JÉKELY ZOLTÁN LEVELE TAKÁCS JENŐNÉ PASTEINER ÉVÁNAK

Édes Éva! Végtelen melankóliával kezdem ezt a levelet, válaszképpen ma érkezett, várva várt leveledre. Melankóliámnak maga a különben örömet szerző levél is oka: elkerültük egymást Ausztriában! Azonkívül: fejfájós napom van megint, reggel mostanában sűrűn ébredek butító, tompa fejfájással, aminek talán elsősorban fényiszonyom az oka, a kritikus és gyógyíthatatlan photofóbia… Azonkívül: most már meg kell írnom, hogy szegény Anyuka július 8-án meghalt, s a visegrádi domboldal temetőjében pihen, akarata szerint. Halálát sok-sok betegeskedés, szörnyű idegállapot előzte meg, azt kell írjam keserűen, hogy megváltás volt neki a halál – Apuka künt él már 10 éve a Szentgyörgypusztán, most egyedül, csak beljebb költözött a faluba, jó ismerősökhöz, egészen márciusig. Mert ott ilyenkor elviselhetetlen a magány, pláne a gyászeset után. Közösen ültetett tiszafánkat még 1945 telén kivágták karácsonyfának a jó k.orosziak, viszont a szelídgesztenyefa óriássá nőtt, s árnyékát a házig bocsátja szép nyári reggeleken… De hogyan tudjak levélbe „gyömöszölni” annyi mindent, örömöt s szomorúságot vegyesen, életünk eseményeit és viszontagságait, amikor már 10 éve megszakadt köztünk minden érintkezés? Tudom, ennek én vagyok az oka, hisz te még csomagokkal is jelezted ragaszkodásodat – de az utolsó címed, mely az Ika-küldeményen volt 1951-ben, a bejáróné hülyesége miatt elveszett. Azóta írtam egy-egy lapot Torontóba (P. Dezsőné annak idején adott egy címet), de azokra nem jött válasz. Ugyancsak P. Dezsőnétől tudtam meg, hogy fiacskája kiment volt 56-ban, s te gyámolítod azóta. Most már nagy fiú lehet, s remélem, sok örömed van benne. Az én gyermekeim is elég nagyok immár, Ádika 18, Zsolci 16 éves. Meghatóan jó gyermekek ez ideig, becsületesen tanulnak, zongorázgatnak, verselgetnek – talán lesz belőlük valaki. Ádikának azonban már 2 éve apró lázai vannak, talán valami vírusok okozzák, s ez alaposan igénybe veszi a szívét, egész fejlődésében károsan hat. Sok mindent próbáltunk, egyelőre csak remélhetjük, hogy „kinövi”. Most éppen az „Esőcsepp”-etűdöt próbálgatja a szomszéd szobában, s közben fel-felszisszen, mert nehéz, neki pedig kevés a türelme a zongorához. Zsolci már valóságos mestere a mozarti futamoknak, kézügyessége és logikája nagyobb, mint a leánynak, ha többet gyakorolna, vihetné valamire a zongorázásban… Adrienne-nel egy fedél alatt élünk, két szobában ő s a leányka, kettőben én a fiúval; 1951-ben elváltunk, de a gyermekek érdekében, gentleman agreementtel, egymás közelében maradtunk, közös asztallal és pénzügyekkel. Így elviselhető. El sem tudom képzelni, mi történt volna, ha szétrúgjuk a putrit, s a gyermekeket egymástól elszakítjuk… Mit írjak még magunkról? Sok lemezünk van, köztük a Befejezetlen Szimfónia is, melyről mindig a rozsnyói udvar s az utolsó együtt töltött szeptember jut eszembe (1940), mert egyszer együtt hallgattuk, a tornácon ülve, a konyhaablak alatt. Talán sejted, mit mond nekem ez a muzsika, már címével is. Die Unvollendete… Erről jut eszembe furcsa álmom, most a tavaszon.
A múzeum hosszú folyosóján mentem veled, a sírkövek közt, a Fitz alsó irodája fele.
A falak nyirkosak és mohosak voltak. Te mindenképpen végig akartál menni a folyosón – én a falnak dőltem, lábam rogyadozott; a folyosó végén kinyílt az ajtó, Fitz József ott állt feketében, és beinvitált – képtelen voltam továbbmenni. Vad szívdobogásra és saját zokogásomra ébredtem fel. Kell ezt az álmot, Neked, magyaráznom? Ilyen tökéletes jelképiséggel csak az álom tud magyarázatot adni dolgokra, melyeket józanul-ébren aligha tudnánk ilyen frappánsan összefoglalni.
1954 óta nem vagyok könyvtáros; ott kellett hagynom a Széchenyit [sic] a rengeteg munka, emberi érintkezések, „értekezletek”, szemináriumi bolygatások, szalmacséplések miatt; nekivágtam a szabadúszásnak, nyugdíjjogosultságom, havi fixumom feláldozásával. De nem lehetett másképp. Azóta főleg műfordításokból élek, de 1955-ben és 1957-ben megjelent 2 regényem s egy verseskötetem is. Azóta semmi! Talán most, tavasszal újra megjelenhetek, mégpedig „Bécsi Bolondjárás” című századvégi regényemmel. A szerződést éppen a te leveleddel együtt hozta a pósta. Ebből feltétlenül küldök; a többi már nem kapható újan, régi könyveket pedig nehéz kiküldeni. De azért megpróbálom… Főleg a verskötetemet szeretném eljuttatni Nektek, hiszen abban 1933–1956 közti dolgaimat olvashatod, mindazt, amiért voltaképpen „érdemes” volt működnöm, élnem. Azóta is írtam vagy 30 verset, de még nem eleget ahhoz, hogy megpróbálkozhassam a kiadásukkal… Faust I.-fordításom már kétszer is megjelent, 1959-ben és 60-ban. Ennek köszönhetem, hogy a Goethe-Institut meghívott Münchenbe, s végre kijuthattam külföldre. Bár hamarabb tudtam volna, hogy Te is Európát járod! Mindent elkövettem volna, hogy kijussak kellő időben. Jövőre Itáliába szeretnék menni, de nagyon kevés a valószínűsége, hogy sikerüljön. Segítségedet azonban esetleg igénybe kell vennem egy Bécsből küldendő vasúti jegy erejéig, mert itt nem lehet Nyugatra szóló vonatjegyet megváltani. Útlevelem 1 évig érvényes, pontosan augusztusig. Addig kellene tehát utazásunkat lebonyolítanunk. Minderről majd akkor bővebben, ha az utazás időpontja közeledik. Életem fő-fő csodája lenne, ha Veled valóban találkozhatnék.
Grandpierre-rel sűrűn találkozunk. Remekül bírja a nők ostromát, bár már 57 éves az öreg fiú. Nagy Lóriék a Szentgyörgypusztán nyaralgatnak, fiai az én gyermekeim játszótársai. Áron egyre morcosabb hegyi medve, de azért a mézszagra még el-elindul, és kibúvik a barlangjából, különösen, ha ez a méz ifjú leányok felől küldi illatát… Metki Ödön is derekasan zúzza a követ, gyúrja a gipszet a várbazárban levő műtermében, kőportól száraz torkát sűrűn öblögeti a kiskocsmákban, Tersánszky Józsi szesztestvérével támogatva egymást, aki elözvegyült a tavaly (emlékszel a felesége jóslatára, amikor egy szilveszterkor a tenyered fölé hajolt??) Breznay Jóskának remek kiállítása volt éppen mostanában; nagyszerűen fejlődött, örök fiatal! Szegény Brigitta is kiállított a tavalyelőtt, kevesebb sikerrel – de annyi összegyűlt, amennyiből egy nád- és kőkalibát építtethetett Tihanyban, az erdő alatt, ahol én 1959 nyarán egy B. B. szerű gyönyörű vízitündérrel néhány tébolyító napot töltöttem, s majdnem agyalágyultan hagytam ott a terepet
a kiállott izgalmaktól és látványoktól. (Azóta is kerülöm a vízitündérek eme válfaját, s beérem inkább a dunai halakkal, Kisoroszi és Visegrád között.) Kiről írjak még? Szegény Asztalos Miklósék 1951 óta egy alföldi városkában száműzetésben – bár már szabadna, képtelenek visszavergődni Bpestre (villájukat nem kapták vissza). Szekeres Magdi most halt meg az ősszel, valami szörnyű női bajban, az a Sz. M., aki ilyen bajok szerzésére igazán nem adott semmi okot, Isten nyugosztalja. Vértest néha látom a Lukács uszodában, jó karban van. Tolnai nagy ember lett, ehhez képest ritkán látom, de azért szívélyes hozzám. Sőtér elérhetetlen magasságokban lebeg – 5 éve nem láttam, olyan távol van tőlem hivatalos fönségeiben… Sejtetted volna róla, hogy ilyen karriert csinál?!
Írd meg, mit küldjek Neked – Nektek irodalomból, folyóiratokból! Van egy könyvesbolt, ahonnan készséggel és simán expediálják a világ minden tájára a magyar szellemi termékeket.
Édesanyád sírját fel szeretném keresni. Hol nyugszik? Írd meg pontosan. Albumodat (1940. karácsony, „mi kútba néztünk s nem láttunk napot”) olykor előveszem – kísértetjárás van olyankor a szívemben.
El sem képzeled, milyen jó érzés, hogy ismét „elbeszélgethettem” Veled. Remélem, nem marad monológ!

