Szlukovényi Katalin

„A TUDAT, MIT MINDENNÉL JOBBAN ŐRZÖK”

Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok
Európa, 2012. 121 oldal, 2500 Ft

Kezdjük a legelején, a könyv borítójával. Egyrészt, mert rendszerető ember vagyok, másrészt, mert a fülszöveg is ezt jelöli ki a keresés irányaként: induljunk hát el a szerző útmutatása szerint, „ahogy egy fa évgyűrűi mentén befelé haladva”. Csakhogy a kalauzoló költő e vergiliusi gesztusa máris a kötet sűrűjébe mutat, a gondosan középső ciklusként elhelyezett Ragasztott szonettkoszorú első, Dantétól kölcsönzött sorára: „Az emberélet útjának felén”. Pozíciója és műfaja alapján egyaránt úgy tűnik, ez volna a könyv centruma, amely köré a címhez híven koncentrikusan szerveződik a többi vers. Többek közt Radnóti Sándor is így, a szonettkoszorú felől olvassa Kiss Judit Ágnes negyedik verseskötetét − amit a közhely veszélyei miatt nem tart a költő általa egyébként hangsúlyozottan kedvelt eddigi életműve legsikerültebb darabjának. Más recenzensek viszont a könyv első felét, az anya halála miatt érzett gyász verseit érzik hangsúlyosabbnak. Földes Györgyi szerint például „a közvetlen olvasói élmény számára a kötet eleje, felütése messze a legerősebb”, Ayhan Gökhan pedig egyenesen halálanyakönyvről beszél, és az erős érzelmi érintettség okán a maga részéről el is veti az analitikus értelmezés lehetőségét. Úgy véli, [v]an egy erős, határozott nyelv, különben nem hatna annyira a vers, a versek. Kiss Judit Ágnes tökéletes, maníroktól védett beszélője ennek a nyelvnek”. Ezzel szemben Krusovszky Dénes olvasatában a „személyes gyászélményét lírai eszközökkel” feldolgozni igyekvő költő számára „mintha épp a nyelv nem lenne meg ahhoz, hogy [a versek] ezt a terhet célba is juttassák, valahol leteszik a szerző és az olvasó között, félúton”. Szintén ő kritizálja az „iskolaköltészet” kiüresedő hagyománykövetését, míg Földes vagy épp Galamb Zoltán e könyv kapcsán is dicsérik a Kiss Judit Ágnestől megszokott formai virtuozitást. Az eddigi recepció ellentmondásosságából − és ezt Kiss jelenlegi könyvének fogadtatására éppúgy értem, mint az eddigiekére − mintha egyértelműen kirajzolódna, mik azok a kérdések, amelyek mentén írásait vizsgálni érdemes. Ilyen visszatérő szempontok a hagyományhoz való viszony versus az újdonság, a szerepvers vagy a hiteles lírai én dilemmája, a formai gazdagság és ennek esetleges hátulütőjeként a közhelyesség, valamint a női nézőpont és a transzcendencia tematizálása. Épp csak az marad bizonytalan, hogy azonos kritériumok szerint nézve milyen nagyra értékelendő Kiss Judit Ágnes költői teljesítménye. Ennek egyik oka az lehet, hogy a kortárs magyar kritika értékítéleteit sok esetben nem annyira a kimondott, mint inkább az elhallgatott, lojalitásfüggő vagy csupán a recenzens által nem artikulált elvek diktálják, Kiss Judit Ágnes írásai pedig több ponton alkalmasak e közeg polarizálására. Az esztétikumról szóló beszédben a szubjektív elem természetesen kivédhetetlen, tudatosításának foka viszont rajtunk múlik. A következőkben igyekszem tehát úgy fogalmazni, hogy végig világosan jelezzem, meddig tart az objektív elemzés, és hol kezdődik, mikor min alapul a személyes véleményem.
