Lator László

JÉKELY ÉS A HALÁL

A halál oka: teljes szívizomelhalás… szegény Zsolika gyermekkori szívbelhártya-gyulladás következtében egész életében súlyos szívbajt hordozott. Koszorúér-elmeszesedésen kívül olyan aortaszűkülete és kamrahibája volt, amivel legfeljebb ötvenéves korig szoktak élni… Hála Istennek, nem tudott a szívbajáról, és betegségtudat nélkül élhette le az életét. Csak az a négy rettenetes nap ne lett volna! – olvasom Jancsó Adrienne torokszorító tudósítását Jékely Zoltán haláláról. Elhiszem, így volt, de nem lehet-e, hogy idegeibe, sejtjeibe, túlérzékeny ösztöneibe mégiscsak bele volt írva valami sejtelemféle vagy annál is kevesebb, így-úgy jelenvaló, lappangó veszélyérzet? Azért volt az az özvegye emlegette önkímélet, a másféle hajlamaival ellenkező rendszeres életmód? Ezért volna, hogy költői appercepciós szerkezetében a priori adva van a mulandóság érzése is: ha virágzó fát lát, benne látja mindjárt a lombtalan telet, ha fiatal lányt lát, eszébe jut a sír, amelyben nyugodni fog. Ezt Szerb Antal írta 1937-ben hihetetlenül érzékeny, okos, némi túlzással: Jékely Zoltán egész életművére érvényes kritikájában. Akkor jelent meg a huszonhárom éves költő első kötete, az Éjszakák, harmincnégy vers, közte tíz nagy vers, így látta, jó négy évtizeddel később, a nemzedéktárs Vas István. Szerb Antallal egy időben, Halász Gábor így jellemzi, vagy inkább: festi Jékely versvilágát: …mint egy furcsa, ábrákkal telerajzolt máguskönyvben, süt a hold, zörgő csontokkal indulnak sétára a halottak, a csillagok titkokat őriznek, a lélek halálvággyal terhes, mindig ősz van és tél és éjszaka, még a nyulak is idegbajosak, még a mókusok is véznák, a szerelem csontvázak ölelkezése. Ő káprázatos színjátéknak, hiteles mesevilágnak látja a Jékely-lírát: Mennyi staffage, és milyen érzelmi helytállás a japános papírkulisszák mögött!, és úgy érzi, kántál és pózol, megjátssza ő is kortársai szerepét, a mindennapos félelmet, a baráti halált, az élet macabre eltorzítását, szóval divat, modor, de azért a kritikus a harmadik nemzedék legjelentékenyebb költőjének tartja Jékelyt, mert jelzőinek hinni kell – búgó századok, vasfogú órák, nagykörmű szél, a fogak csonthorgonya – hitelesítik a verset. Lehet persze ősöket, mintákat keresni (teszik is, okkal, sokan) a középkori haláltáncokban, ubi sunt-versekben, Villonban vagy a keserű késő romantikában, Donne-ban, Rilkében vagy Laforgue-ban. Lehet ezzel-azzal magyarázni, miért, honnan a Jékely-lírában ez az annyiféle alakot öltő, minduntalan megtestesülő rengeteg halál, az egyetemes enyészet iszonyúan gyönyörű képei, nagyjelenetei. (Találomra kettő: Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban / emlékestül, mint egy keleti város, / amelyről már Isten se tudja, hol van. Vagy egy szerelmes séta közben: Kék csillagát sziklaszín bükk alatt / hetykén lengeti már a télizöld; / alatta nagy barlanglakó vadak / csontvázait morzsolgatja a föld.) Hadd tegyem én most oda a lehető késztetések közé ezt is: Jékelynek elemien érzéki természete volt, s ez kétféleképpen is alakítja líráját. Először is: sosem tudott, nem is akart ellenállni a szépség, a női test kihívásának. Legszebb szerelmes verseinek erotikus sugárzása, testmelege van. S mögötte a soha-többet-így fenyegetése. Együtt a birtoklásvágy, a beteljesülés, az öröknek érzett pillanat és az ideiglenesség, a veszendőség, a mindenek múlása. A Csontjaimhoz két sora így szól: nézem csontjaim, kik velem loholtak, s kiket lelkem csúful magukra hagy. Csúful, mert az örökkévaló, akárhogy is, anyagtalan valónk magára hagyja, odaveti a pusztulásnak egyszeri formánkat. Érzékeink által élünk, és csakis általuk él bennünk kis mindenségünk, mulandó osztályrészünk.
