Szűcs Teri–Kőrizs Imre

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Bognár Péter: Bulvár
Magvető, 2012. 104 oldal, 2290 Ft

I

„BONUM SEMENRE”, AZAZ
„JÓ MAGRA” VÁLTOZTATTA NEVÉT

A NÉZŐPONT INTÉZET

A Bulvár hungarikum. Csak itt és csak most alakulhatott ki, állhatott össze a magyar nyelvnek ez a képződménye, a magyar líratörténet, a magyar alternatív zenei dalszövegek, a magyar bulvár, illetve a magyar politikai és alaptörvényi bulvár nyelvhasználatainak vegyítéséből – ennél magyarabb nem is lehetne. Egyszeri konstelláció voltukkal Bognár Péter versei tökéletesen tisztában vannak, és önfeledten játszanak a feszültséggel, ami a kortárs közegre adott válasz és az improvizatív szövegszerkesztés mozgékonysága, illetve az irodalmi műként való rögzítés statikussága közt keletkezik. Mintha azzal is kísérleteznének, meddig mehetnek el versként – mit bírnak el a költészetre vonatkozó normáink, mi az, ami belefér, mi az, amit a kortárs irodalom mint intézmény még befo-
gad, „szentesít”. Bognár Péter lírai provokációinak elsődleges célpontja ugyanis: mindennemű szentesítés és institucionalizálás. (Van, ahol kudarcot vall a Bulvár, de sosem akkor, amikor túllő a célon, ugyanis Bognár nagyon pontosan lő túl, virtuóz módon tolja ki a határokat, szélesíti a versbeszéd és a társadalomkritika terét. Ott hibázik, ahol alulmarad, ahol nyegle; ahol nem normaszegés, elvárásokkal való játék, hanem hanyagság a sablonötlet, az ellaposodó zárlat.) Ez a mindössze százoldalas könyv egyszerre fergetegesen jókedvű, álmatagon szemlélődő, közállapotunk és köznyelvi állapotunk tekintetében pedig radikálisan, a végsőkig kritikus és sötéten pesszimista. Sőt, brutálisan az.
Bognár kötetében groteszkül kavarog mindaz, ami a hétköznapjainkhoz kényszerűen hozzátartozik: konditeremben edző rendőrök, kvadozó vállalkozók, gyilkos keresztapák, Fidesz és Jobbik, mangalicák, kolostorok, lakóparkok, ÁSZ és APEH, a magyar „történelmi” egyházak képviselői, Harry herceg, önkormányzatok és szóvivők stb. Mindezek a kötet egészét egybefogó krimitörténetben találkoznak. A Bulvár kulturális jelként, nyelvi elemként értelmezi és használja őket. Ez felszabadító; jó tudni, hogy a hatalom és annak összes rekvizituma valójában nyelvi jel, amivel egy jó vers azt csinál, amit akar.
Bognár krimiimitációjában vállalkozócsaládok mészárolják le egymást, a nyomozók az észlelésről és a felderítés kognitív folyamatairól mondanak lírai monológokat, és a személycsere az ÁSZ élén is gyilkossággal oldódik meg (az elnök megöleti idősebbik fiát, hogy később a fiatalabb kerülhessen a helyére). Mintha a várva várt új magyar krimit (hungarikum!) olvasnánk, a társadalmi erőszak groteszk tablóját – amire nemcsak azért vágyunk, mert az erőszakos bűntett és a felderítése élvezetet nyújt az arra fogékony befogadónak, hanem mert az erőszakábrázolás a fedésben maradó kortárs valóság feltárásának pontos eszköze. Az erőszaknak a fikcióban az a dolga, hogy szórakoztasson, borzongasson, élménnyé váljon; ha nem fikció, akkor pedig a rendőrségi és bulvárhírek karanténjában a helye. És akkor is borzongat, akkor is élmény, sőt, akkor is szórakoztat. Piaci áruvá szelídítjük, amelyre hatalmas a kereslet; és marginalizáljuk, mintha másodlagos hír lenne – mintha nem erőszak lenne minden. A Bulvár posztmodern krimiparódiája kineveti ezt a félrenéző arisztokratizmust, de a leplezett kíváncsiságot, a véres hírekre való kiéhezettséget, illetve azt a késztetést is, hogy elképzeljük „az embert a hír mögött”. A valóságra itt a túlzás utal, a törvénytelenségre a határt nem ismerő bűn – a nemi erőszakra a nemi erőszak. Ha bármit lehet, akkor a versben is lehet bármit: ez nem csak a közgépi időkben érvényes és sokatmondó játék a szöveg lehetőségeivel. Mindazonáltal, ami Bognárt e kérdések kapcsán a legjobban érdekli, az, úgy tűnik, a ma használatos, erőszakot elleplező beszédmódok funkciója, működése, szerkezete. A képmutatás nyelve egyben az erőszak egyik eszköze is, ez derül ki a Bulvár-ból. A bulvár tehát, ebben az értelemben, beszédmódot jelent, méghozzá a legáltalánosabbat, a leginkább szentesítettet, az elvárásoknak leginkább megfelelőt, amelynek az a célja, hogy fogyaszthatóvá domesztikálja a pusztítást, a tragédiát, a törvénytelenséget, a perverziót. Ez jóval tágasabb nyelvi színtér, mint mondjuk az Index Velvet magazinjától a Blikkig és tovább terjedő tartomány. A bulvár, Bognár szerint, önállósult nyelv, a tehetetlenség beszéde, amely újabb és újabb fordulatokat, körülírásokat termel ki; és hatalmi nyelv, amely összezavarja a viszonypontokat, párhuzamos valóságkonstrukciókat kényszerít ránk. Álszent, hazug. A Bulvár ezt a nyelvhasználatot viszi a végsőkig, az abszurditásig – a normalizálóból csinál normaszegőt. Túlírja, túlfeszíti, túljátssza a mindenhonnan felénk áradó tartalmatlan frázisokat, és így nemcsak az ürességükre nyílik rálátás, hanem a mögöttük fedésben maradó rettenetes tartalomra is.
Bognár Péter versei nem tesznek különbséget zsurnalisztikus és politikai bulvár közt – de nem is kell és nem is lehet különbséget tenni. (Lásd például a hungarikum kifejezést.) Ez utóbbi úgy uralta el a magyar politikai közbeszédet, hogy valódi politikummal már alig találkozunk. Ezen belül Bognárt a politikai kereszténység retorikája foglalkoztatja a leginkább – a hazugság kenetteljes és részletesen kidolgozott nyelve, mely kitűnő alapanyag e versekhez. Mindezek miatt, úgy vélem, ma Bognáré a legfrissebb és legradikálisabb metapolitikai líra, amely nem merevedik bele nyelvkritikai megfigyeléseibe.
Az Idén Halasics Tamás veheti át a rudat című szöveg egyszerre karikírozza a hivatalos közlemények és a „nemzeti”-„családvédelmi” kezdeményezések retorikáját. De megkapja itt a magáét az a férfiközpontú szemlélet is, amely a nőket birtoknak, eszköznek tekinti, és amelyet épp a családi értékekről szóló konzervatív bulvárbeszéd tart fenn:

„Halasics Tamás dunaszerdahelyi vállalkozó
Kapja idén a legjobb magyar apának és férjnek
Járó elismerést, a négy kiló
Huszonnégy karátos aranyból készült Rudat,
Jelentette be tegnap délután a MAMA
(Magyar Asszonyok a Magyar Asszonyokért).

A kuratórium 6:3 arányban úgy ítélte meg,
Hogy a 2011-es évben a jelölt férfiak közül
Halasics
Tett legtöbbet a speciális női értékek felismeréséért
És kibontakoztatásáért,
Hogy életünkben ne a fájdalom,
Hanem a megértés legyen a meghatározó elem.

Felesége méhrendszerét Halasics
Hatos betongyűrűvel vetette körül,
Az egyenként másfél méter vastag gyűrűk
Közé pedig gyapotot tömetett meg papírt,
Jelentette be tegnap délután a MAMA
(Magyar Asszonyok a Magyar Asszonyokért).”

Aztán elszabadul a szürrealitás logikája – de egy formai elem továbbra is feszesen a helyén marad; a páratlan versszakok zárlata mindig: „Jelentette be tegnap…”, a párosaké pedig: „Hogy életünkben ne a fájdalom…” Semmiképp nem feledhetjük tehát, hogy variációs szövegkísérletet olvasunk. Az ismétlés alakítja ki a Brutális kettős gyilkosság Érden indázó szerkezetét is. A „hír”: „Varga Líviusz úr, fideszes honatya, / Étteremtulajdonos, a budapesti éjszakai élet / Ismert szereplője / Szerelemféltésből brutálisan meggyilkolta felesége szeretőjét, / Kobzos Ferenc Örs urat, / A Jobbik érdi szervezetének alapítóját.” Majd a feleség megsüttette a testet, Varga Líviusz egy kicsit evett belőle, végül az asszony őt is lelőtte. A történet Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmjéből származik, ebbe tolul bele a mai magyar való. (Varga Líviusz egyébként a Quimby együttes tagja, a Quimby-dalszövegekből pedig többet is felhasznál a Bulvár. A név itt elveszti referencialitását, bevonódik a játékba, éppúgy, mint a két párt elnevezése. Még ezt is meg lehet csinálni, Varga Líviusszal is, és olyan monstruózus jelölőkkel, mint például a Jobbik és a Fidesz.) Ebben a versben az ismétlés mindig a páros versszakok első három és utolsó sorában történik: „Félelem van a földön, / Az agy mélyéből följön a sírás, / És a térben jajgatásszerű nevetéssé lesz, / … / És a térben jajgatásszerű nevetéssé lesz.” Úgy ellenpontozza ez a váltás a bulvárhír-imitációt, mint ahogy az Áramütés végzett két munkással című szövegben a „tragikus munkaköri baleset” leírását siklatják ki a hirtelen felbukkanó bibliai idézetmorzsalékok. Ezek tetőzik be a groteszk játékot – tartalmuk nincs, a szabadon engedett nyelv áradása hozza magával őket, mint egyfajta retorikai szélső értéket.
A Bulvár diagnózisa szerint a politikai kereszténység retorikája nem is csupán az erőszak eszköze, hanem olyan verbális perverzió,** amely az elleplezést szerepjátékká változtatja. Minden önmaga ellentétébe fordul, az elkövető pappá válik, a tetteshez dicshimnuszokat zengnek, az esendő hatalom tévedhetetlenként szentesíti magát. És azért is perverzió, mert e beszédmód nem csupán ellehetetleníti az érveket, az argumentációt, hanem mert a hazugságot imádat tárgyává teszi. Bognár az Olettka aláereszkedése az üveglifttel, a Feketemangalica-tenyésztésbe kezd Debrecen és az Imádkozzunk című darabokban (az utóbbi kettő – az élete utolsó pillanataiban Himnusz-t szavaló és virágápolási tanácsokat adó Herczeg Ferencné repetitív monológja mellett – a kötet két legerősebb verse) a politikai kereszténység retorikájából szentmise-paródiát csinál, tehát megint a végsőkig viszi a szövegjátékot; ezt egészíti ki a Katasztrofális állapotban a Budapest–Debrecen vasútvonal című vers, amelyben három „történelmi” és immár államilag is „bejegyzett” egyház főpapja, képviselője utazik közös benzines hajtányon.
