Szabó T. Anna

HÁROM VERS JÉKELY ZOLTÁNNAK

 

Ragadozók

villanyos szőrű fekete macska
pattog a szikra úgy simogatja

villan a nyelve nyalja a száját
látni a holdszem fénykarikáját

árama árad éji boszorka
nyúlik a teste kurrog a torka

éhes az édes éji vadállat

belevacog a fogam
addsza a szádat

Halottlátó

Sötét les a szem mögött
rálát napjaidra
aki beleköltözött
éji napra hívja

kit a nemlét létrehív
látszó láthatatlan
izzó fehér negatív
sötét sivatagban

teste nincs csak fénye lát
nincs alatta árnyék
néma álomdélibáb
néz csak egyre vár még

*

Lát a vers a laptükör
magát beléd nézi
nézed és néz néma kör
holtakat idézni

még nem él és már nem élsz
már él és te még nem
érted-é hogy érted él
érte élj hogy értsen

*

Minden vers a holtaké
őket látod benne
élő szóval szól a holt
úgy tesz mintha lenne

szádon át vesz levegőt
szavaival láttat
test nélkül sem adja át
magát a halálnak

Szent Mihály temploma előtt, hétévesen

Áll, mint egy angyal, tömören és némán,
felmagasodva láthatatlanul –
idő-szemével érdeklődve néz rám,
mint aki fentről emberül tanul.

Ő lát, de én, ki napról napra nézem,
csak rálátok, és észre sem veszem.
Nem áll utamba, vár a tágas téren –
ő tudja már, hogy magammal viszem.

Álmatlan angyal: belefér egy szembe,
és óriás lesz, mikor rácsukom.
Majd a gonosszal harcol éjjelente –
ő tudja már, de én még nem tudom.

*

Nyolc évig őrzött két gótikus angyal,
a főtéri s a Farkas utcai,
de hatalmukat nem tudtam még akkor,
mentem tanulni, mentem játszani.

Azt tanították: teste van a légnek,
s a súlytalan kő ég felé mutat.
Két templom-angyal: tág eget ígértek,
de csontjaimba nőtték magukat.

Őrizz, Szent Mihály, óvj, szép lovas Szent György,
segíts legyőzni gyengeségemet,
tarts, hogy megtartsak, s hogy meggyőzzek: meggyőzz –
engedd, hogy aki voltam: az legyek.