Dupcsik Csaba

A FEJBE CSAPÁS KELLEMESEBB VÁLTOZATA

Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba
1956-os Intézet–L’Harmattan Kiadó, 2012.
350 oldal, 3500 Ft

A Bevezetés a kádárizmusba1 jelentős része a Kádár-kort megelőző, illetve azt követő korszakokkal foglalkozik, a cím azonban mégis teljesen adekvát. A külön-külön – 2001 és 2011 között – egyszer már megjelent tanulmányokból összeállított, mégis egységes benyomást keltő kötetben ugyanis a szerző a kádárizmus jelenségére vonatkozó kérdéscsokrot bont ki, s akkor is a válasz keresésének logikája vezeti, amikor térben és/vagy időben túlnyúlik a kádári Magyarországon.
Az első kérdés a „Létezett-e egyáltalán kádárizmus?” lehetne, még ha nyilvánvaló is a – témának egy egész könyvet szentelő – szerző válasza.2 A következő kérdés azonban – nevezetesen, hogy pontosan mi is volt a kádárizmus – már kijelöli a kötet gondolatmenetének fő vonalát. Erre a második kérdésre így lehetne vázolni a lehetséges válaszlehetőségeket: a kádárizmus

1.) egy sajátos társadalmi rendszer; vagy legalábbis egy sajátos társadalmi rendszer ígérete/lehetősége; vagy

2.) a rendszer (tehát a létező szocializmus) egy olyan változata, amelynek meghatározó sajátosságai olyan mértékben különböznek a szocializmus klasszikus rendszerének – vagy ahogy Rainer általában nevezi: a sztálinizmusnak – meghatározó sajátosságaitól, hogy egyrészt érdemes megkülönböztető elnevezést használni, másrészt érdemes a változatot a korabeli magyar pártvezető nevéhez kötni; vagy
3.) egy sajátos nyilvános diskurzus, hosszú távú „propagandaprojekt”, mítosz stb., amely másnak (a fenti 1. vagy 2. pontok alá besorolt jelenségnek) tüntetett fel egy, a „viszonyítási alaptól”, tehát a sztálinizmustól strukturálisan alig vagy egyáltalán nem különböző rendszert.
Jegyezzük meg gyorsan, hogy az 1. válasz(csoport) csupán elméleti jelentőséggel bír, mintegy kijelöli a diskurzus egyik lehetséges határát. Arra a maga által feltett kérdésre, „hogy egyáltalán van-e strukturális különbség a sztálinizmus és a Sztálin utáni időszak között; a posztsztálini időszak jelenségei vitathatatlanul különböznek – de változtak-e a rendszer alapvonásai?”, a szerző így válaszol: „a legtöbb elemző szerint nem, vagy csak keveset – Kornai szemléletesen a »klasszikus rendszertől való elmozdulásról« [első kiemelés tőlem, második az eredetiben – DCs] beszél”. (97.)
Ebből a kérdésfeltevésből következik, hogy Rainer nem csak hosszúra méretezett kitekintésként foglalkozik a sztálinizmus (és az azt megelőző átmenet) korával, mint az őt érdeklő korszak történelmi előzményével. Hisz’ az a kérdés, hogy „létezett-e Nagy Terv” (19–20.), tehát hogy a Kreml urai már 1944-től az általuk megszállt (megszállásra „váró”) térség egészének maradéktalan szovjetesítésére törekedtek, vagy egy ideig – országonként eltérő mértékben, de – nyitva állt még a lehetőség valamiféle (részleges) különút, belső autonómia, „finnlandizálódás”3 felé, nemcsak az adott korszak tanulmányozása szempontjából érdekes, hanem azért is, mert egy „elmozduló” Kádár-rendszer számára a „népi demokrácia” kora történelmi előzményt, inspiráló emléket, sőt bizonyos politikai gyakorlatok forrását jelenthette.
