Bazsányi Sándor

ÜDVÖZLET
A TŐRDOBÁLÓNAK

Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma. Filológiai regény
Balassi, 2012. 388 oldal, 3200 Ft

„Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom” – kezdi Nagy László A föltámadás szomorúsága című lírai apológiáját, amelyben a megidézett vers korszakos költőjét övező félreértések három változatáról beszél: a „tőrdobálók” mellett a „virágdobálókról” és a „darabolókról” (de ha már egyszer belelendült, végezetül megemlíti még a népcukrozó „kufárlelkeket” és „adóvevőket” is). És ha eljátszunk a fenti metaforákkal, akkor Az írástudatlanok árulása című 1929-es vitairat szerzőjét, az Ady-értelmező Kosztolányi Dezsőt elsősorban „tőrdobálónak” nevezhetnénk, mégpedig a legfőbb „tőrdobálók” egyikének. Noha tűnt ő „virágdobálónak” is a korábbi években írt Ady-cikkeiben. És hát nagy port kavaró polémiájában ráadásul még „darabolt” (értsd: kritikailag elemzett) is. Elkövetett hát minden rosszat, amit csak el lehet követni ama bizonyos „nagy cethallal” szemben, „akitől megőszült a tenger” – legalábbis Nagy László költői beállításának fényében. (Picinyke szépséghiba, hogy maga Ady a „nagy cethal” metaforát nem önmagára, hanem Istenre alkalmazta Az Illés szekerén-kötet A Sion-hegy alatt című ciklusának A nagy cethalhoz dedikált versében. Nem is beszélve arról, hogy a Nagy László-poéma címében megidézett Ady-költeményt nem igazán sorolhatjuk a hagyományos, sőt közhelyes értelemben vett, vagyis az Ady-mítoszt tápláló „Ady-vers”-ek közé. De hát, ugye, a költő szabadsága… Nagy László is eléggé „nagy cethal” ahhoz, hogy úgy használjon fel, úgy hasznosítson újra egykori metaforákat, ahogyan kedve tartja.)
No de hogyan látja mindezt a Kosztolányi Ady-komplexuma című könyv* szerzője, az irodalomtudós Veres András, aki ezúttal – a Kosztolányi-életmű kritikai kiadásának munkálatai közepette – regényt írt, pontosabban, az alcím szavaival: „filológiai regény”-t, mégpedig a regényesség, a regényszerűség többszörös értelmében. Hiszen (1) önmagában véve is regénybe, valamiféle kétszereplős, sőt – tekintve a többieket: Ignotust, Babitsot, Karinthyt, Füst Milánt… – sokszereplős művészregénybe kívánkozik Ady és Kosztolányi kapcsolata. Továbbá a valóságos művészregény végigkövetése maga is (2) regényszerű izgalmakat rejt magában. Ráadásul ezek a civil örömök megismétlődnek (3) az irodalomtörténész-filológus okadatolt történetmondásában. A „filológiai regény” pedig (4) a hagyományos értelemben vett regényolvasáshoz fogható örömöket szerezhet annak, aki szeretné minél részletesebben, minél több szempont segítségével végigkövetni a két nyugatos, pontosabban a Nyugat folyóirathoz (is) kötődő nyelvművész különleges (Ady részéről jórészt posztumusz) vitáját