Komoróczy Géza

TÖRTÉNELEM A TÖRTÉNETBEN

(Bírák könyve, 10–12)

Ajánlom Tatár Györgynek, baráti szeretettel

Azzal kell kezdenem, bár talán fölösleges is külön beszélni róla, hogy előadásom címében a történet nem más, mint elbeszélés, story, saga, mintha azt mondanám: History in the story, vagy még egyértelműbben: Geschichte in der Erzählung. A héber Biblia most tárgyul választott szakaszát ugyanis elbeszélésnek tartom, irodalmi szövegnek, és kétlem, hogy ilyenként egészében nagyobb volna a valóságtartalma, mint a Bírák könyvé-ben utána következő Sámson-történetnek vagy akár, mondjuk, az Íliász-nak. A probléma tehát – csontig lebontva – abban áll, hogy mit tud kezdeni a történetírás egy jellegzetesen irodalmi szöveggel, mit mutat meg egy régi elbeszélés az elbeszélt korról, mi marad fenn a szűrőn, mely átengedi a történet elbeszélő mozzanatait, a folklórból, mitológiából, irodalomból egyetemesen ismert, nem specifikusan történeti elemeket.
A következőkben ismertnek teszem fel Jiftah (a magyar nyelvhagyományban, a görög és latin fordítások nyomán: Jefta vagy Jefte) bibliai történetét (Bírák k., 10,6–12,7; szorosabban csak 11,1-től).
A Bírák könyve, melyben ez a történet olvasható, teológiai szkémára épül: a nép hűtlen lett istenéhez – büntetésül ellenségei megtámadják, legyőzik – bűnvallást tesz – JHVH megszabadítja. Az isteni szabadítást elvégző személyek a bírák vagy bírók (sofét), katonai vezetők vagy magányos hősök, köztük egy asszony is. Rangjuk, minősítésük más-más, de a narratív keret szerint karizmatikus vezetők voltak. A bírók történeteinek egymáshoz nincs közük, csak az említett, periodikusan ismétlődő bűn – büntetés – bűnvallás – megszabadítás szkéma fogja össze őket, erre vannak felfűzve. A Jiftah-történetet bevezető bűnszakasz is a Baálok, Astóret, illetve Arám (Szíria), Szidón, Moáb isteneinek tiszteletét rója fel: a környező térség kultuszainak átvételét, némi történelmi anakronizmussal (Arám ugyanis későbbi alakulat, mint Szidón, a földközi-tengeri kikötő, vagy Moáb, a transzjordániai állam). Nem kétséges, hogy mindegyik történet a hagyományból van merítve, és eredetileg önálló volt, azaz akármilyen mértékben átment is irodalmi feldolgozáson, szerkesztésen, akár többször, többféleképpen is: van régi, eredeti, folklorisztikus magja. Az önálló történetek minden esetben Izrael területének vagy a 12-törzs-szervezetnek csak egy részéhez kapcsolódnak. A hagyomány a régmúlt hőseinek emlékét tartotta fenn, történetüket a szerzők és szerkesztők hozzáigazították a könyv szkémájához. A Jiftahhal foglalkozó elbeszélés befejező szakaszát, Gileád és Efraim konfliktusát, a Bírák könyvé-től eltérően, éppen ellenkező beállításban említi Hósea próféta (6,7–9).
A kerettel és a keret meghatározta illesztőelemekkel a továbbiakban nem foglalkozom. Mindenekelőtt az elbeszélés nem specifikus, értsd: másutt, esetleg más irodalmakban is előforduló elemeit próbálom az imént említett szűrővel leválasztani.
Ilyen elem a főhős karrierje. A legkisebb – itt történetesen a legalacsonyabb rangú – fiú felemelkedése a társadalmi hierarchia legmagasabb pozíciójába. Jiftah apja Gileád, de ez nem személynév, hanem a térség neve, amelyben Jiftah él, magyarul: Jiftah apja akárki, azaz senki, nincs apai neve sem. Mintha ma azt mondanánk valakiről: „egy magyar”. Az anyja pedig szajha (zona); bárhogyan értelmezzük a szót, biztosan nem méltóságnév. Jiftah, ha nem kitett gyermek volt is, de elűzött fiú. Apjának házasságában született testvérei, amint felnőttek, kizárták az öröklésből, és elűzték, menekülnie kellett, Tob földjére (tov, „jó”). Később aztán Gileád „vénjei”, amikor városukat Ammon fiai megtámadták, felkeresték Jiftahot a száműzetésben, hazahívták, megkínálták a vezér/(katonai) vezető (kacin) tisztséggel, ő azonban kialkudta magának az ennél magasabb és szilárdabb pozíciót, és Gileádban ő lett a fő (ros). Előttünk áll a legkisebb, a kitaszított fiú sikertörténete.
A fő-és-vezér tisztséget az elbeszélésben Jiftah két lépésben nyerte el. Először megegyezett a „vének”-kel, s azok kinevezték, ez volt a közösségi – politikai – legitimáció, majd szakrális megerősítést kapott tisztségében: fogadalmat tett JHVH szentélyében, Micpában, hogyha győzelmet szerez Ammon fölött, azt, aki a házából először kijön eléje, feláldozza.
Procedurális párhuzamként elég utalni Saul hatalomra kerülésének történetére, Sámuel I. könyvé-ben. Először, apjának elveszett szamarai keresése közben, gyanútlanul, a számára addig ismeretlen Sámuel próféta kultikus lakomáján kitüntetett ételadagot kap (9,22–24), ezt a motívumot legközelebbről a Mardu isten házassága sumer mitológiai eposzból ismerjük. Majd Sámuel titokban a fejére csorgatott olajjal felkeni királlyá (9,26–10,1). S végül a népgyűlésen reá esik a többszörös sorsvetés (10,10–24); egy az utóbbival párhuzamos történetben a nép egy hirtelen harci mozgósítás (feldarabolt szarvasmarhák szétküldése „Jiszraél egész határába”) és a győzelem után rövid úton megteszi királlyá (11,15). Az ő első haditette is, mint Jiftahé, a Gileádot megtámadó Ammon fölötti győzelem volt. Egyik eset sem többszörös beiktatási szertartás: a legitimáció aspektusainak narratív kibontása.
De nem specifikus elem a történet legismertebb mozzanata sem: Jiftah fogadalma. Azt, amit a fő-és-vezér JHVH szentélyében megfogadott, valóra kell váltania. Micpában a leánya jött ki eléje a házából, tánclépésekkel, dobon verve az ütemet. Az apa és – a szövegben névtelenül hagyott – leányának története nagy vallástörténeti problémakörbe tartozik, s ez: az emberáldozat. Mitológiai párhuzamokkal összevetve azonban az értelmezés más síkra terelhető át. Az Akéda, Izsák feláldozásának története egyáltalán nem az emberáldozatról szól: éppen ellenkezőleg, az emberáldozat tilalmának mitologikus megerősítése. Mint ahogyan a görög mitológiában az áldozatra kiszemelt Íphigeneia is megmenekült. A párhuzamokat könnyen szaporíthatjuk, Frazer vagy az ifjabb Gaster kedvelt témája volt; a történetek rendre elutasítják a barbár emberáldozatot, s éppen a barbár kultikus szokással szemben hirdetik, hogy nincs emberáldozat. A Bírák könyve azt írja, hogy Jiftah „teljesítette a fogadalmát” (néder). S rögtön ezután azt, hogy törvény lett Izraelben: a leányok „évről évre” elmennek, hogy – szabadon fordítva – megtartsák a gileádi Jiftah leányának ünnepét; az egyszerűségében is homályos értelmű