Jelenthette – legalábbis akkor, ha a sztálinizmus korszaka nem pusztított el minden lehetséges kontinuitást, a megelőző korszakok örökségének érdemi (és nem szimbolikus) felhasználását (vö. a klasszikussá vált metaforával az akváriumról, amelyből könnyen lehet „halászlevet” készíteni, de a folyamat visszafordítása már problematikusabb). Egyrészt ezért, tehát az esetleges történelmi folyamatosság felderítése érdekében lehet érdekes a sztálinizmus tanulmányozása egy kádárizmusról szóló kötetben; másrészt pedig azért, mert ha a kádárizmus elmozdulás, akkor nagyon nem mindegy, hogy mitől, milyen rendszertől mozdult el (s az már a következő kérdés, hogy mennyire).
A sztálinizmusról szóló elemzések elhelyezhetők egy olyan képzeletbeli skálán, amelynek egyik térfelén az ún. totalitarizmuselméletek, míg másik felén az ún. revizionista megközelítések állnak. Erős leegyszerűsítéssel a totalitarizmuselmélet egy olyan rendszert írt le, amely „diktatúrább” a premodern és kora újkori diktatúráknál, mivel kiterjeszkedett a politika szféráján túl, gazdasági, kulturális, társadalmi területekre, de meghatározó mértékű befolyás megszerzésére törekedett a mindennapi élet, sőt a személyiség és a gondolkodás struktúrái felett is. A törekedett szó nem véletlen – a legtöbb kortárs elemző úgy látta, hogy a folyamat még korántsem zárult le, a totalitárius rendszerek korukban még nem építettek ki valóban totális hatalmat (George Orwell, bár nem használta a kifejezést, tulajdonképpen egy már tökéletesen kiépült totális államot írt le – szépirodalmi eszközökkel, s a jövőbe, 1984-be helyezve).
A revizionista felfogások szerint, megint csak erős leegyszerűsítéssel, az állampárt hatalmi monopóliuma, az egyszemélyi vezető – kultusszal és (időnként) tisztogatásokkal is megerősített – hatalma, a sajtó- és gondolatszabadság hiánya, a mindennapi élet szigorú kontrollja stb. mind csak felületi jelenségek. A szocialista társadalmak valójában tagoltak, plurálisak, a különböző társadalmi szereplők nincsenek teljesen híján az érdekérvényesítés lehetőségeinek; sőt, időnként még a rendszer „totalitariánus” vonásai is (részben) alulról gerjesztettek, fenntartásuk és újratermelésük individuális törekvéseket szolgálhat. Nem „csak” az ideológiai drive és Sztálin paranoiája miatt jutottak tömegek a GULAG-ra, hanem mert a vetélytárs ilyetén való eltávolítása jelenthette sokak számára a „megoldást” lakásszerzési, házastársi, munkahelyi stb. konfliktusaikra. A magyar olvasónak Lukács György juthat eszébe, aki állítólag annak tudta be, hogy túlélte a harmincas évek Moszkváját, mert rossz lakása volt. Ha pedig Lukács ilyen tapasztalatok és ilyen meglátások után is képes volt megfogalmazni, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legrosszabb kapitalizmus”, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy Jerry Hough a Brezsnyev-korszak 13. évében (1977) képes volt a Sztálin utáni Szovjetunió „pluralizmusát” ecsetelve megállapítani: „a politikai részvétel tekintetében alig van különbség a Szovjetunió és az Egyesült Államok között”. (103.)
A totalitarizmuselmélet volt az első domináns típus a kommunista pártok által irányított társadalmak leírására, már az 1950-es évek elejétől kezdve, „természetesen” a szovjet tömb országain – így Magyarországon – kívül megfogalmazott formákban. A revizionizmus totalitarizmuskritikája4 az 1960-as években bontakozott ki, és a hullám a következő évtizedben tetőzött, szintén csak Nyugaton. Az 1970-es, de még inkább az 1980-as években már a Vasfüggönyön innen is elemezték a fennálló társadalmi rendszert, s ezek a megfigyelők,5 „ahogyan a sokszor ugyancsak volt marxista emigránsok [is] nem szívesen vettek részt a totalitárius paradigmát baloldalról bíráló nyugati revizionizmus diskurzusában. A totalitárius paradigma nem kis mértékben Kelet-Európában született újjá – 1989 előtt és után”. (125.)