De térjünk vissza a címlaphoz, pontosabban a címhez: Koncentrikus korok. A tér és idő fogalmát egymásba vetítő, ötletes szókapcsolat hangzását és asszociációs gazdagságát tekintve egyaránt erős. A k hangok keménységét nemcsak gyakoriságuk, hanem helyzetük: az alliteráció és a körkörösség képzetét keltő szóvégi visszatérés is kiemeli, ez utóbbit ráadásul fokozza, hogy a leírt korok és az odaérthető körök oda- és visszafelé is olvashatók. A jelentés komplexitásának fő forrása az ősi tapasztalat, hogy tér és idő szerkezete lényegében ugyanaz, vagy legalábbis a szubjektum hajlamos hasonló sémákon keresztül érzékelni őket; ezt a nagy irodalmi tradícióval rendelkező felismerést azonban Kiss egy mértanból kölcsönzött jelzővel ragadja meg tömören, így a költői és a természettudományos nyelv feszültségét is megidézve,
a szójáték frissességével indít a kötet.
A borító hasonlóképpen egyszerű, mégis bővelkedik széttartó jelentésekben. A rózsakehely szirmaiból kirajzolódó, természetes és így szabálytalan körvonalak egyrészt szuggesztív vizuális leképezését adják a címnek, egyszerre hangsúlyozva és ellensúlyozva annak fogalmiságát. Másrészt az egyetlen szál virág erős személyes érzelmekre, a mattfekete szín pedig közelebbről a halálra utal − a kötet legfontosabb témája pedig, ahogy már említettük, valóban az édesanya elvesztése és az azt követő gyászmunka. Gertrude Stein „Rose is a rose…” kezdetű, a hagyományt kiforgató sora óta azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy számos irodalmilag túlterhelt motívumhoz hasonlóan a rózsa sem használható többé naivan, vagyis az asszociációk bősége egyszersmind az orbitális közhely, az egyszerre mindent és épp ezért semmitmondás veszélyét is magában hordja. Ebben az esetben azonban van egy többletjelentés, amelyről nem tudom, szándékos-e vagy véletlen, mindenesetre az általánosságokon túllépve olyan kapcsolatot teremt a kötet egyik versével, ami más eszközzel elérhetetlen lett volna. Amikor először kézbe vettem a könyvet, és még csak a külsejével, illetve a tartalomjegyzékkel ismerkedtem, a borítóra nézve Csoóri Sándortól az Anyám fekete rózsa jutott az eszembe. Később, az elmélyült olvasás során a Kaddis című vers archaikus, népballadai hangja, repetitív sorkezdetei ismét elevenen idézték meg ugyanezt az előképet. A kaddis legalábbis Allen Ginsberg − szintén édesanyja emlékének szentelt − Kaddish-a óta a gyászversnek a zsidó hagyománytól lassan függetlenedő formája, csaknem önálló műfaja lett. Számomra végtelenül rokonszenves az a gesztus, amely egy versben képes összekapcsolni ezt a két tradíciót, amelyekre a mai politikailag megosztott irodalmi élet − melynek legfontosabb antiszemitizmus-vitája épp Csoóri írása kapcsán bontakozott ki − hajlamos engesztelhetetlen ellentétként tekinteni. Félreértések elkerülése végett: bármiféle gyűlöletbeszéd és annak rehabilitációja is mélyen idegen tőlem. Abban viszont szeretnék hinni, hogy a különféle szubkultúrák értékei egy-egy műalkotásban éppolyan harmonikusan összekapcsolhatók, ahogy a bennünk élő örökség is heterogén. A megosztottságtól való viszolygásának egyébként Kiss Judit Ágnes maga is többször hangot ad, egyik blogbejegyzésében (kissjuditagnes.blog.hu, 2011. január 13.) például így fogalmaz: „Miért nem lehet egyetlen mondatot anélkül elmondani, hogy az embert valamelyik szekértáborba sorolják? […] Sose felejtem el, mikor egy írótársam megkérdezte, nekem bal- vagy jobboldali barátaim vannak-e. Nekem barátaim vannak − mondtam elszörnyedve.”