héber szót (le-tannot) szokás (Bírák k., 5,1 alapján) úgy is fordítani, hogy „megénekeljék”, a LXX-ban: megsirassák (thrénein). Az epizód hangsúlyos része ez: a leányünnep, rite de passage, a felserdült leányok életszakaszváltásának szertartása. A bibliai szöveg, ti. hogy (most szó szerint): „Jiftah megcsinálta a (leány-)nyal a fogadalmát, amelyet megfogadott”, kikerüli a rítus, az égőáldozat (‘ola/holokauszton) direkt említését, amelyről pedig előzetesen, a fogadalomban, szó volt. Jiftah leánya nem más, mint egy gileádi Íphigeneia. Az elbeszélés azzal, hogy a fogadalom által megkívánt végkifejletet homályos, eufemisztikus formulába burkolja, hangsúlyozza Jiftah legitimációjának érvényét, az áldozat helyére azonban az ünnepet állítja. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a gondolatmenet nem bizonyítás, legfeljebb értelmezés, de emlékeztetek arra a jelenetre, amelyben Lábán utoléri és felelősségre vonja a feleségeivel és juhaival megszökött Jákobot: Jákob kijelenti, hogy akinél apósa megtalálja az istenszobrocskákat (teráfim), „ne maradjon életben” (Gen. 31,32) – de Ráhel, mint ismeretes, nem bukott le.
Eddig a folklór, az irodalmi szerkesztés. Mi maradt meg a történetből olyasmi, aminek történeti értéket tulajdoníthatunk? Nagyon is sok.
A bibliai történetírás szinte egyöntetűen történelemnek tekinti Ammon megerősödését Transzjordánia déli térségében, valamint azt is, hogy terjeszkedése észak felé, a Jabbokon túl, sikertelen volt. Az a hadjárat, amelyet Jiftah története leír, Gileád ostroma, egy ilyen terjeszkedési kísérlet volt. Hasonlóról olvasunk Sámuel I. könyvé-ben Saul idejéből. Nem zárható ki még az sem, hogy későbbi feszültségek vannak visszavetítve – rávetítve – Jiftahra. De megpróbálhatunk továbblépni az eseménytörténettől.
A helyszín, Gileád, Transzjordánia északi része, a Jordánon „túl” (be-‘éver ha-jardén), a folyó bal partján és innen keletebbre, a mai Jordánia északnyugati része. Legszűkebb értelemben a Jabbok (Zarka) egyik bal oldali mellékvádijánál álló hegy, Har-Gileád, tágabban a Jabboktól délre eső terület, idővel pedig Transzjordánia északi része is, délre Básántól, a Jabbok mindkét partja, a Dzsebel Adzslún. Itt volt Tisbe is, ahonnan Illés próféta származott. Gileád territoriális név, nem törzsi; a térség nem tartozott a 12-törzs-szervezethez. Akármikor keletkezett is az elbeszélés, annyi leszűrhető belőle, illetve, általánosabban, ebből a történetből is, hogy szilárdan élt egy hagyomány, de mondhatjuk, a tudata annak, hogy Izrael etnogenezisében az i. e. második évezred végén szerepet játszott a transzjordániai térség populációja. Nem a Dávid-hagyományhoz tartozó Nagy-Izraelről van szó, de nem is Izrael mai (1947-es vagy 1967-es) határaihoz szabott alaptalan történelmi redukcionizmusról, hanem Dél-Kanaánról, a Hérodotosz óta Palesztinának nevezett egész területről. Ez É–D-i irányban a Karmeltől Ailáig (Eilat/Akabai-öböl) terjedt, Ny–K-i irányban a Földközi-tengertől a Jordánon túl, a keleti sivatagig, itt pontos határ nélkül. Palesztina keleti részére, Transzjordániára, csak későn terjeszkedett ki a 12-törzs-szervezet, de ez a térség is része volt az i. e. második évezred végén kialakuló történeti Izraelnek. Említeni kell, hogy a második évezred végén az Efraim-hegyvidéken, de Transzjordániában is, az ásatási leletanyagban megfogható egy olyan letelepült populáció, amely mellőzte a sertéstartást.