és azon keresztül a modern magyar költészet egyik meghatározó ízlésfordulatát – az avantgárddal szembesülő nyugatos líra önértelmezésében; mely folyamat hőse tényleg nem a kultusz tárgyává lett Ady, hanem az ekkoriban éppen a Meztelenül című kötet szabad verseit író, egyúttal a Számadás új klasszicizmusát előkészítő Kosztolányi. Nem véletlen hát, és erről is beszél a szerző a kötet bevezetőjében, hogy a „komplexus” szó helyett a „komplexum” szerepel a címben. Lévén Veres nem valamiféle mélylélektani esettanulmányra, hanem többrétegű irodalmi hatáselemzésre vállalkozik, amelynek tárgya, sőt „tétje”: „a magyar költészet jövője”. (9.) Hiszen már a vitairatíró Kosztolányi is számított a szűkítő, vagyis az irodalmi-esztétikai „komplexumot” alkotáslélektani „komplexussá” egyszerűsítő fogadtatásra – ahogyan a „féltékenység” szó jelentéstágító magyarázatából is kitetszik: „…hogy féltékeny vagyok rá. Ez igaz. […] Minden nagy költőnk, minden értelmes, művelt olvasónk nevében vagyok rá féltékeny.” Tudhatjuk Katona József Bánk bán-jából, hogy jól megférnek egyazon férfiúi kebelben egymás mellett a „hazaféltés” és a „szerelemféltés” indulatai. (Sőt akár végzetesen össze is lehet keverni a kettőt, például a jelszóként használt „Melinda” névben – aminél meg már sokkal jobb a Szabadság és szerelem költőjének vegytiszta és hierarchikus elválasztása: „Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.”) Kosztolányi viszont – legalábbis irodalomtörténeti távlatból – inkább az irodalomféltés, semmint a hírnévféltés szempontjából „féltékeny” Adyra, azazhogy az Ady-kultusz által felhizlalt Adyra.
A könyv címe alatt álló műfaj-meghatározás, hogy tudniillik valamiféle „filológiai regény”-t kapunk kézhez, valójában semmi mást nem jelent, mint hogy a filológus rendesen végzi a feladatát: szépen, alaposan, időrendben végigköveti Kosztolányi „Ady-komplexumát”, bőségesen idézve, magyarázva és értelmezve a kérdéskörbe tartozó cikkeket, leveleket, naplórészleteket, visszaemlékezéseket vagy éppen szépirodalmi műveket. És mindeközben azért nyilvánvalóvá válik, hogy a filológiai akríbiát éppenséggel az olvasó szenvedélye, anyagszeretete működteti; hogy a tudományos módszertan mögött zsigeri elköteleződés, másképpen mondva, előzetes értékválasztás rejlik. Hogy Veresnek legalább annyira fontos lehet Kosztolányi Ady-értelmezése, valamint az Ady-értelmezés tulajdonképpeni „tétje”, vagyis a „magyar költészet [akkori] jövője”, mint Kosztolányinak. Míg Kosztolányi kortárs szépíróként, addig Veres visszatekintő irodalomtörténészként nyilvánítja ki szenvedélyét. Az előbbi a vitához kötődő Marcus Aurelius-versben emlegetett „értelem égő lámpájával” a kezében, az utóbbi az ennek megfelelő irodalomtudományos eszközökkel.