Rainer nagyon korrekt mások elképzeléseinek ismertetésekor, visszafogott azok minősítésekor, kritikáját nem egyszer burkoltan fejti ki. Példának okáért a Bevezetés egyik kulcsállítása lehetne, mely szerint nem a totalitárius modell intellektuális gyengeségének jele, hogy azt alkalmazói „mindig is túlságosan leegyszerűsítően használták” – a modell ugyanis „nem más, mint ideáltípus [kiemelés az eredetiben – DCs], amely természetes módon sohasem illett a szovjet társadalomra”. (49.) A fenti összefüggés azonban Francis Fukuyama nézeteinek ismertetésében „bújik meg”. A recenzens természetesen nem akarja saját nézeteit „számon kérni” a szerzőn, de elképzelhető, hogy hasonlóképp vélekednek a totalitarizmus és revizionizmus értékeléséről, s ha így van, akkor erre – mármint: a szóban forgó elméletek értékelésére – érdemes lett volna reflektálni a Bevezetés-ben.
Rátérve végre a kötet „igazi” témájára – a kádárizmus jellemzése kapcsán sokkal inkább megjelenik Rainer véleménye, mint a fent említett totalitarizmus-revizionizmus háborúban. A Bevezetés koncepciójának lényegét úgy lehetne megfogalmazni, hogy az utókor visszatekintése alapján a kádárizmus strukturális „mássága” a többi szocialista országhoz képest nem olyan mértékű, ahogy azt a Kádár korabeli diskurzusok látták, láttatták. Ugyanakkor viszont – és ez is a könyv fontos tézise – éppen ezek a korabeli diskurzusok jelentik a Kádár-rezsim másságának a lényegét. A szerző megfogalmazásában: „A kádárizmus azonban (valamivel) több, mint egy közepesen sikeres elmozdulás a klasszikus sztálini rendszertől. A kádárizmus – amennyiben egyáltalán tudományosan meghatározható fogalom – egyfajta világérzékelés is, amelyből társadalmi közérzet keletkezik. Folyamatos viszonyítások és összehasonlítások rendszere, amelyek térben, időben és fogalmakban igen tágas értelmezési tartományt alkotnak.” (144.)
Nem véletlen a „szabadkozás” a tudományosan valóban nehezen meghatározható kategóriák miatt – de a korszakot valóban ismerők azonnal felismerni vélik, mire utalt a szerző. A „sokrétű egybevetés”, az összehasonlítások a többi szocialista országgal, a Nyugattal, a Rákosi-, illetve Horthy-korszakkal tipikus eredménye, „summája a nálunk (most) viszonylag jobb, mint… [kiemelés az eredetiben – DCs] formulával jellemezhető kádárista közérzet”. (146.)
Ezzel a diskurzussal, ezzel a „közérzettel” kapcsolatban fontos tudnivaló, hogy nem a rezsim hatalmi központjában vagy annak közelében állók termékéről van szó: Kádár(ék) ki-, illetve felhasználtak egy tőlük függetlenül létrejött jelenséget, amely több koherenciát látott bele a kádárizmusba, mint amely „eredetileg” benne rejlett. „Így… ideologikusan átgondolatlan, mégis szervesen összefüggő egésszé [lett] háztáji és útlevélhez folyamodás joga, írók megszólalása és nyugati szaktudományos folyóiratok, magánszektor és televíziós kabaré, francia filmhét és gebines vendéglő, téesz-melléküzemág és szakszerű külkereskedelem az arab világban, (szinte) egyenlő egyetemi felvételi és amnesztia. A kádári vezetés tulajdonképpen kivételesen szerencsés volt, mert előbb a fellélegző értelmiség, utóbb, magánhasználatra, a közgondolkodás mindennapi diskurzusai ezt a furcsa mixet a »hatvanas években« kezdték a mégis lehetséges, élhető, emberi, sajátosan magyar szocializmussá [kiemelés az eredetiben – DCs] konstruálni.” (173.)