A nyitóstrófában a mozdulatait élvező könnyű kezet érezni, a játékos előadást, a köznapias nyelvet. Benne van ugyan dióhéjban a későbbiekben drámaian-tragikusan, a bibliai Ezékiel hangján előadott, szenvedélyesen személyes apokalipszis, de kamaraszínpadra állítva. Majd a második versszakban megsűrűsödik-súlyosodik az innen múlt idejű történet, a feltámadást nem ígérő vigasztalan bomlás most már az egész teret betölti, nem erkölcsi-vallási-filozófiai fogalmakban, hanem mesterien rendezett testes, látható-tapintható képekben, jelenetekben mutatja meg magát. Az imént azt mondtam: Jékelynek elemien érzéki természete volt. Más értelemben, de ebben a verstechnikában is azt érzem. Mondjam inkább szenzualitásnak? A szerelemben világszemléletet teremt. Itt egy hihetetlenül hatásos versmódot. Amit, gyerekkorától, látott, hallott, ízlelt, tapintott, beleköltözött, ott maradt tudatában-tudatalattijában, készen rá, hogy, ha szükséges, felbukjon a homályból, s hasznosítható versdarabbá váljon. Valahogy így gondolta Szerb Antal is: Jékely nem költői képeket és hasonlatokat ír, nem a költészet nagy és nagyszerű formulakincsét variálja új mintákba, hanem azt írja, ami van.
A naturalista író lelkiismeretességével, sőt, olykor a t
ermészettudós lelkiismeretével csak olyan dolgokat ír le, amiket csakugyan látott, láthatott vagy vizionálhatott. Azok közé a nagyon ritka költők közé tartozik, akik nem szavakat írnak, hanem dolgokat. Vagyis már-már testi kapcsolatban van a neki minden ízükben ismerős élőkkel, tárgyakkal, világdarabokkal, azokat teszi, ha úgy adódik, a versbe (szavakkal persze, hogy is lehetne másképp). Látványos példája ennek a Csontjaimhoz: a maga majdani csontvázát állítja elénk, a részletek sokfelől érkező, sokfelé nyíló képzettömegével. Felülről, a koponyától lefelé: A koponyám mázsás agyag súlyától, / száz év se kell, háromfelé reped, figyeljük csak az aligha tudatosan odatett kulcsszavakat: attól látjuk, hisszük el igazán az egészet, hogy az agyag mázsás, s hogy a koponya (száz év se kell!) nem egyszerűen szétmállik, hanem háromfelé reped. S hogy belészivárog egy tavaszi zápor (szerethette ezt az elképzelt képet Jékely, ott van, egy kicsit másképp, a Csontjaimhoz-zal egyidős Enyeden ősz van-ban is: Magasságból hull ólmos permeteg: / nyirkos felhőcsigák fekete vére: / a sárga föld beissza s rácsepeg / nagyapám csontkezére), a tavaszi talán a legfontosabb benne. Mert ebben a mondatban két világ találkozik, a fényes, sarjasztó-teremtő fenti és az öröksötét lenti. Ha egy csontvázra gondolunk (az enyedi természetrajzszertárban láthatott egyet Jékely), leginkább a koponya világító fogsora jut eszünkbe. Leírása tankönyvbe illőn szakszerű (egy természettudós lelkiismeretével ír, mondja Szerb Antal): A fogaim, miket húsz-harminc évig / koptattak ételek, martak savak, a versben mégis hevesen személyes háttere van. Az evés: mindennapi életünk élvezete, kényszere, kártevése. Mintha ebben a két sorban is ott volna a vers összetartó-széthúzó kétszólamúsága. Hát még ha hozzáolvassuk a következőt: a fogaim kicsorbult sora fénylik, egymás mellett a kicsorbult és a fénylik, a csontba írt romlás és a hátborzongatóan mégis-szép. És időtlen időkig fénylik: a föld alá szorult, lefokozott véges örökkévalóság nem húzza át a halált, de azért, a szavak külön életet is élnek. Világítanak a fekete térben. A koponya alatt a gerinc – az eleven test erősáramainak vezetője: csak úgy ropogtak benne a csigolyák és lüktetett a vér, de a ropogtakra a kirothadt rímel, s a szétpergő gazdátlan csigolyákat, mert Jékely lidérces képzelete a föld alatt is megtalálja a csakis neki valót, felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.
