Tóth Krisztina

AZ ENYÉSZET ÍNYENCE

Jékely Zoltán olyan költő, akit az ember fiatalon azért szeret, mert az ifjúkorban lelkünkben annyira erős fájdalmas, nosztalgikus érzéseket szólaltatja meg, hiszen folyton az idővel, az elmúlással foglalkozik, később, idősebb korában pedig azért kedvel, mert Jékely valójában egy gyerek szemével látja a világot: érthetetlen, szorongató víziók és furcsa részletek összességének. Költészete félreismerhetetlen, kesernyés összhangzatban olvasztja össze az alkatához közel álló elődök hangját. Kosztolányi alkonyati fényben fürdő édes halálvágyát, Somlyó Zoltán szomorú, számkivetett dalolását sajátos szómágiával hangolja bizarrá. Verseinek jellemzően elégikus tónusát (Elhagyott otthonok siratása, Új évezred felé, Enyeden ősz van, Strófák régi őszökről, Vasárnapi áhítat, csak hogy néhány jellemző verset kiragadjak) ellenpontozza a dévaj nyerseség, a halál, a bomlás, a pusztulás képeinek szinte erotikus burjánzása. Mindig a múló időről, a megsemmisülésről beszél, időnként naturalisztikus, önkínzó pontossággal, időnként balladisztikus hangon. Meglepő, hogy sokszor már viszonylag fiatalon úgy szólal meg, mintha az öregkori verseit írná. A Futballisták írásakor például még csak harmincas évei elején járt. Manapság szinte pályakezdőnek számítana! A versben viszont egy ifjúságától, sőt, végső soron az élettől búcsúzó férfi hangja szólal meg, az öregedő, visszatekintő költőé. Dérütött pasasnak nevezi magát a vers zárlatában. A dérütött jelző ebben a versben hangzásával rímel a szélütöttre, vagyis a bénára, tehetetlenre, aki kívülállóként szemléli az új nemzedék örömét, és a futball döngő hangjára is, de felbukkan másutt, más versében is: az Ifjúkorom kalandjai-ban és a Gyönyörű ősz-ben például a határ dérütött. Talán azért is olyan kedves szava ez Jékelynek, mert a halál fagyától megérintett, fogyatkozó erejű, ősz költő póza eredendően közel áll költői alkatához: költészetének csúcsai mind-mind halálversek. Sőt, azt lehet mondani, hogy Jékely valóságos sírspecialista. Hadd idézzek néhányat az enyészet képeiből:
„Fiúcska hájcsil, már nem karikázik, / nem lesz többé az ágy alatta nedves. / Sírján dongó dohog, giliszta mászik / s nagy pille repdes.” (Egy család nyughelyén.) „Súlyuk alatt a deszka majd bezúdul, / homloka, melle horpad, mint papír.” (A Szépség pusztulása.) És zsong a
víz, mohos kövön és ősz lókoponyákon, / nagy halakon, / halottakon és felpuffadt kutyákon.”

(A Maroshoz.) „Fürödtünk-é annyit a vad vizekben, / hogy a föld őrlésében ne kívánjuk, /
a nyitott szemmel úszás örömét?”
(Kirándulás.) „És felcsapott valami furcsa szag, / szaga félig humusszá vált madárnak.” (Rigótemetés.) „Néztem az eget egy sírban” (Az ég játékai).
A természeti táj, a zubogó vizek, a horgászhelyszínek, az élettől harsogó és lényektől hemzsegő erdők sokszor csak tükörképei és színes ellenpontjai a föld alatt bomló másik világnak. A szerző röntgenszeme az élő testen mindig a végső szerkezetet látja átderengeni (Múzeumlátogatás). Szinte rögeszmésen foglalkoztatja az anyag, mintha a halálról való szüntelen beszéddel mágikus ellenszerét keresné az elmúlásnak. A nála alig idősebb Dsida Jenő rokona ebben, csak jóval nyersebb nála. A szavakkal való táltos varázsolás és a groteszk képek viszont időnként a Nyugat harmadik nemzedékének másik tagjával, Weöressel is rokonítják. A Moziban, hatévesen felütésében például úgy bűvészkedik, dobálja egymás után a szavakat: „Hullala, hullala, / szól Fánfuri fekete fája”, a Zengő nevek-ben pedig különös felsorolással indít „Hadrév, / Sáronberke, / Kalota-Szentkirály”, de mindjárt az első strófát úgy zárja, hogy „Nevetek ki mondhatná ki szebben, / mint én az emlékezés áhitatában.” A lényeges különbség tehát, hogy Jékely mindig, minden versében hangsúlyozottan alanyi költő.
Francia és művészettörténet szakon végzett az egyetemen, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy verseit átitatja a modern francia költészet hatása is. Barátja és kortársa volt a francia költők antológiáját összeállító Rónay Györgynek, Gyergyai Albert pedig tanította őt az egyetemen. A francia szimbolizmus és a szürrealizmus egyaránt érződik líráján. Jules Supervielle hatása mellett (Naplemente a tengeren, Palackposta) a nála jóval korábbi, attitűdjében vele mélyen rokon Jean Moréas szellemhangjára gondolok itt elsősorban. Jékely Éjféli sírás című verse így kezdődik: „Sír a lélek az éjszakában, sír a mécs az elhagyott síron”. Moréas pedig így indítja a Never more című versét: „Le gaz pleure dans la brume, Le gaz pleure, tel un œil”.
Jékely a nyugatosoktól megöröklött, sokszor jambikus strófákat különössé hangolta: töredezett, nyugtalanító, álomszerű képei átszivárogtak a mai költészetbe is. Átitatták a verstudatunkat, részünkké váltak. Költészete, „mint lelke eldugott örök boroknak”, titokzatos árnyalatokban ragyog fel a kortársi olvasónak.