Imre Flóra

HORATIUS-TÖREDÉK

…megfoganatlan szörny-ivadékait
siratja könnyek nélkül a földanya,
már egyedül a fájdalommal,
súlya saját üregébe omlik;
temetve gyászol, önmaga hullva rá
– porló, sötétes, lángfakította föld –
önteste monstruózus, érdes
sziklaoromtömegére; látja,
ahogy örökké ránehezül a súly
a vállizomra, és ahogy átszakad
a hasfal újra, és kibuggyan
vércafatokkal a máj, s homályos,
szűk léte mélyén nem feledőn mered
értetlen-értve a szerető saját
láncok szorította kezére,
nincs, aki megszabadítsa, senki…