Bognár Péter a fiatal, kötet nélküli szerzőket elismerő Petri-díj 2011-es díjazottja, és ezzel azt a lehetőséget is megkapta, hogy első kötetét a Magvető jelentesse meg. De volt már egy kötete, amit csendben adtak ki, kis kiadónál, és csendben el is felejtettük, sőt, észre se vettük – magvetős könyve ezért igazi felfedezés. Mintha a játékszabályokat feszegető és átíró líra anarchiája megérintette volna a díjazókat is, így került a Petri-díj végül 2011-ben ahhoz, aki a politikai költészetben újat tud mondani. És érdekes módon Petrihez hasonlóan Bognár is kijelöli a társadalomkritika szférája mellett az én legprivátabb terét. Ám Bognárnál e szövegrétegek és szférák közt nincs átjárás. A Bulvár-ban a közbeszéd stratégiáit imitáló és kijátszó darabok, illetve a krimiszál mellett olyan versek is szerepelnek, amelyek a személyesség törékeny, belső tapasztalásaival, a tudattalan észleléssel foglalkoznak, a félálommal, az érintéssel, a sejtésekkel, emlékezéssel, felejtéssel, városi térélményekkel. A különböző verstípusokat egyedül Bognár eljárásai kötik össze, az improvizatív, zenei megoldások, ismétlések és variációk, az asszociatív logika.
Egy-egy versben a zenei szerkezet olyannyira meghatározó, hogy akár egy kortárs abszurd opera vagy társadalmi varieté librettójában is el tudnám képzelni. Nem véletlen, hogy a Krétakör Színház FEKETEország-ából származik a Bulvár leghosszabb idézete, betoldása: a Lövedék monológja Tasnádi Istvántól, melyet Bognár az Ismerősével italozott, vizelés közben fejbe lőtték című nyitóversbe ágyaz be. A Krétakör improvizatív szövegei mellett Térey János és Borbély Szilárd költészetét tartom a kötet viszonypontjainak. Bognár Téreyhez a kortárs nyelvhasználatok mögött meghúzódó hatalmi viszonyok precíz bemutatásával kapcsolódik; ám az én Térey-féle mitizációját már nem találjuk meg nála. Borbélytól pedig az ismétléses struktúrák, a szerialitással való kísérletezés és természetesen a teológiai beszédmódokkal való játék vezet Bognárhoz, de anélkül, hogy nála ez negatív teológiává fordulna át. Ami pedig az erőszakábrázolást illeti: mintha Szorokin-dalokat, könnyed Szorokin-etűdöket, -futamokat olvasnánk a Bulvár-ban. Mindemellett a kötet rengeteg jelölt és jelöletlen idézetet, áthallást tartalmaz (ezeknek a nem egészen hiánytalan listájával már a copyrightoldalon találkozunk). Bognár fittyet hány a szövegközi kölcsönzéssel kapcsolatos közmegegyezésre: ragaszt, kever, átír, átemel; még saját magától is lop, régebbi verseiből csinál betoldásokat. A nyelv radikális akadálymentesítésének része ez is.
Az ismétlés elveszi a kritika élét, domesztikálja a kritikus humort. Ami a határt feszegeti, idővel szövegtermékké válik, már nem újítja meg, hanem kielégíti az elvárásokat – remélem, hogy Bognár Péter költészetének zsigeri anarchiája mégis megőrzi magát.