A Kádáréktól függetlenül született konstrukció kádári felhasználásának paradigmatikus példája a híres „aki nincs ellenünk, az velünk van” szlogen, amelyet eredetileg Méray Tibor fogalmazott meg az emigrációban írt 1961-es cikkében, de amelyet még ebben az évben Kádár (meg nem nevezett) „nyugati publicisták” véleményeként idézett, mint olyan „jelszót, amelyet a párt bízvást vállalhat” (id. 108.). Rainer hivatkozik a mondás bibliai eredetére is (Márk, 9,40), bár, tegyük hozzá, hogy az evangélium hivatkozott helye után két verssel Jézus már azt mondja, hogy „A ki pedig megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik” (Márk, 9,42). Az idézet azonban éppen ezért alkalmas a kádárizmus jellemzésére: hisz’ a fent említett közérzet szerves része volt a „bármikor rosszabbra fordulhat életérzése” (146.), az állandó szorongás attól, hogy a kádárizmus egésze – akár Kádárral, akár az utódjával – a „tengerbe vettetik”.
Rainer természetesen részletesebben elemzi ezeket az összefüggéseket, mint ahogy jelen keretek között ki lehetne térni rá. Különösen tanulságos például, ahogy kimutatja: miközben a (gazdasági) reform már a kortársak számára is a Kádár-rendszer egyik „hívószavává” vált (185.), éppen „a rendszer névadója és hivatalos diskurzusa ezt nemigen tette… Maga Kádár… a reform szót alig használta pozitív, sokkal inkább negatív kontextusban”. (185–186.) „Kádár viszonyát a reformhoz mindvégig a relativizálás jellemezte, és még ezen belül is nagy hangsúlyt fektetett a kontinuitásra. »A reform nem új találmány, és nem is valami csodaszer« – summázta 1989-ben… és attól tartok, e meglehetősen lapos bölcsességen túl Kádárnak tényleg nem volt más mondanivalója arról, amit sokan élete fő művének tartottak mind itthon, mind külföldön.” (199.)
Másrészt viszont – nemzetközi gazdaságtörténeti összehasonlítások felhasználásával (175–183.) – Rainer azt is kimutatja, hogy Kádárnak, paradox módon, tulajdonképpen igaza volt, amikor 1972-ben, a reform átmeneti befagyasztásakor arra figyelmeztetett, hogy az antireformer NDK és Csehszlovákia is fejlődött. A szocialista országok ugyanis éppen a sztálinista erőltetett fejlesztés korszakában voltak a „legsikeresebbek”, legalábbis abból a szempontból, hogy az egy főre eső GDP-jük növekedése az 1945-től a hatvanas évek derekáig legalábbis lépést tartott a nyugat-európai országok átlagos6 növekedésével. Az 1960-as évek dereka és az 1970-es évek második fele között a különböző megközelítések más-más évre teszik a trendfordulót (175–183.), de abban egyetértenek: valamikor ebben a periódusban megtorpant a szocialista országok gazdasági fejlődése, s lemaradásuk fokozódott a nyugati országokéhoz képest.
S még valamiben egyetértenek a gazdaságtörténeti elemzések: valamennyi szocialista országra jellemző a fent említett trend. A „reformer” Magyarország (ebben) sem számított kivételnek.
A korabeli vezetők számára a reform lényegi elemének a túlnyomórészt állami kézben maradt gazdasági egységek újraszabályozása számított (tehát a nem tervutasításokkal, hanem szabályozókkal működtetett közvetett irányítás, a nyereségelv – elvileg – nagyobb mértékű érvényesítése, a vállalatoknak kiosztható külkereskedelmi jog és így tovább). A legális, féllegális és de jure illegális, de gyakran megtűrt magángazdasági tevékenységek képlékeny körvonalú konglomerátuma, amelyet már ebben a korban második gazdaságnak neveztek, bármilyen fontos volt az életszínvonal emelése szempontjából, inkább számított a szocialista „gazdasági mechanizmus” részleges és ideiglenesnek szánt visszavonulásának, mint a rendszer módosításának, a szó igazi értelmében vett „reformjának”. A különböző értelmiségi diskurzusokban azonban éppen ez a második gazdaság nyert – a rendszer utolsó évtizedében egyre növekvő – jelentőséget: sokan úgy látták, hogy ez az a szféra, amely a „szocialista polgárosodás” fő hordozója, s így a magyar társadalom hosszú távú tendenciái szempontjából az az egyik legfontosabb jelenség. S bár akár a korabeli többi szocialista országgal összehasonlítva is relativizálható lett volna a magyar második gazdaság különlegessége,7 az leginkább az utólagos történelmi „teszten” „bukott el”. Arról van szó, hogy a rendszerváltás körül elsősorban a második gazdaságra hivatkozva vált divatossá az az elképzelés – tegyük hozzá: nem csak nálunk –, hogy a gazdasági reformokkal régóta kísérletező Magyarország versenyelőnyt fog majd élvezni a kapitalizmus bevezetésekor a többi (poszt)szocialista országhoz képest. Rainer – Angus Maddison8 gazdaságtörténeti adatsoraira, illetve Kornai János feldolgozására támaszkodva – rámutat arra, hogy a XXI. század első évtizedéből visszatekintve ez a várakozás illúziónak bizonyult (192–193.).
