Ágh István
JÉKELY 100
„Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,
az új évezred nem lel itt bennünket”
(Új évezred felé)
Hogy megérem az új évezredet,
születésem idejéből reméltem,
s valóra vált, sőt több mint egy évtized
múlt, miután múltam célját elértem,
most már csak élni szeretnék, céltalan
ténfergek itt, s vissza-, visszatekintek,
pedig nem látom, ami még hátravan,
homályos, rövidlátó szemeimmel.
Jékely Zoltán egész évszázadot
nézett előre, s döbbent a halálra,
mikor nem látta magát fiatalon
esélyesnek akkora távolságra,
melynek végén a jelenkor rémei
jövőre váltva pusztították egymást,
égő házak az elődök képeit,
új idegenek az utódok arcát.
Majd megtudhatta, micsoda borzalom
a gépesített madár-apokalipszis,
ha a kéményfüst sem száll gyanútlanul,
s veszélyes a tiszta forrásból inni,
talán a vadon rejtett még örömet,
ahogy a horgász egyenként kifogta,
örök nyugalmát érezhette meg
tükörképében, együtt a halakkal.
De még előbb, és nekem is azelőtt,
mit kőbepólyált hosszúcsontú inkák
nyugalma ígért, mint lázas felkelők,
testrészek kezdték egymáson a kínzást,
idegekből nőtt szike, fűrész, csipesz
forgatta ki, mint kit megnyúznak élve,
hártyáiból a szívet, zsigereket,
így látta még magát, mikor fölébredt.
„Te, kis toporgó, tejfogas gyerek,
mint roskadtínú, vaksi és süket
vénség érzed, hogy közel a halálod.”
(Gyermek a hóban)
Lehetnék az a kisgyermek a hóban,
akiről alig húszévesen írt,
hisz, ami másról, énrólam is szólhat,
öreg lettem, ő meg verse szerint
ment vaksi vénségénél előbb innét,
s ha elérte a kéklő hóhatárt,
fogyni kezdett köztünk a korkülönbség,
mert én futok, s az ő ideje áll,
hiába nő a rovásomra, s fordul
fonákjára éveink viszonya,
hogy a régi egyensúly megvalósul,
csak én lennék, mi ő volt, korosabb,
hogy lennék az ő emlékének képe,
ki arcomat halálig őrzi majd,
mert úgy nézett habzsoló kis szemével,
mint egy csodát, a szűzfehér utat.