Szűcs Teri

 

II

TISZTÁZATLAN BESOROLÁS

Bognár Péter világa hideg, kemény és ésszerű, mint a krómacél konyhafrontok, verseskötete semmilyen értelemben sem szokványos.
Borbély Szilárd fülszövege így hangzik: „Az utóbbi évek talán legerősebb költői hangja. Végre megint úgy tűnik, valamire mintha használható volna az avítt líra. Nem csak arra, hogy költők egymást olvassák, plusz még néhány ügyeletes kritikus. Bognár Péter szemtelen és tehetséges. Veszélyes kezdés, mert a magyar irodalom egyiket sem szereti. Főként ezt a két dolgot együtt. Üdítően pimasz. És az a szertelenség sugárzik belőle, hogy a nyelvvel való játék egy jó buli.” Ezekkel a mondatokkal nehéz lenne vitatkozni, annál is inkább, mert elég elnagyoltak – hiszen Varró Dánieltől Kemény Lilin át Petrik Ivánig bármelyik tehetséges költő első (vagy, mint Petrik esetében, még meg sem jelent) kötetéről elmondhatók volnának –, bár ez nem baj, hiszen nyilvánvalóan reklám céljából íródtak: hogy miután a reménybeli vásárló az érdekes cím miatt a kezébe vette a boltban a könyvet, lapozzon is bele.
Bulvár, pimaszság, játék, buli – ilyen kedvcsináló után mindenesetre éri majd némi meglepetés az olvasót, a reménybelit. Bognár ugyanis nem pimasz, hanem brutális, nem a bulváros tónust veszi át a tabloidokból, hanem a témáikat, és a buli is csak annyira hangulatos, mint egy menekülttábor: a játék vérre megy.
Igaz, arra, hogy Bognárnak brutálisak a témái, még akár legyinthetnénk is – hiszen már a korábban oly kedélyes James Bond-filmek is erőszakosak –, csakhogy a témákat brutálisan is dolgozza fel. Az erőszak Homérosz óta nem újdonság az irodalomban, de hirtelen egyetlen kortárs költőt sem tudnék mondani, akinél ennek témája olyan kevéssé volna átesztétizálva, mint Bognárnál. (A kivétel talán épp Borbély Szilárd; az nem esztétizálás, amit ő csinál, hanem metafizika.) A Bulvár-ban a gyilkosság, a megerőszakolás éppen az, ami a bulvársajtóban: gyilkosság és megerőszakolás. A költő objektívje éppoly elviselhetetlenül közel megy az áldozathoz, mint a paparazzóké, sőt még közelebb, mert itt-ott valósággal behatol a szereplőibe.
Ezen még az sem változtat, ha mindez, jobban megnézve, inkább csak a könyv egyik feléről mondható el, azokról a versekről, amelyek egy gyilkosságsorozat és az azt követő nyomozás körülményeibe avatnak be (már amennyire). Illetve ezek között is van néhány, amely a szakrális és a hétköznapi ötvözésének más korokban és másoknál már bevált eszközével hat (például az Olettka aláereszkedése az üveglifttel). Ezzel az eszközzel korábban Hollósvölgyi Iván ért el komikus hatást, újabban pedig például Vörös István használja. (Igaz, míg Bognárnak a hosszú sorok végét mintegy cifrázva ki-é-é-nek-lő-ő Olettka aláereszkedése… vagy Imádkozzunk című verse a misekánon bevezető részének, a praefatiónakatipikus dallammenetét imitálja, addig Vörös említett versei vagy Hollósvölgyitől például A Jó Szponzor – „Az Úr az én szponzorom, nem szűkölködöm. / Füves golfpályákon relaxál engem, / feszített víztükrű medencékhez terelget” – nyilvánvalóan zsoltárosak.)
Talán nem független ettől a jelenségtől, hogy a kötet legtöbb versét nem nagyon lehetne elszavalni. (Recitálni, oratóriumszerűen előadni nagyon is, de elszavalni közülük csak viszonylag keveset.) Az Intenzív havazás kezdődik című vers, amelyben a páros sorok a páratlanoknak hol az azonosságig szöveghű, hol némileg különböző változatai, éppoly kevéssé él meg előadva, mint – más okokból bár – mondjuk az Id. Herczeg Ferenc 1. című darab: „A szoba üres, / A szemközti épület homlokzata üveg, / Ennek az épületnek a homlokzata is üveg, / Az ágy mellett a telefon néma. // A férfi az ágyon ül, / Az ajka repedt, a hangja / Prüszkölésszerű, hangtalan csuklás, / Ingujja