Ez utóbbi állítással egyet lehet érteni, de talán érdemes megjegyezni: a szerző által hivatkozott adatok tulajdonképpen csak részben támasztják alá állítását, mely szerint a „rendszerváltás utáni gazdasági pályák… nem állnak feltétlen összefüggésben azzal, hogy korábbi »reformországról« van-e szó…” (193.) Hisz’ az éllovas Lengyelország, amely 1990 és 2003 között 50%-kal növelte egy főre eső GDP-jét, bizonyos mértékben szintén „reformországnak” volt tekinthető, Magyarország pedig a „második helyezett” a maga 23%-os értékével Csehszlovákia (Csehország és Szlovákia) 14, Románia 0%-os értékéhez képest (193.). Ez az – amúgy roppant tanulságos – gazdaságtörténeti elemzés talán a Bevezetés egyetlen olyan szöveghelye, ahol érződik annak hátránya, hogy a szerző a kötet összeállításakor nem frissítette adatait az eredeti megjelenéshez képest. A Maddison-féle táblázatokban – a Rainer által is hivatkozott, neten hozzáférhető fájl, lásd 8. jegyzet – ugyanis könyve megjelenésekor9 az adatsorok már 2008-ig terjedtek. Márpedig a 2008-as adatok még markánsabban aláhúzzák a fent említett tendenciát, mint a 2003-asok. Nevezetesen: Lengyelország megőrizte első helyét az egy főre eső GDP növekedési ütemében (1990–2008 között 98,7%, s ennek következtében ebben a korszakban megelőzte Magyarországot gazdasági fejlettség tekintetében), utána viszont az „antireformer” Csehszlovákia két utódállama következik,10 majd Magyarország (47%-os növekedés), amelyet Románia is kezd „befogni” (39,4%-os az egész korszakban, mely növekedés, mint látható, teljes egészében a 2003–2008 közötti időszak teljesítménye). Míg 1989–90 körül sokan úgy vélték,11 hogy a „reformfolyamat” az új(jászülető) magyar polgári mentalitás és így a virágzó magángazdálkodás inkubátora lesz, napjainkban már inkább arról kellene eltűnődni: lehet, hogy a kádárizmus lényege, tehát a „társadalmi létezés informalitáson, elhallgatáson és színlelésen alapuló kölcsönös szerveződése” (147.) hosszú távon is rombolóan hatott az ilyen tendenciák kibontakozására (is).

Kádár János személyisége, sokat emlegetett „puritanizmusa” nem jelentéktelen, de mindenképpen másodrendű kérdés a Bevezetés gondolatmenetének szempontjából. A szocialista rendszerben ugyanis, Kádár rendszerét is beleértve, nem az első számú vezető egyénisége határozta meg azt, hogy például kialakul-e körülötte személyi kultusz vagy sem. „A kultusz elutasítása Kádár részéről politikai döntés volt…” (202.) – hangsúlyozza Rainer, s eme döntés legfontosabb indoka éppen az volt, „hogy 1956 után Magyarországon nem a kultusz, hanem éppen ellenkezőleg, a kultusz hiánya töltheti be a leghatékonyabban azokat a funkciókat, amelyeket [Rákosiék] 1945 után attól vártak”. (205.) Miközben a rendszer alapvonásaiban Kádár nem tagadta meg rendszere folytonosságát – nem is tehette volna – a Rákosi-rendszerrel, a kultusz hiánya a szakítás látványos látszatát jelenítette meg. „…Ennél olcsóbb placebo aligha elképzelhető.” (205.)