Sokszor csókol, Jenőt forrón öleli
1961. dec. 5.
Zsoli

 

 

Autográf tintaírás (PIM Kézirattár V.5444/1/13)
Jékely Zoltán első feleségét, Pasteiner Évát (1915–2006) 1944-ben elvette Takács Jenő (1902–2005) zeneszerző, zongoraművész. 1948-ban elhagyták Magyarországot, a levél írásának idején az Egyesült Államokban éltek. – P. Dezsőné – Pasteiner Éva rokona. Fiát, Pasteiner Istvánt a Takács házaspár nevelte. – Adrienne – Jékely második felesége, Jancsó Adrienne (1921–2006). – A múzeum – az Országos Széchényi Könyvtár 1985-ig a Nemzeti Múzeum épületében működött. Itt dolgozott együtt könyvtárosként Jékely és Pasteiner Éva. – Fitz – Fitz József (1888–1964) könyvtáros, nyomdászattörténész, 1934–1945 között az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója. – Nagy Lóriék – Nagy Lóránt (1913–1983) Jékely osztály- és padtársa Nagyenyeden, egyik legjobb barátja. Az ’50-es évektől Szentgyörgypusztán nyaraltak. – Áron – Tamási Áron. – Metki Ödön – Metky Ödön (1906–1985) szobrász. – Breznay Jóska – Breznay József (1916–2012) festő, grafikus. 1961-ben a Csók Galériában volt kiállítása. – Brigitta – Vidéky Brigitta (1911) festő. Talán Rómában ismerkedtek meg 1939-ben, ő is ösztöndíjas volt a Magyar Akadémián akkor, amikor Jékely 1939. decembertől öt hónapot töltött ott (később P. Éva is utánament). – Asztalos Miklós – (1899–1986) író, történész. 1951-ben Kőrösladányba telepítették ki. – Vértes – Vértes György (1902–1976) író, szerkesztő, könyvtáros, 1952–1971 között az Országgyűlési Könyvtár igazgatója. – Tolnai – Tolnai Gábor (1910–1990) irodalomtörténész. 1946–1947 közt az Országos Széchényi Könyvár főigazgatója, a Magyarországra visszatelepülő Jékely az ő révén került vissza korábbi munkahelyére. 1953–1980 közt az ELTE régi magyar irodalomtörténeti tanszékének vezetője. – Sőtér elérhetetlen magasságokban lebeg – Sőtér István (1913–1988) ebben az időben az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora, tanszékvezető egyetemi tanár.