retkes, vizes rongy. // A víz hatórás jégvíz, / Felszíne mozdulatlan, rétegei tiszták. / Alján a szennyeződés érintetlen, / A külvilágtól elzárt felület.” A szavalhatatlanság persze nem a retorikus előadásmód (van másmilyen is?) lehetetlenségét jelenti, hanem csak annyit: a vers önmagában nem áll meg a lábán, mert ahhoz, hogy az értelméhez való hozzáférésben egyáltalán reménykedni lehessen, vagy hogy legalább – a szónak bármely értelmében – szórakoztatónak találjuk, szükség van az egész kötet kontextusára. Annál érdekesebb, hogy a könyvben a mottó utáni első szöveg, a Játsszák című szereplőlista a maga nagyon érdekes megoldásaival – „Lövedék – lopott, középkorú polgár […] Harry herceg – angol trónörökös, fiatalabb polgár, első számú terrorcélpont […] Fekete mangalicák – középkorú polgárok” – versszerűbb, de legalábbis önmagában élvezhetőbb, mint a kötet jó néhány, magát önálló versként tételező darabja. (Ami itt a sok „polgár”-t illeti, ezek mintha nem elsősorban egy – lejárt szavatosságú – politikaimarketing-szótárból, hanem az antik vagy akár a Shakespeare-drámák színlapjáról volnának átemelve. Ami pedig Harry herceget: az angol királyi családot Hollósvölgyi Iván vezette be az újabb magyar irodalomba Vigyen ki engem Angliába, Lord! című versével: „Legyél anyám helyett anyám, Erzsébet, / és te légy apám nevében gyám, Fülöp, / nemes szülők híján tévútra térek / még, s ha így megy ez tovább, kikészülök.”)
A Bulvár versei között a szavalhatóság talán nem egészen külsődleges szempontján kívül azon az alapon is különbséget lehet tenni (a ciklusokra nem oszló kötet maga kelti fel az olvasóban az efféle rendcsinálás igényét), hogy mennyiben kapcsolódnak az említett gyilkosságokhoz, illetve a nyomozáshoz. A többé-kevésbé ezekkel összefüggő darabok mellett a könyvben olyan versek is olvashatók, amelyek a cselekménnyel csupán laza kapcsolatban állnak, és inkább csak az ennek hátteréül szolgáló társadalomról nyújtanak antiutópisztikus víziót, illetve szerepelnek a kötetben a hagyományos költői megszólalás vonásait hovatovább jellegadó mértékben magukon viselő versek is. Mindezeket vagy majdnem mindezeket a szólamokat egyetlen versbe komponálva előlegezi meg az első, tizenegy oldalas, polifonikus, szuggesztív és, mint a kritikák rendre megjegyzik, Tasnádi István és a Krétakör Feketeországának Lövedék-epizódjára feltűnően nagymértékben támaszkodó vers, az Ismerősével italozott, vizelés közben fejbe lőtték. Ezt az „újraírást” érinti Molnár Dávidnak az Irodalmi Jelen honlapján megjelent rendkívül alapos, a kötet számos intertextuális összefüggését megvilágító kritikája is. A cím – Plágium vagy ready made – kissé félreviszi ugyan az értelmezést, mert Bognár versei nem olyanok, mint Duchamp piszoárja, amennyiben nem arról van szó, hogy ezek talált szövegek lennének, amelyeket pusztán a művész címadó gesztusa és az irodalmi tér ruházna fel a műalkotás minőségével. Épp ellenkezőleg: mint egy internetes kommentíró („stupidlovesong”) írja, „a Bognár-versek működése pont az inverze a readymade-nek (talált tárgy + saját cím helyett saját vers + talált cím), szerintem ez így nem ugyanannak a dolognak egy pontosításra nem szoruló alesete”. Bognár módszere tényleg inkább magritte-os. Ahogy Radnóti Sándor írja a Hamisítás-ban: „Míg Duchamp ready made-jei a mindennapi használati tárgyaktól való megkülönböztethetetlenséggel kísérleteznek, addig Magritte illuzionista művészete a képet a hasonlatosság körébe vonja, tükörré teszi, majd nem szűnő leleményű concettivel, ötletekkel vonja ki az érzéki tapasztalat köréből.” Ahogy a festett pipa Magritte-nál „nem pipa”, úgy a Herczeg Ferenc nevű szereplő Bognárnál nyilvánvalóan nem azonos a hasonló nevű íróval, és Varga Líviusz „fideszes honatya, / Étteremtulajdonos, a budapesti éjszakai élet / Ismert szereplője” sem a – kötetben különben többször megidézett – Quimby zenekar tagjával. Az Ismerősével italozott…-ba mintha épp úgy lenne beillesztve (vagy ráillesztve?) egy nagyszerűre sikerült Szép Ernő-hommage – „Galambok következtek alattam, / Én meg rájuk bámulva haladtam, / El