Izrael, a zsidó nép történelmi kronológiájának egyik talpköve Merneptah fáraó (1213–1204) verses győzelmi felirata, a méltán híres „Izráel-sztélé”, amely a fáraót különösen mint a libyaiak legyőzőjét magasztalja. A béke jellemzésének leírásában, a felirat zárószakaszában, a legyőzött, elpusztított, földre boruló és békét (az egyiptomi szövegben: S3-3-R-M-‘/ŠRM‘/szalama) kérő elő-ázsiai országok (Tehenu, „Hatti”, Kinaana/Kanaán, Haru/Szíria) és városok (Askalon, Gezer, Janoam) sorában felbukkan a Jiszraél törzs neve, nem az ország, hanem az ember/nép jelentésű determinatívummal. „Jiszraél (JJ-SZ-J-R-J-3-R/YA-SZIR-‘-R/L) elpusztult, nincsen magja (PRT.F). A „mag” (PRT) jelentése: „termés/gyümölcs”, „leszármazott”, „(gabona)szem”, illetve „utód” stb. A szót a történeti irodalom gyakran „gabona” értelemben veszi, például magyarul éppen az Ókori keleti történeti chrestomathia (1965), p. 51: „nincs termése” (Kákosy László). A két tőmondat párhuzamosságából (parallelismus) azonban az következik, hogy itt az „ivadék”/„leszármazott” jelentésekkel van dolgunk. A szónak gyakran a membrum virile a determinatívuma, ez világosan az átvitt értelmére utal.
Az egyiptomi adat a közvetlenül i. e. 1200 előtti évekre vonatkozik. Akármilyen fontos is, valódi történeti szekvenciába nem – még mindig nem – tudjuk beállítani. Ha lemondunk arról, hogy a honfoglaló hagyományt és a 12-törzs-szervezetet elsődlegesnek tekintsük a legrégibb Izrael történetében, legalább egy feltevést megkockáztathatunk: a Merneptahnál szereplő Jiszraél név a Dél-Kanaán/Palesztina térségében élő, részben letelepült, falusi, részben pedig vándorló, állattartó népesség kisebb-nagyobb törzseinek, klánjainak összefoglaló elnevezése lehetett, nyilván ún. „belső név”, amelyet az egyiptomi írnokok átvettek. Jákobnak, az ősatyának is Jiszraél az istenséggel (Elohim) való viaskodásban elnyert neve (Gen. 32,29): ez a magasabb rendű – szociológiailag: magasabb szintű – név. Az Izrael névhez képest a Bibliá-ból ismert törzsi egységek, törzsi nevek másodlagosan alakulhattak ki, némely közülük biztosan területnévből, territoriális alapon, a területiség átalakulásával törzsiséggé; ilyen törzs mindenekelőtt Efraim, Júda és Bin-jamin. Gileád a XII–XI. században beletartozott Izraelbe, de a gyéren lakott terület lakossága nem alakult külön törzzsé, a Gileád név nem lett törzsnévvé, a területre ciszjordániai törzsek (Efraim, Menasse) terjesztették ki szervezetüket, és lakossága eltűnt az új törzsi nevek alatt. Az alkalmi katonai szövetségekbe tömörülő és közös kultuszt – közös kultuszhelyet kiépítő dél-kanaáni/palesztinai populáció territoriális alapon törzsekké alakulása kitölthette az i. e. XII. századot, a XI. század nagyobb részét.
Gileád, fűben dús völgyeivel, kedvelt hely lehetett a Kelet felől Dél-Kanaánba/Palesztinába betelepülő vagy legelőváltó állattartók számára. Erre a példa Jákob elszakadása apósától, Lábántól. A bibliai történetben Jákob éppen Gileádban, Gileád hegyénél kötötte meg, már bent a térségben, az egyezséget Lábánnal, aki üldözte, és a sivatag felől érkezett. Ez az egyezség szabályozta nyájaik legeltetésének földrajzi határait (Gen. 31,52).