Beljebb haladva, a már említett fülszövegben a költő az én és a transzcendencia önironikusan megszállott keresésében jelöli ki a kötet programját: „Keresek valamit a mélyben, valami magot, magamban és magamon kívül (magamon kívül keresem)”. A rövid vallomásban és a ciklusokból kirajzolódó útvonalban egyaránt legalább két közismert gondolati rendszer ismerhető fel. Az egyik a már említett dantei út a túlvilágon. A másik a freudi–jungi logika, amely visszafelé haladva, a „gyerekkor, a magzati lét, a halál vagy a fogantatás előtti világ” tudatosításával igyekszik eljutni a lényeghez. Ennek megfelelően − akárcsak egy pszichoterápia során − a könyv az érzelmi traumával, az édesanya halálával kezdődik (A halál széljegyzetei), elsiratásával folytatódik (Kaddis), majd ebből kibontakozóan a lírai én a kamasz- és gyermekkori konfliktusok (Anyabanya), a még kisebb korát idéző, racionalitást megelőző nonszensz (Visszaszámlálás) és végül a Magzatkor hat stációján keresztül jut el a Ragasztott szonettkoszorú nagyszabású, létértelmezési kísérletéhez, melyben
a beszélő az anya halálának árnyékában saját halandóságának tudatával próbál számot vetni.
Csakhogy e fordulópont után a személyiség lebontását nem a személyiség felépítése követi, hanem meglehetősen esetlegesnek tűnő ciklusok sora. Illetve a Szerelemről, utoljára, amely különféle szerelmek elsiratása, majd a Drezdai napló, amely egy új kapcsolat elejének tétova ünneplése, még csak-csak illeszkedne a pszichoterápiás rendbe. Az utóbbi versfüzér egyébként számomra a Koncentrikus korok egyik legizgalmasabb teljesítménye, amelyet még 2008-ban, a Mozgó Világban fedeztem fel nagy örömmel, és amely az elmúlt egy-két évben divatossá lett politikai költészet népszerűségi hullámát messze megelőzve beszélt hitelesen olyan, korábban méltatlanul elhanyagolt kérdésekről, mint a hazánkhoz fűződő, ellentmondásos viszony. (Ebből a szempontból sajnálom, hogy olyan nagyszerű sorok kimaradtak a kötetbeli változatból, mint az eredeti zárlat: „És mit viszek el haza vagy az útra magammal? Megszámolni se sikerül a csúfat, a szépet, / Egy bőröndbe, ha mind bepakolnám, az a varrásai mentén végig szétrepedezne.”) E ciklust a társadalmi aspektus miatt egyfelől logikusan követik az Oly kor történelmileg megrendítő helyzetei, másfelől ezek a korábban említett pszichológiai gondolatmenetből éppúgy kilógnak, mint az Egy jokulátrix dalaiból műfajjátékai. De a két ciklus mindegyike legalább önmagában koherens − bár az egyiket tematikai, a másikat formai elvek tartják össze −, míg az utolsó szakasz, a Máskor esetében nem sikerült belső rendet felfedeznem, holott itt olvasható néhány személyes kedvencem, így a Fájdalom és a Macska télire.
