Tarján Tamás

AZ ELTŰNT LABDA
NYOMÁBAN

Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs
Kalligram, Pozsony, 2012. 188 oldal, 2700 Ft

Sporttársi becsületszavamra erősen fogadom, hogy az alábbiakban nem vagy alig ejtem ki Mándy Iván, