Petrik Iván

MIT NEVEZZEK ÉGNEK

Mint üres utca, jobbra-balra kanyarogva kattog mögöttem a radiátor.
Belobban (egy betegen verő szív lassú ritmusát parodizálva) a kazán.
Ha akarom, ha nem (mindkettő meglepetés): ébren vagyok.
Ugyanúgy szeretem, mint korábban, ha utcára kerül, és tetszhalottá dermed
nem messze tőlem néhány halhatatlan eszme.
Kék árnyékok borítanak mindent, ami lélegzik.
Oldalra dőlt (vagy mégis felegyenesedve alszom?) a bútorozatlan szoba.
Ez valóban egy lakás, vagy a lelkem komfort nélküli?
Mindenhez tapad egy hajdanvolt mozdulat, vagy csak ahhoz, ahogy én kerültem ide?
Hallható, hogy most nem beszélek?
Ezt nevezzem csendnek?
Vállamon ül súlyos, átlátszó szárnyaival
és feltépi a sötétet fölöttem.
Évek óta etetem, jól tartom, szelídítem,
tisztes véggel kecsegtetem, de
elszállni nem akar még.