Ha a freudi logika fel is számolódik az utolsó legalább három ciklusra, a dantei gondolatmenet még összetarthatná a szerkezetet. A halál és a gyász fázisa nyilván a Pokolnak feleltethető meg, de a Purgatóriumot és a Paradicsomot már nehezen tudnám lokalizálni a kötetben. Igaz ugyan, hogy a záróvers, a Talán, valami (Szárnyasoltár) szemlátomást kísérletet tesz az üdvözülés intonálására, de az egész kötet és legfőképp az utolsó ciklus általános színvonalát illetőleg messze nem érzem elég erős versnek, hogy megtartson egy ennyire felemás struktúrát. Rossz darabnak sem gondolom: inkább csak a József Attila-i rend és értelem utáni vágyat a keresztény angyalképzettel összekapcsoló, kellemes, becsületes mestermunkának, ami viszont az Eszter balladájának remek, többször kifordított logikája vagy az Önarckép gyilkos öniróniája közvetlen szomszédságában egyszerű, lineáris versbeszédével, hagyományos képeivel, félrímeivel, enyhe didaxisával kissé vérszegény ahhoz, hogy elbírja a szerkezet által rárótt, aránytalanul nagy terhet. Efféle kételyt amúgy maga a szerző is jelez a bizonytalanságra utaló címmel. Mindazonáltal innen emel ki egy sort a hátsó borítóra: „Kinőtt a szárnyunk észrevétlen”, ami a földi, testi kötöttségektől függetlenedés gesztusával a dantei logikát igyekszik beteljesíteni, attól tartok, kevésbé frappánsan és meggyőzően, mint ahogy a cím megadta az alaphangot.
Bár a kötetkompozíció hagy kívánnivalókat maga után, az egyéni verseket most is éppolyan változatosnak és jelentősnek érzem, mint Kiss Judit Ágnes eddigi köteteiben. A felütés – „Nem a halál, nem a végállomás, / mi oda vezet, az lehet nehéz” – nem csupán a halálfélelmet és a haldoklástól való szorongást különbözteti meg, hanem az élet egészére a halál felé vezető állomások sorozataként, bizonyos értelemben haldoklásként pillant, és ezzel kijelöli az egész könyvet meghatározó szemléletmódot. A gyász azonban a szomorúságon kívül számos más hangon szólal meg: a lírai én hol az olvasót lenyűgöző, bravúros formába kapaszkodik (Halálos villanella), hol a gyerek nézőpontjába menekül ([az anyák]), máskor épp ellenkezőleg, mániákusan túlintellektualizál ([Honnan tudhatná egy anya…]), legtöbbször pedig a groteszkkel kísérletezik egyszerre hátborzongató és mulattató gyerekvers-imitációkban (Repülő csótányok, Visszaszámoló).
A gyászversekben érzékelhető talán leginkább, hogy Kiss Judit Ágnes minden formai és szerepjátékával együtt alapvetően alanyi költő, aki számára a vers − egyéb funkciói mellett és talán leginkább − a világ megértésének és elfogadásának eszköze. Ahogy egy Szepesi Dórának adott interjúban fogalmazott, „a művészetnek van terápiás hatása, nem véletlenül van művészetterápia. Vagy inkább a művészet alapvetően lelki szükséglet, és az a kellemes mellékhatása, ha esztétikai érték is”. Ezzel összhangban a szerepversek sem az adott fikciót gondolják tovább elsősorban irodalmi céllal, hanem többnyire arra adnak lehetőséget, hogy a beszélő a már létező hagyomány mozgósításával még precízebben és hatásosabban artikulálhassa mindazt, ami személyesen foglalkoztatja. Ez történik a Shakespeare királydrámáinak kontextusára építő Egy hatalmasról című drámai monológban éppúgy, mint a középkori persona, a jokulátrix Haláltáncdal-ában. És részben ennek hiánya miatt érzem a két halandzsaverset és kettős fordításukat (Dicsőség, Aludj már!) a könyv egyik leggyengébb pontjának. Mindkét esetben ugyanis a műfordítás önálló versnek sem nem elég hiteles, sem nem elég izgalmas, a mű- és nyersfordítás közti távolság pedig túl kicsi ahhoz, hogy a versfordítás valódi nehézségét: a többletjelentésekben gazdag, szintaxisában nem feltétlenül a magyar logika szerint működő eredeti szöveg formába szorításának embert és költőt próbáló küzdelmét érzékeltesse. Vagyis egyik kompozíció sem árul el semmi jelentőset sem a szakmáról, sem a személyiségről − ami kár, mert maga az ötlet remek, ennél lényegesen jobban meg lehetett volna csinálni.
A változatosság a versformák, lírai műfajok és hangok bőségén is túlmutat. Weöres Sándor nyomdokain haladva Kiss − saját oboista végzettségű énjéhez híven − más művészeti ágakból, elsősorban a zenéből is kölcsönöz, így kerül a könyv lapjaira a Pongyola dal mellé Anarchista rap, Valse nostalgique vagy a már említett Szárnyasoltár. De a hatás kétirányú, vagyis a versekben elért eredményeit Kiss Judit Ágnes más műnemekbe tett kiruccanásaiban is tetten érhetjük. Szomor Veron történeteit éppúgy egy jól eltalált mesélő jellegzetes, eleven hangja tartja össze, ahogy Irgalmasvérnő vagy Bolond Istók verseit. A fabáb című musical betétdalai pedig nyilván a kötött formákban szerzett rutint hasznosítják, miközben központi témája, akárcsak Kiss versesköteteiben, az identitáskeresés.
Az én meghatározását tűzi ki célul az új kötet legambiciózusabb vállalkozása, a Ragasztott szonettkoszorú is. E ciklus minden darabja megjelent már, részben a Nincs új üzenet Szétszaggatott szonettkoszorú-jaként, részben pedig az Üdvtörténeti lexikon lapjain, bár jelen kiadásban a szerző néhol igazított rajtuk. A Koncentrikus korok recenzensei talán ezt a gyűjteményt kritizálják legélesebben, leggyakrabban arra hivatkozva, hogy a forma kitöltésének szándéka miatt olykor üres vagy elcsépelt a szöveg. Én viszont szonettkoszorúra méltónak érzem azt az alapgondolatot, hogy „A léleknek nincs más út, mint a testé”, és arányosnak a kivitelezést, számos nagyszerű, egyszerre meghitt, humoros, mégis filozofikus és precíz részlettel a testbe kényszerült létről, pl.: „Ha mozdulnék, van úgy, hogy ő a béna, / ha összeomlanék, sokszor kemény / léptekkel visz a veszélyből, de még a / bűneimért is ő lakol, szegény”. A ritmus ritka zökkenéseit ugyan nem feltétlenül látom indokoltnak (pl. a 6. darab 13. sorának a nőrím és a szerkezet miatt hatodfeles jambusnak kellene lennie, de csak 10 szótagból áll, a 14. szonett 7. sorában pedig 9 szótag van 10 helyett), a nyelv itt-ott tényleg irodalmiaskodó (pl. „Gazdag úr voltam angyalok földjén”), ezzel együtt a vers gondolatmenetét és megvalósítását tekintve egyaránt Kiss Judit Ágnes eddigi költészete szerencsés összefoglalásának tűnik számomra. Gyanítom, hogy a kritikus észrevételek egy részéért épp ez az összegzésjelleg lehet a felelős: a szerző ugyanis csupa olyasmit művel a verszenével, a köznapi és irodalmi nyelv vegyítésével, a hang árnyalataival és fordulataival, amit más verseiben, sőt, ugyanezen versek korábbi olvasásakor már megszokhattunk tőle − így a mostani publikáláskor valóban esélyük sem volt a szonetteknek a meglepetés erejével hatni. Egyéb értékeiket viszont sokadszori olvasásra is éppúgy élvezem.