A verszáró két strófa zavartalan remeklés. Aligha tudatosan (nem is illene Jékelyhez), valami belső késztetésre, kényszerre, felhangosítja a versben kezdettől hallható két- (vagy több-) szólamúságot. A nőtestre, a húsra-bőrre sóvár szegény kéz az eleven emberé, de a nem mozdulhatsz meg ott a (már-már nem is képzeletben) föld alatt enyészőé. Úgy érezzük (ez a költészet ereje), hogy ez is, az is jelen idejű. A két szólam, amely korábban hol összefonódik, hol szétválik, itt szinte egyszerre szól. S megint, akárcsak az első versszakban, a mesés képzelet, a majdnem mesenyelv, egyszerre játékos és komoly: S ti lábaim, sebes, vad agaracskák, valami sajgó tündöklést ad az olyan hatásosan megidézett elmúlásnak, egyszersmind baljós árnyékot vet létünkre. Hogy kerül a versbe, a verscsináló tudatba ez a bizarr agaracskák? Legszívesebben azt mondanám: valaki súg Jékelynek, verse mögött egy ellenőrizhetetlen irracionális tartomány van. Aztán, a strófa közepén megint két tündökletes kép: akik leányok lábát szorították / s felhők alá rúgtátok fel a labdát, a testi szerelem és az enyedi kollégium. Hozott anyag, ez a kép ott van a Nagyvakáció az enyedi kollégiumban zárószakaszában: Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra / sáros labdánkat: mint sötét pecsét, / üljön nyoma a tetőtől araszra, / s ne marja le se jég, se víz, se év!, s rá az olyan beidegzett mozdulattal lefelé terelt, elsötétülő folytatás, legyen ott akkor is, mikor a labdánk / már régesrég elvitte a patak, / legyen ott akkor is, mikor hanyattág / fekszünk ki tudja hol a föld alatt… Beidegzett mozdulat? Hadd tegyem gyorsan hozzá: sem ebben, sem abban a versben nincs egy cseppnyi rutin, kimódolt szenvelgés, túlhabzó érzelem. Színjáték sem. Ilyen volt Jékely kedélye, váratlan váltásokkal tele. Aztán a zárósor, az örökre megmereszt a síri hapták! Hogy az elnyűtt, ódon zengésű síri után, ráadásul a vers végére, odateszi ezt az osztrákból honosított, másféle helyzetekhez illő haptákot. Alvajáró biztonsággal hárítja el a kínálkozó pátoszt. Ezzel a katonaszóval megtöri a versívet, leejti a hangot, de eretnek versbe hívásával csak láthatóbbá, jelenvalóbbá teszi a csontvázat. Sokan egyneműnek, erdélyiesen ékesnek érzik stílusát, pedig, mint itt is, meg-megtöri köznapias, prózai, majdnem szleng szavakkal vagy éppen tudományos szakkifejezésekkel. Mert ehhez is értett Jékely.