Kádár ugyanakkor az egyszemélyi hatalom gyakorlásának lényegi kérdéseiben habozás nélkül vállalta a folytonosságot – így például a Moszkvával való kapcsolattartás monopolizálása terén. „Kérem szépen, rábíztuk” (33.) – idézi Rainer Gáspár Sándor („a kádári felső vezetés
egyik legjellegzetesebb figurája”)
1989 utáni válaszát, amikor a Nagy Imre-ügy szovjet vonatkozásairól kérdezték, majd így minősíti: „valószínűleg pontosan fogalmazott”. Rainer a következő mondatokban arra tér ki, hogyan keltett Kádár folyamatosan jó benyomást a szovjet vezetés tagjaiban,12 de az idézet Kádár és saját felső vezetése (erő)viszonya szempontjából is érdekes lehet. Tanulságos, hogy a Kádár korosztályához tartozó Gáspár még utólag is úgy tüntette fel, mintha az ő személyes döntésük lett volna, hogy „ráhagyták” az első titkárra a szovjet „kapcsolattartást”. A következő nemzedékhez tartozó Grósz Károly azonban – szintén egy rendszerváltás utáni interjúban – már nyersebben fogalmazott. Amikor a Magyarországra látogató Gorbacsov „előállt egy különös óhajjal”, nevezetesen, hogy találkozni akar az egész Politikai Bizottsággal és a Központi Bizottság titkáraival, Grósz így értékelte Kádár nekik adott előzetes instrukcióit: „Az ember ért a szóból: fogjuk be a szánkat, ez az utasítás.”13

Kádár még 1985-ben mesélt például 1956-ról az akkor még új vezetőnek számító Gorbacsovnak, s nyilván érzékeltetni akarta: bár hatalmát végső soron valóban a szovjeteknek köszönheti, Moszkva sem nélkülözhette őt a magyarországi konszolidációban. [K]értem, hogy a szovjet csapatok [1956. november 4-e után] ne járőrözzenek az utcákon, ne vegyenek részt a rendteremtésben. Akármelyik magyar polgár számára kellemesebb, ha őt egy magyar csapja fejbe, nem pedig más. Akkor majd haza fog térni, és nem nemzeti sérelemként foghatja majd fel.” (Id. 37.) „Ez a formula, amelynek primitívségénél csak a cinizmusa nagyobb, a Kádár-korszak java részében kiválóan működött” – kommentálja a megnyilvánulást Rainer. S ez a Rainer-formula a kádárizmus egészének aforisztikus jellemzésére is alkalmas lehet: a Kádár-rendszer primitív volt, cinikus, de kiválóan működött. „A krumplileves legyen krumplileves.”

 

Jegyzetek

1. A továbbiakban: Bevezetés. A külön nem jelölt oldalszámok erre a kötetre vonatkoznak.
2. Előre is elnézést kérve a szőrszálhasogatásért: ha a szerző válasza esetleg a „nem, kádárizmus nem létezett abban az értelemben, ahogy azt gyakran használják” lett volna, akkor is létezett volna „kádárizmus” mint tévképzet vagy legenda. S utóbbi természetesen ugyancsak történelmi vizsgálódás tárgya lehet.
3. A kifejezés Finnországra utalt, amely – bár külpolitikailag a szovjeteknek alárendelt helyzetben –, belpolitikájában és társadalmi rendszere kialakításában autonómiát élvezett.
4. Ennek a kritikának fontos eleme volt, hogy a totalitarizmuselmélet inkább szól a nyugati társadalmak apológiájáról, mint a szocialista országok tényleges viszonyainak leírásáról. Mindebben van valami, de az érvelés teljes egészében visszafordítható: a revizionizmus inkább szól a Nyugat önbizalmának megingásáról, a kritikai elmélet felemelkedéséről, a ’68-ban kulmináló elégedetlenség kivetítéséről, mint a szocialista országok tényleges viszonyainak leírásáról.