A Bírák könyvé-ben az Izrael név alatt folytatott hadjáratok jellemzője, hogy csak kisszámú törzsi csoportok vesznek részt benne. Efraim is reklamált Jiftahnál, hogy miért nem hívta meg őket az Ammon elleni hadjárathoz. A könyv történetei ebben a tekintetben az i. e. XI. század viszonyait jelzik: a territoriális és nemzetségi egységek részleges, laza kapcsolatait.
Efraim mellőzöttségi komplexusa az elbeszélésben súlyos konfliktushoz vezet: átkelnek a Jordánon, és harcolnak Gileád ellen, Jiftah kénytelen őröket állítani a gázlókhoz, s ezek lemészárolnak mindenkit, aki efraimi kiejtéssel beszél. A sibbolet/szibbolet szó nyelvészeti terminussá vált a Bibliá-n kívül is, maga a történet folklorisztikus, de annyiban történelmi hitele van, hogy jelzi azt a folyamatot, amelyben a Jordán nyugati partján megerősödött territoriális-törzsi alakulatok kezdik kiterjeszteni hatalmukat Transzjordániára. Jelez, mellesleg, egyfajta nyelvi tudatosságot is, a nyelvhasználat különbségeinek számon tartását.
Az elbeszélésben nagy teret foglal el, különös betét, a honfoglalási tradició, az exodus népének felvonulása a Jordánon való átkelés előtt, Transzjordánia területén, messze északra, távolabb, mint ahová a szövegek az átkelést helyezik. Bár a történetben a megnevezett ellenség Ammon, az elbeszélés szerint Jiftah egykor Edom és Moáb királyaival tárgyalt. Eseménytörténeti értelemben ez a tárgyalás nem tekinthető történetinek, de való igaz, hogy az i. e. második évezred végén Moáb és Edom jobban körülrajzolható politikai alakulatok voltak, mint „Ammon fiai”. A tárgyalás leírása azonban diplomáciatörténeti tekintetben jól értelmezhető és pontos: a kétszeri követségküldés, a felek által hangoztatott érvek ugyanazt a mintát követik, mint amelyet Szín-ahhé-eribáról Jesajánál (36,2 skk.; 37,9 skk.), illetve a Királyok könyvé-ben (II. Kir. 18,12 skk.) és ékírásos szövegben egyaránt ismerünk.
Van azonban egy mozzanat Jiftah és „Moáb” tárgyalásainak leírásában, amely különleges figyelmet érdemel. A szöveg a kultusz archaikus állapotát ábrázolja, ez világos már abból, hogy JHVH szentélyéről beszél Micpában. Moábbal szemben azzal érvel Jiftah követsége, hogy mindkettőnek az ő istene adta az országát, Moábnak Kemos, Izraelnek JHVH. Nehéz volna ezt másképpen értelmezni, mint hogy a szöveg mögött álló archaikus hagyományban Kemos ugyanolyan valóságos isten volt, mint JHVH. Ez abszolúte összeférhetetlen a monoteista teológiával, az első évezredben nem találták volna ki, még pusztán irodalmilag sem, nyilvánvalóan egy korábbi – nagyon régi – állapot rekvizituma, azaz történeti emlék.
Jiftah alakjáról életrajzi értelemben nagyon nehéz volna beszélni; de vajon élt-e Akhilleusz? Mégis, Jiftah mint típus nagyon is eleven. Az i. e. XIV. század, az amárnai levelek óta ismerünk hozzá hasonló politikai figurákat a kanaáni, palesztinai térségből. Mit tudhatunk Jiftahról, az elbeszélés hőséről?
