Kurdi Imre

KŐORRA

Van, aki belülről fénylik, úgy, olyan magától értetődő
módon, mint amikor égve marad a petróleum-
lámpa egy üres szobában. És átsüt a pórusain, a bőrén
szivárog át, a szemén, még ha lehunyja

is, nem, nem a melegség, hanem a fény, ami egyszerre több
és kevesebb amannál. Pedig meglehet, hogy igazából korom-
sötét van odabent, hideg, vetetlen ágy, rozoga szék, morzsák
az összevissza horzsolt asztallapon. Írmagtalan

intarzia. Talán krumpli- vagy káposztaszag, ámbár alighanem
puszta képzelgés az is. Belátni végtére nem lehet.
Vagyis a képzelet

szüleménye csupán az a megfakult fénykép, ami
– nem tudni, nő vagy férfi arcképe-e – az egyik falról
néz, néz, nem tudni, hová.