5. „A kelet-európai revizionizmus a sztálinizmust és a posztsztálinizmust egyaránt bírálta” – kezdődik a lábjegyzet-hivatkozás után idézett szövegrész (125.). Kivételesen zavarónak érzem Rainer fogalomhasználatát, hisz’
a kommunista terminológiában „revizionistáknak” a „jobboldali elhajlókat” nevezték, ami – a hasonló elnevezés ellenére – nem azonos a nyugati revizionizmussal.
6. Azt, hogy „átlagos”, azért kell hangsúlyozni, mert éppen az egyik legfontosabb viszonyítási alaphoz, tehát Ausztriához képest 1950-től kezdve folyamatos volt a lemaradás (177.).
7. A második gazdaság egyik legkorábbi, emblematikus jelenségének a háztáji számított. E sorok szerzője – jórészt Kornai János, a Bevezetés által is többször hivatkozott műve, A szocialista rendszer (HVG, 1993) nyomán – összeszedte azokat az adatokat, amelyek azt mutatják: Bulgáriában, Romániában vagy éppen a Szovjetunióban meglepően kitüntetett volt a magántermelés jelentősége az élelmiszer-termelésben (Polgárosodás-viták az 1970–90-es években. In: Horváth Sándor (szerk.): Mindennapok Rákosi és Kádár korában. Új utak a szocialista korszak kutatásában. Nyitott Könyvműhely, 2008. 363.
8. Maddison, Angus (2008). Statistics on World Population, GDP and Per Capita GDP, 1–2008 AD. Hozzáférhető: www.ggdc.net/maddison/Historical_Statistics/horizontal-file_02-2010.xls. Letöltve: 2013. 01. 11.
A továbbiakban idézett 2008-as adatoknak is ez az adatbázis a forrása.
9. A szerző a 2007-ben megjelent Kádár János, a „reformer” (185–199.) című tanulmányt illesztette a kötetbe.
10. Legalábbis ha Maddison összevont „csehszlovák” adataival számolunk (51,8%-os növekedés). Az adatsorok azonban meg is különböztetik a két országot, s azok értékeit visszavetítik a szétválás előtti korszakra. Ezek alapján: Csehország egy főre eső GDP-je 1990 és 2008 között valamivel kisebb mértékben növekedett, mint Magyarországé (44,6%), de a növekedés különbségének mértéke jóval kisebb, mint amilyennek 2003-ban tűnt; a szlovák növekedés üteme viszont 67,8%. A Bevezetés szempontjából persze mellékszál, de hallatlanul érdekes: az a Szlovákia, amely a történelmi Magyarországon, majd Csehszlovákián belül is az országos átlagnál fejletlenebb területnek számított – a rendszerváltástól 2008-ig nem csak Magyarországgal szemben növelte előnyét az egy főre eső GDP-ben (1990-ben a szlovák érték 20%-kal haladta meg a magyar értéket, 2008-ban 37%-kal), de a periódus végére valamennyire Csehországot is. S akkor még nem beszéltünk olyan volt szovjet tagállamokról, tehát szintén „antireform-államokról”, mint Észtország vagy Lettország (84,4%-os, illetve 49,4%-os egy főre eső GDP-növekedés 1990 és 2008 között).
11. A félreértések elkerülése végett: e sorok szerzőjét is beleértve.
12. „Kádár… viszonylag szűk mozgásterét is »önkorlátozóan« használta ki. Nemhogy a nyílt szovjet intenciókkal nem szegült szembe, hanem többnyire sikerrel »találta ki«, mi gerjeszthet[ne] feszültséget, netán konfliktust – s azt nem tette szóvá…” – folytatódik az iménti idézet. (33.)
13. Idézi: Bodzabán István–Szalay Antal (szerk.):
A diktatúrától a kemény demokráciáig. Budapest: Pelikán, 1994. 52–53. A találkozón végül Grósz
„életének legkínosabb percei következtek”: Gorbacsov
„fél óráig agitálta a PB-t, hogy szólaljon meg végre valaki”, míg végül feladta (uo.). A tragikomikus jelenet jól mutatta, mennyire nem értette Gorbacsov saját rendszerének működését. Kádár értette, ezt mutatja, hogy – állítólag – a látogatás után azt mondta Grósznak, hogy Gorbacsov sodródik az eseményekkel, nem tud vezetni, el fogja veszejteni a Szovjetuniót. (I. m. 54.)