, családi ideálok, álmok beváltatlansága, az elrontott, mulasztásokkal teli élet a teljes önsajnálat és pátosz elkerülése érdekében csakis az irónia alaphangján „dalocskázható” el; A huszadik évünk, elkésett szerelmi dalocska és a Kosztolányi Boldog, szomorú dal-ának, Számadás-ának ellenfeszülő A távoli Olümposz is a „majdnem sikerült”, tehát nem sikerült, eufemisztikus, gúnyos hangvételét hordozza.
Az egyiptomi csürhe, várakozásunknak megfelelően, a történelmi idő, a történelmi kontextus felől közelít. Rákérdez egyfelől az egyén történelemben betöltött szerepére, „komp voltam jelen időben, / és átúszni velük jövő időbe, / ennyi lett volna a dolgom – / ez lassan most már kiderül” (Hólé); mindez egyszerre idézi fel Ady Komp-országát, nem térben, hanem időben, másfelől a babitsi „posta voltál” illanó pozícióját. A történelem, emberi eszmék teleológiájának lehetetlenségét, ész által való megközelíthetetlenségét nemegyszer versbe fogta ez a költészet, ám az élet most még a megváltás, áldozatvállalás egyetlen lehetőségét is megtagadja az emberiségért tenni akaró személytől: „Marad a megváltás, az egyszerű. […] Kellesz a végére, a Nagy Kalandra. Most azt mondták: te is mehetsz a francba!” (Csőd.) Ugyanakkor az egyén feleslegességérzetének, hiábavaló küzdelmének következményeként egyfajta kihátrálás, elutasítás is megfigyelhető a ciklus verseiben, az elmúló élet, a hiábavaló küzdelem és tenni akarás átfordul egy távozó, már csak szemlélő, egy dolgokon „túli”, elengedő, rezignált pozícióba, s ebbe az értelmezési mezőbe az Olyan pucér, Gondtalanul, Valóságháton, Csőd, Búcsúlevél, Az egyiptomi csürhe és a Csalódott sírfelirat mind felsorakozhatnak. Az élet értelmének kérdésére a csönd, az üres papír felel, de nem az Isten-élmény bizonyosságának artikulálhatatlan – misztikus – csendje, hanem az egzisztencia válaszok nélkül maradottságának önmarcangoló némasága.
Ugyanis a Remény – de nem a bizonyosság – mint Isten megtalálásának lehetősége még csak ezután következik. A transzcendens lehetőségeivel játszó ciklus nyitóverse a hegyen állva vizionálja azt a jövőbeli, reményteli találkozást, amely a kétségbeesett hallgatást a „lekísérő” bizonyosság szótlanságába oldja, ismét megidézi és átforgatja az Ady-féle vershelyzetet, hiszen nem a Sion-hegy alatt sírva s nem is felfelé, hanem lefelé igyekezvén, az Istennel való találkozást nem kudarcként, hanem reményként megélve, de az inverz játék ellenére is ugyanoda érkezik, mint elődje: a kétségbeesett, magányos én kapaszkodókat kereső pozíciójához: „hogy lettem én ennyire magányos, / és hogy teljes képtelenség, félreértés, / de ez mégse lesz már soha máshogy” (Remény). Marad tehát az örök vándorlás, zarándoklat, a káini megbélyegzett bolyongás, az elveszett nyáj nyomában, „így élni vígan, elvileg, / miközben hüppögve sír a lélek, / hogy nincs értelme semminek” (Lelkes dalocska), és marad a dal, dalocska, elégiácska, a magunk értelmetlenségének, végességének, bűnösségének tudatában, reflektorfényében, marad a költészet melege, melynek füstje talán felér a mennyország ideákmentes barlangjáig: „csinálok egy kis meleget, szívem” (John Anderson éneke).

Tehát akkor (mégis) vissza a kályhához, a kályha melegéig, s kezdhetünk mindent elölről? Semmiképpen. Kemény költészete hosszú utat járt be, míg John Anderson rezignált megbékéléséhez, tiszta dalához érkezett. És ez még nem a végállomás. A „táncosnő” még mozgásban van, (el)táncolja életét, művészetét, s a tükörben nézi önmagát, múltját, mozdulatainak tökéletességét és hibáit. Az Állástalan táncosnő olyan elősoroló, nyílt lapokkal játszó, mindent előtáró összegzés, amely A királynál létösszegző gesztusaival kiegészülve a visszatekintés, újrarendezés alkotói és befogadói tevékenységére egyaránt lehetőséget teremt. Ahogy a Visszapillantó tükörterem végtelen tükröződésében különös görbületben tűnik fel a múlt, a történelem, s a szemben álló tükrök metszetében, középpontjában kihagyhatatlanul ott áll az én, maga is különös görbületben, nélküle, a nézőpontja nélkül nem látszik semmi, se fénytörés, se görbület, se múlt. Ugyanígy áll a befogadó a Kemény-versek tükörtermében, s látja bennük, a versekben, önmagát is, szintén különös görbületben.

„Csillagok, űr, a VÉGE szó,
stáblista, kész
a leltár.”

 

 

Jegyzetek

1. Jászberényi József: Karneváli próbahess. Kemény István költészete és A koboldkórus. Alföld, 1994/11.; Szűcs Teri: A valami költészetének méltatása. Kemény István: Valami a vérről. Alföld, 2000/3.; Guillaume Metayer: Kemény István és a történelem, avagy a mítosz örök visszatérése. Kalligram, 2008/5.; Szávai Dorottya: A saját név idegensége. Megszólítás és megnevezés Kemény István költészetében. = Ritmikai és retorikai tradíció a kortárs magyar lírában. Szerk. Boros Oszkár, Érfalvy Lívia, Horváth Kornélia. Ráció, 2011.
2. Margócsy István: Számadás és/vagy panasz. Kemény István: Élőbeszéd. Élet és Irodalom, 2006. június 23. 27.
3. Metayer: i. m. 74.
4. Angyalosi Gergely: Hol a költészet mostanában? Kemény István: Élőbeszéd. Holmi, 2007/6.
5. Vö. Szávai: i. m. 297.