A közhely egyébként is ellentmondásos érv. Egyrészt a nyelvi konvenciók léte nemhogy rossz, hanem szükséges: ezek teszik lehetővé egyáltalán a kommunikációt. Ki és milyen alapon lenne jogosult meghúzni a határvonalat a közlés nyelvi és irodalmi egységei, valamint a közhelyek között? Másrészt egyéni műveltségtől függően esetleges, ki mivel találkozott már. Radnóti Sándor szerint például frappáns és elgondolkodtató a Se megírni, sem elhallgatni következő sora: „Bár szeretnélek jobban vagy kevésbé”, holott a filmtörténet egyik klasszikusában, Antonioni Napfogyatkozás-ában Monica Vitti gyakorlatilag ugyanezzel a mondattal panaszkodik Alain Delonnak. Ezzel együtt én is jó magyar verssornak érzem. Általában véve erős fenntartásaim vannak azt illetőleg, hogy a közhely kiküszöbölhető vagy megkerülhető lenne. Ebből a szempontból inkább Kiss Judit Ágnes korábbi, emblematikus kötetcímével értek egyet: Nincs új üzenet. (Aminek másik jelentésére, az sms-t vagy e-mailt hasztalan váró szerelmes gépén megjelenő, technikai sablonfeliratra éppúgy rájátszik nemcsak a cím, hanem az egész könyv, ahogy az irodalmi tradíció elhasználtságára. És persze a két értelmezés nyelve − a tradicionális-irodalomelméleti és a köznapi-elektronikai − közt feszülő ellentét csak fokozza a közlés hatását. Azaz a közhelyre reflektáló és önmagában szintén közhellyé vált elsődleges értelem egy másik, szintén elhasználódott sémával összevillanva nyeri vissza erejét.) T. S. Eliotot követve bizalmatlan vagyok azokkal, akik egy irodalmi mű értékét elsősorban annak újszerűségében keresik. Azok a költők, akiket szívesen és gyakran olvasok, mintha nem annyira az újdonságot, inkább a pontosságot, hitelességet, valamint az irodalmi hagyomány mind szélesebb körű tudatosítását és az általa lehetővé tett változatosság minél izgalmasabb újraalkotását tűznék ki célul. De az is igaz, hogy e költők javarészt nők: Kiss Judit Ágnesen kívül Rakovszky Zsuzsa, Szabó T. Anna, Mesterházi Mónika, Tóth Krisztina, Imre Flóra, Erdős Virág, Molnár Krisztina Rita, Szakács Eszter és még sokan mások.
Talán arról is szó van, amit Sandra M. Gilbert emelt ki Fertőzött mondat: a női szerző és a szorongás a szerzőségtől (Infection in the Sentence: The Woman Writer and the Anxiety of Authorship, 1979) című tanulmányában, Harold Bloommal, a Szorongás a hatástól (Anxiety of Influence, 1973) írójával vitatkozva. Bloom a freudi Ödipusz-komplexust az irodalomra transzponálva amellett érvelt, hogy az igazán nagyszabású költő óhatatlanul szellemi apja babérjaira tör, önnön egyéni hangját akkor érzi igazán érvényesülni, ha saját műve végre elfoglalta a költőelőd rá leginkább hatást gyakorló művének helyét, vagyis spirituális értelemben meggyilkolta az őt befolyásoló apafigurát. Gilbert nemcsak a patriarchális kapcsolatok láncaként elgondolt irodalomtörténetet utasította el a feminizmus nevében, hanem arra is rámutatott, hogy a penna mint pénisz és mint pusztító fegyver női alternatívája a szülés és születés összekapcsolódó metaforája lehet, és hogy a női szerző viszonya elődeihez nem annyira a megsemmisítés igénye, amelynek révén saját hangjának és művének helyet teremthet, sokkal inkább a hála, amiért a „titkos női testvériség” („secret sisterhood”) korábbi tagjai egykori műveikkel egyáltalán létrehozták a nyelvet, amin ő maga megszólalhat. Sose gondoltam magam feministának, mivel nem tapasztalom, hogy a női szerzők − talán: ma már, épp a feministáknak köszönhetően − valamiféle férfiirodalomnak ellenszegülve írnának, de az irodalomtörténet mint generációk közti szövetség gondolata lényegesen közelebb áll a szívemhez Bloom felfogásánál. És ezt a hagyománnyal inkább örömteli párbeszédet folytató, mintsem vetélkedő attitűdöt vélem felfedezni és szeretem Kiss Judit Ágnes költészetében is.