Veres A Tollban megjelent 1929-es vitairat felől határozza meg a századelőn (tulajdonképpen az Adyt szapuló fiatal Babits és Kosztolányi levelezésével) kezdődő „filológiai regény” működési elvét: „A századfordulón még a modern magyar irodalom megteremtése volt a cél, melynek sikeres teljesítését utóbb Kosztolányi Adyval és másokkal közös teljesítményének tekintette. De mert a húszas éveket új korszakváltásként élte meg, úgy fogta fel (hasonló logika alapján) a századelőt képviselő Ady tartós, sőt növekvő presztízsét, mint az új korszak kibontakozását nehezítő akadályt.” (18.) Hiszen a századelő modernségét a maga esztétikai medrébe csatornázó Nyugatnak a kissé később jelentkező avantgárddal ütközve kell megtalálnia a helyét a korszak irodalmi mezején – és ebben tényleg csak gátolná az egyre inkább politikai színezetű Ady-kultusz, annak akár jobb-, akár baloldali változata. Mert míg a Nyugathoz köthető alkotók (elsősorban Babits és Kosztolányi) lírája a húszas-harmincas években klasszicizálódik (Kosztolányi esetében a Meztelenül szabad verseit követő időszakban), addig a Nyugat-emblémává váló Ady költészete szinte teljes egészében feloldódni látszik a vulgáris (mitizáló, ideologikus és frázispufogtató) hatástörténetben. Szépen példázza az ízlésfordulatot a szerző által is idézett 1925-ös Babits-tanulmány, az Új klasszicizmus felé vagy éppen Kosztolányi évtizeddel későbbi naplóbejegyzése: „Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy meghalok. Végtelenül lenézem azokat az írókat, kiknek más mondanivalójuk is van: társadalmi problémák, a férfi és a nő viszonya, fajok harca stb. stb. Émelyeg a gyomrom, hogyha korlátoltságukra gondolok.” A Veres által végigmesélt (komplex) történet, a többfokozatú és többrétegű vita- és hatástörténet végén megszólal például az 1980-as évek irodalomtudományos Kosztolányi-reneszánszával egyidejű „prózafordulat” kibontakozásánál bábáskodó Balassa Péter is: „Ady nem valaminek a kezdete, hanem a 19. század lezárása. Nyilvánvaló, hogy a 20. század Kosztolányival, Füst Milánnal és Kassákkal kezdődik, József Attilával folytatódik…” (299.) És feltehetően igaza van Veresnek abban, hogy az úgynevezett „újraolvasó”-könyvek sorában az 1999-es Ady-kötet „részben defenzív” jellegével szemben az 1998-as Kosztolányi-kötet „igen gazdagnak mondható a különböző művek új szempontokat felvonultató elemzésében”. (299.)
Noha persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az irodalmi modernség fősodra mellett azért az Ady-értést befolyásoló vulgáris (ideológiai-politikai) történet is szépen haladt tovább a maga logikája szerint – egészen mindmáig, a Gelléri Andor Endre és a Tersánszky Józsi Jenő utcaneveket megváltoztató buta („írástudatlan”) politikai döntések idején felújuló Thormay- és Wass-kultusz anakronisztikus jelenségéig. E makacs folyamat gyökereit pedig ekképpen láthatjuk A líra fordulóján című 1931-es esszé írójának, Komlós Aladárnak egyik kései visszaemlékezésében, mégpedig Illyés Gyula 1933-ban megjelent Pusztulás-a kapcsán: „Ettől kezdve a Nyugat kontra avantgarde kulturális ellentétét politikai ellentét váltja fel: a népi-urbánus, illetve a szocialista-polgári demokratikus front ellentéte.” (A „második nemzedék” útja, 1969.) Mintha Kosztolányi és József Attila halála környékén az irodalom tényleg megszűnt volna – legalábbis a nyilvános térben – annak lenni, ami pedig lehetne, azazhogy jó lett volna, ha lett volna. Mert végül teljesen másvalami lett; olyasvalami, amitől Kosztolányinak tényleg „émelyegne a gyomra” – mint ahogyan „émelygett” a húszas évek Ady-kultusza láttán. Ha szabad szenvedélyesen fogalmaznom: őrületesen fontos olvasmány ma is Az írástudatlanok árulása. Következésképpen nagyon fontos munkát végzett el a Kosztolányi Ady-komplexuma című könyv szerzője.
