Magyar László András

SZABADNAP

Kedden hat órakor előadtam az orvosin
Debrecenben, csütörtökön pedig
egy konferencián vettem részt ugyanott,
maradt tehát a szerda mint szabadnap.
Luxusszállást kaptam a Kenézyben,
vacsorát és másnap villásreggelit,
aztán Alízék megmutatták a kiállitást.
Tízkor besétáltam a belvárosba,
novemberhez képest szép idő volt,
kávéztam, szivaroztam a napsütésben,
az Ibolyában pedig egy nagyfröccs mellett
kiolvastam a Népszabadságot.
Voltam bent az egyetemen is,
de egyetlen ismerőst sem találtam, sőt
a latin tanszék is megszűnt idén.
Megint csak a szállásomra mentem,
az ágyon fekve Heinét olvastam estig.
Szegény Matilda, feleség s gyermek volt,
aztán özvegy és árva lett, egy személyben.
Hét órakor elmentem vacsorálni,
át a sötét és néptelen Nagyerdőn.
A Krúdy étteremben gombás tarját ettem,
két pohár kékfrankos kíséretében.
Közben felhívott a feleségem,
vett jegyet a Snétbergerre, vegyen-e nekem is?
Letört a koronája – mondta kedves hangján.
Vegyen – feleltem –, a koronát pedig
ne dobja ki, talán még visszaragasztható.
Végül szivarra gyújtva, a villamossín mentén,
a sárga lámpafényben sustorgó avar közt
kerülgetve a tócsafoltokat
hazaballagtam a Kenézybe.
Arra gondoltam, mit keresek én itt
Debrecenben és általában, ezen a világon?
De Isten nem felelt, sem közvetlenül,
sem elmém vagy jel által, közvetetten.
Megint a süsses, dickes Kind jutott eszembe,
meg Heine, amint dévajul készül a halálra.
Megfürödtem, megírtam ezt a verset,
szerettem volna ébren lenni még,
de mit tehettem volna, elaludtam.