a Tékom előtt, a templom előtt, át a zebrán.
[…]
A lábuk, vagyis a meztelen törzsük nyújtózkodott, / Rezgették, mozgatták a lombjaikat, / Mintha ők – hajszálgyökérig gyönyörben állva – / Egymás boldogsága miatt volnának kitalálva” –, mint Magritte Le bouquet tout fait című festményén a férfi hátára Botticelli Tavasz-áról Flora alakja.
Molnár Dávid helyesen emeli ki, hogy Bognár versei többnyire nem szépek. Tényleg elgondolkodtató, hogy miközben a modern képzőművészet legérdekesebb alkotásai lemondani látszanak a szépség – végső soron talán a természeti szépre visszavezethető – fogalmáról, a költészet mintha kevesebb fogékonyságot mutatna az ilyen intellektuális megfontolások iránt. (E téren jellemző, hogy a kortárs versekben a megszólaló lírai én rendszerint szimpatikusan mély érzésű, de legalábbis szerethetően esendő.) A Bulvár versei tehát jellemzően nem szépek, de ami érdekesebb – erről korábban már volt szó –, sokszor nem is versszerűek. A kötet esztétikai becsét ugyanakkor nehéz lenne tagadni, ami azt jelenti, hogy Bognár igen szerencsésen tágítja ki a költészet határait, vagyis oda is ké-
pes verset írni, ahol korábban nem gondoltuk, hogy vers lehetne. Helyesebben verseskötetet ír nem versekből. Bár talán ez sem ilyen egyszerű, mert a kötetben nemcsak az önmagukban ritkán megálló nyomozós szövegek olvashatók, hanem néhány olyan különös darab is, mint a szűznemzéssel született pörölycápáról vagy az Állami Számvevőszéket afféle észak-koreai diktátordinasztiaként irányító családról szóló vers, illetve jócskán vannak határozott lírai énhez köthető költemények is.
Ismeretesek korábbi, emlékezetes kísérletek a magyar irodalomból a „líraiatlan” (de nem feltétlenül avantgárd) líra megteremtésére. Beck András például nemrég nagyszerű cikksorozatban fedezte fel Karinthy ilyen versnek is értelmezhető Nihil című remekművét. (Egy idézet belőle, szinte találomra: „Biró beszélt a neo-impresszionizmusról, / Én mondtam: mindent abba kell hagyni: / A művészetnek ne legyenek korlátai – / Se ütem, se vonal, se szín.”) „A Nihil nem a költészet hangján szól, írásmódjában nincs semmi irodalmias” – írja Beck a Holmiban (2011. május) megjelent cikkében. De Kálnoky egészen más típusú, bőbeszédű, anekdotikus Homálynoky Szaniszló-versei is idesorolhatók. Bár ha figyelmesen megnézzük, a költő ezekben a komótos parlandóban előadott művekben is jócskán él a hagyományos költőiség eszközeivel. Az Első olvasótermem című, rendkívül prózaian kezdődő vers („1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút”) például hosszadalmas környezetrajzzal indul, és csak több mint harminc sor után tér vissza a főszereplőre: „Szóval, unatkozott a kisfiú, s hallgatta a konyhában a legyek / halálos zümmögését a szalagforma légypapír kínpadán / vagy a furfangos üvegcsapdákban, hová az ecetes víz szaga / csalogatta az ostoba rovarokat / (abba is fulladtak belé).” Itt szerepel a versben először metafora (a légypapír kínpadja), feldúsulnak a hangzóösszecsengések (az idézet első és második sorában a szavak belsejében l hangok, a szavak elején h-k és k-k), illetve a „halálos zümmögés” szókapcsolatban is van valami költőiként megragadható szokatlanság. Ami pedig a Nihil-t illeti, mint Keresztesi József e sorok írójának e-mailben kifejtette, nagyon is van egy irodalmias és e minőségében a hatás szempontjából nélkülözhetetlen része a versnek: „úgy látom, hogy amikor a […] végén bejön a szél veszekedve, ez a három sor elemeli az egész szöveget a radikális antiköltészettől, és ez a tradicionális – bár parodisztikus – megszemélyesítés valamiféle nehézkedési pontot vagy ellensúlyt pez ennek. Ellenpróba: takard ki ezt a három sort: »Akkor egy szélroham jött veszekedve / És bevágta az ajtót. // A szélnek mondtam egy gorombaságot« – és úgy olvasd el a verset. Abszolút megváltozik az egész!”