Sok olyan fogalom és metafora bukkan fel Veres könyvében, amelyek nem csak Ady- és Kosztolányi-értésünket, továbbá Kosztolányi Ady-értésének értését, továbbá Babits Ady- és Kosztolányi-értésének értését, továbbá Kosztolányi Babits-értésének értését… szolgálja, hanem – éppen ezek által – a huszadik századi magyar irodalmi modernség, egyáltalán az irodalom mint olyan (és nem másmilyen) értését is. Gondolhatunk itt például a Babitscsal folytatott 1933-as Esti Kornél-vitában kiteljesedő „mélység” metafora előtörténetére vagy az 1907-ben egymás köteteit recenzeáló Ady és Kosztolányi által egyaránt hangoztatott „életesség” szempontjának továbbgondolására. A játékban tartott fogalmak, metaforák és szempontok pedig mindig új és új fénytörésben kerülnek szóba a „filológiai regény” egyes fejezeteiben: a pályára készülő, majd pályakezdő Kosztolányi Ady-ellenszenvének időszakában (A pályakezdő Kosztolányi; Adyval és Ady ellenében); a Nyugat zászlaja alatt folytatott közös harcok idején (Fegyverszünet); az Ady halálát követő néhány év „kegyelmi” időszakában (Kegyelmi állapot; Múlttá távolítás); a húszas évek derekán virágba boruló Ady-kultusz alatt (Fejezetek az Ady-kultusz történetéből); az 1929-es vitairat környékén (A pamflethez vezető út; A vitairat; Egy botrány krónikája; A vita kilátástalansága); a vitairatot követő, annak meglátásait a prózaírói és költői gyakorlatban értékesítő időszakban, vagyis az Esti Kornél, a Tengerszem és a Számadás idején (Következmények) és végül a mindmáig, azaz a jelen könyv megírásáig tartó hatástörténeti szakaszban (Utórezgések).
A kötetben feldolgozott történet szervezőpontját természetesen a Kosztolányi által „különvéleménynek” nevezett 1929-es vitairat képezi, vagyis hogy ennek vonatkozásában, ennek fényében kerül tárgyalásra minden más is – többek között Kosztolányi 1907-es kritikája Ady Vér és arany-áról, amelynek dicsérő szólamait Veres ironikusnak érzékeli. Szemben például az Ady-apologéta Földessy Gyula vagy a saját korábbi Ady-írásaira visszatekintő Kosztolányi véleményeivel; mely utóbbi az „Ady-komplexum” egészére figyelő irodalomtörténész szerint feltehetően csakis retorikai képmutatásnak tekinthető: „Amikor a Vér és arany megjelent, s Ady nevét csak kevesen ismerték, két bírálatot írtam róla, fiatalon és lelkesen.” Nekem például korábban eszembe nem jutott volna, hogy ironikusnak lássam azt a rövidke kritikát (legfeljebb politikusnak), amelyben tízszer szerepel az Ady-féle jelentéssel felruházott „élet” szó (egyszer még nagy kezdőbetűvel is). Persze bőven elképzelhető, és Veres könyvének fényében már-már bizonyosnak is tűnik, hogy a pár hónappal korábban az életes Ady által az egyetlen nem Ady-epigonnak, vagyis „irodalmi írónak” nevezett (és feltehetően bántó szándékkal Szász Károlyhoz mért) Kosztolányi tényleg nem tudja ártatlanul, azaz iróniamentesen használni az Ady-költészet egyik kulcsszavát – például az alábbi dagályos mondatban sem: „Ez az új kötet egy egész embert és egész költőt mutat be, aki millió és millió szállal kapaszkodik be az élet kerékfogaiba, s mindig emberibb lesz.” Hogyan értsük tehát a fentihez hasonló (kínosan nagyot- s így semmitmondó) szólamokat akkor, ha Kosztolányi 1907-es Ady-kritikáját a korai évek Ady-ellenszenve és az 1929-es Ady-vitairat felől, azok harapófogójában olvassuk? Ahonnan Veres olvassa. Ahonnan nézve minden tehén, ha nem is koromfekete, de legalábbis ironikusan tarka.