A Jiftah a kevés számú imperfektumnév közé tartozik, ezek általában igen régiek (a hagyomány mélyrétegéből valók): Jichak, Jaakov, Joszéf. A Bírák könyvé-ből is: Jáir. Van köztük olyan is, amelyhez nomen csatlakozik, mondatnévvé egészül ki, ilyen mindjárt a Jiszra-Él. Egy Amárna-levélben: Japtih-Adda. Elvben lehet, hogy az egytagú nevek is theophorikusak voltak, csak lerövidültek a használatban. Jiftah-Jáhu és hasonlók azonban elképzelhetetlenek. Jiftah nem jahvista név: archaikus, biztosnak tekinthető, hogy a hagyomány tartotta fenn. Merem mondani, ugyanaz a hagyomány, amely az említett többit.
Az elbeszélés szerint Jiftahot apjának fiai – a legitim örökösök – kitagadták örökségéből, s ő menekülni kényszerült, északra, túl a Jabbokon, a Jarmúk térségén, Gileádból nézve a senki földjére. Itt álljunk meg egy pillanatra, hogy megállapítsuk: a családhoz tartozással jár az örökség, nyilvánvalóan az ingatlantulajdon és a lakhatás joga. Jiftah Tób földjén maga köré gyűjtötte az – így mondja a szöveg szó szerint – „üres/hitvány férfiakat”, és azok „vele együtt mentek ki”; na hova? Dávid fiatal felnőtt korának történeteiből tudjuk: harcolni, zsarolni, védelmi pénzt behajtani (vö. I. Sám. 25). Dávid egy időben még a filiszteusok zsoldjába is beállt (I. Sám. 27). Jiftah szabadcsapata olyan erőt képviselt, olyan hírnévre tett szert, hogy amikor Ammon megtámadta Gileádot, a vének felkeresték Jiftahot, és felkérték, legyen a vezetőjük (kacin) az „Ammon fiai” elleni harcban. Jiftah, akit korábban megfosztottak örökségétől, azaz polgári jogaitól, visszakérdezett, ha korábban megvetették és elűzték, most, amikor bajban vannak, miért hívják vissza. „Éppen ezért” (la-khén) – feleltek neki prompt a vének, és már nemcsak a vezérséget (kacin) ígérték oda, hanem azt is, hogy Jiftah a fejük (ros) lesz. Ezt esküvel ígérték meg, Jiftah elfogadta, velük ment, és ő lett egész Gileád feje és a (katonai) vezető.
Jiftah egyfajta condottiere volt – a típus szerepeltetése történetinek tekinthető. Ilyen alakot nem egyet ismerünk a korból. Az i. e. második évezred második felében, utolsó harmadában, utolsó két évszázadában, a nagyhatalmak: Egyiptom, Hatti, távolabbról Asszíria között, Szíriában, a tengerparton, ahol éppen egy kicsit meglazult a birodalmi kötelék, s majd a hettita uralom széthullása után, a hatalmi résekben rendszerint fel-feltűnt egy senki, hogy más üres emberekkel, saját városában vagy más város szolgálatában, megszerezze a hatalmat, és sikere abban állt, hogy egy- vagy kétnemzedéknyi időre önálló kisállamot tudott szervezni. Az első ilyen személy az alalahi Idrimi volt, de ismerjük Abdi-Asirtát, Azirut, ilyenek lehettek Karkhemis hettita alkirályai, akik szép lassan önállósították magukat, hogy majd a hatalmuk alatt álló szíriai városok is leszakadjanak a fővárosról. Ebbe a sorba tartozik Jiftah, és ilyen condottiere volt maga Dávid is.
Megjegyzendő, valamennyi említett személy közül Dávid volt a legsikeresebb, jóllehet csak kétnemzedéknyi államot tudott létrehozni az i. e. XI/X. század fordulóján; de nyomában fennmaradt mind Júda, mind – három évezredes távlatban – Izrael.