Bognár sem irtja ki a lírát a kötetéből: a lírai én nagyon határozott hangját használó olyan versek nélkül, mint az életről és halálról nagyon szépen szóló Kokain száll a spanyol levegőben, vagy a még szebb – furcsa címével egyébként egy életveszélyesen korán világra jött újszülöttről szóló hírre utaló – Göttingen, 300 g, 25. hét című vers, a könyv sokkal egyneműbb és sokkal laposabb is lenne.
A kötet utolsó versszakában a gyilkossági nyomozók megtalálják a bizonyítékot – amiről annyi tudható meg, hogy „kicsi, sokkal kisebb, / mint várni lehetett volna” –, az ügyek megoldása mégis homályban marad. A krimiről tehát kiderül, hogy – mivel nincs érdemi megfejtése – nem krimi, bár végig akként kellette magát. Arra mindenesetre nagyon alkalmas ez a szál, hogy rejtélyessége és brutalitása révén megteremtse a többi vers hangulati hátterét. Jó néhány vers ugyanis e nélkül a háttér nélkül csak egy szatirikus ötlet szellemes megírása lenne, így például az, amelyikben egy dunaszerdahelyi vállalkozónak mint „a legjobb apának és férjnek” négykilós, aranyból készült rudat ad át egy nőszervezet, vagy az, amelyikben az esztergomi érsek, egy református püspök és az országos főrabbi benzines hajtányon indul el az elszigetelt Debrecen felé, kétnapos böjttel és imával könyörögve „Magyarország fennmaradásáért” (bár „a hajtányt a legkisebb gyanús jelre visszafordítják, / Mivel nem lehet tudni, / Hány ember lakik arra, és kik ők”). Bizonyos kifogások az erősebben lirizáló versekkel kapcsolatban is megfogalmazhatók. Az ambiciózus című Óda kezdete elég olcsó po-
én („Itt ülök ezen a csillámló támfalon, / És nem
oly nehéz”)
, a közepén a szerelem és a fekete
lyuk közötti összefüggés taglalása pedig, „szökési sebesség”-estül, „gravitációs szingularitás”-ostul, eléggé túl van írva. Egyáltalán, a helyenként szinte a József Attila-i „Sül a hús, enyhítse étvágyad” szobakonyhás intimitású idilljét felidéző szerelmes versek kissé idegenül szólnak ebben a kötetben.
…A jótékony szerkesztői figyelem ezen a ponton arra emlékeztette az alkalmi kritikust, hogy a szerelmi témájú versek „a kötet szerkezetébe képekként vannak beillesztve (»180×180 cm, olaj, vászon, laparany« stb. alcímmel), három egymás után, ahogy később a Hol van valami című Prufrock-átirat is, a 94–95. oldalon”. Kritikájában ezeket Molnár Dávid is regisztrálja: „A kötetben egyébként is jelentős szerepet játszik a háttér. A szöveget aláfestő kísérőzeneként »hallható« Parov Stelar, háttérképként szemlélhetők Gustav Klimt festményei (A csók, az Életfa, A három életkor, a Remény I. és A szűz), amelyeket a címek alatt megadott méretek és technikai adatok alapján ismerhetünk fel”. Idetartozik tehát A délelőtt bekeretezése is (méretei alapján ez felel meg a Remény I. című festménynek), amely már címével is mintha arra utalna, hogy ezek a versek elkülönülnek a köteten belül – talán nem háttérként, hanem – zárványszerűen, mintegy külön művészi világot alkotva.
Mindent egybevetve, Bognár Péter „tisztázatlan besorolású” kötete (A kvad című vers szerint ilyen jármű a kvad) a szöveg minden szintjén rendkívül gazdag invencióban, külső és belső utalásaival pedig teljesen átgondolt benyomást kelt, úgy érzem, többnyire még az is hasznosul esztétikailag, ami nem feltétlenül pozitív értelemben zavarba ejtő benne.