A vitairat szorosabb elemzése során Veres is arra a következtetésre jut, amelyet maga Kosztolányi emleget panaszosan a vitairat vitájáról írott jegyzeteiben, hogy tudniillik a hozzászólók (a legalpáribb véleményalkotóktól a Nyugat-beli cikket jegyző Fenyő Miksáig) „az Ady-kérdésből […] Kosztolányi-kérdést szerettek volna csinálni”. Persze ma már egészen mást értünk a „Kosztolányi-kérdés” kifejezésen: a pamfletszerű „különvélemény” úgy szól Ady mellett (vagy ha tetszik, Ady helyett) Kosztolányiról, hogy azért elsősorban mégiscsak a huszadik századi magyar költészet lehetőségeiről és jövőjéről van szó; mely folyamatban – és ezt bőven igazolta a vitát követő időszakban keletkezett költői teljesítmények (például az 1936-os Számadás-kötet) hatástörténete – legalább akkora, ha nem nagyobb, szerepe van a vitairat írójának, mint tárgyának. Nem véletlenül hangsúlyozza Veres többször is, hogy Kosztolányi cikke nem az Ady-kultusz ellen irányul (ez csupán a hivatalos, puhábbik változat volna), hanem egyenesen Ady ellen, az Ady-féle poétika ellen, amely – Dévény ide, új időknek új dalai oda – inkább grandiózusan lezárta a tizenkilencedik századot, semmint folytatható érvénnyel megnyitotta volna a huszadikat.
Veres egyrészt világos szempontok mentén újraolvassa a vitairatot magát, másrészt a vitairat fogadtatása kapcsán kénytelen egyetérteni a Füst Milánnak kesergő Kosztolányival: „Senki se szól a lényegről, senki se vitatkozik.” (Eltekintve persze néhány üdítő kivételtől, így például a külön alfejezetet érdemlő József Attila-megszólalástól.) Joggal tágítja hát ki Veres a vitairat szorosabb hatáselemzését az 1929 utáni Kosztolányi-művekre is, a Számadás mellett például az 1933-as Esti Kornél-ra, amelynek egyik éles szemű kritikusa, A Toll (és a Szép Szó) körébe tartozó Németh Andor „már Kosztolányi Ady-pamfletjét is úgy fogta fel, mint a szerző közvetett önkritikáját”. (228.) És persze a rendhagyó novellafüzér másik fontos, kevésbé megértő kritikusa, Babits is jórészt az Ady-vitairattal kapcsolatos ellenérzéseit fogalmazta újra két Nyugat-beli kritikájában – hozzájárulva ezzel az Esti Kornél éneke című ars poeticus vers megszületéséhez (ahogyan az 1929-es cikk viharos fogadtatása meg életre hívta az Osvát szerkesztői zsenialitásával a Nyugatban mintegy válaszként közölt Marcus Aurelius-t). Végül is, Veres szavaival: „Nem nehéz felismerni a nyelv és valóság között ingázó Esti Kornél mutatványában [az Adyval szemben »különvéleményt« megfogalmazó]Kosztolányi »anarchizmus«-koncepciójának részben új, módosított változatát.” (276.)
A szűkebb tárggyal együtt a modern magyar költészet teljes kérdéskörét is megcélzó kötet felépítéséből kitűnik, hogy az „Ady-kérdéstől” bizony elválaszthatatlan a „Kosztolányi-kérdés”, mely utóbbi magában foglalja: az 1929-es vitairatot, annak elő-, utó- és hatástörténetét, költészettörténeti vonatkozásait. A „Kosztolányi-kérdés” kifejezés tehát ma már tényleg nem Kosztolányi féltékenységére utal, de még csak nem is a kritika bevallottan alanyi és elfogult hangfekvésére, hanem arra a lehetséges tényre, hogy – a Thomas Mannt Kafkával szemben kijátszó Lukács György frázisát megfordító Pilinszkyt parafrazeálva – a század nem Adyról szól, hanem Kosztolányiról. Nem irgalom jár hát a „tőrdobálónak”, hanem üdvözlet. A kritizált költőtárs egyik kései versének címével: Üdvözlet a győzőnek. És üdvözlet a győzelem irodalomtörténész-filológus krónikásának, Veres Andrásnak.