Kőrizs Imre

 

* 2011-es törvénytervezet „a magyar nemzeti értékekről, a magyar nemzeti kincsekről és a hungarikumokról”: „Az Országgyűlés felismerve, hogy a) a nemzeti összetartozás, egység és a nemzeti tudat erősítése érdekében hazánk értékeit össze kell gyűjteni és ápolni kell; b) a magyar történelem legnemesebb hagyományait és évszázados értékeit egy átfogó értéktárban kell összesíteni; c) a nemzeti örökség nagyrabecsülése és védelme hozzájárul az új generációk nemzeti hovatartozásának, nemzeti azonosságtudatának kialakításához; d) nemzeti örökségünk széles körű hazai és külföldi bemutatása, megismertetése mind az országimázs erősítésében, mind gazdasági, kulturális teljesítményünk, természeti értékeink elismertetése szempontjából kiemelkedő jelentőségű; kinyilvánítja, hogy ezen értékeket az egyetemes értékek és az emberiség öröksége részének tekinti. A magyar nemzeti értékek és azokon belül a magyar nemzeti kincsek és a hungarikumok nemzeti örökségünk megőrzendő és egyedülálló részét képezik, magyarságra, valamint a történelmi és a mai Magyarországra jellemző mivoltukkal, különlegességükkel és minőségükkel jelentősen öregbítik hírnevünket, növelhetik megbecsülésünket az Európai Unióban és szerte a világon.”
De l. inkább Borbély Szilárd legutóbbi tanulmány- és kritikakötetének címbeli kérdését: Hungarikum-e a magyar líra? (Parnasszus, 2012.)

 

** L. a recenzió címét képező, 2013. január 7-i hírt.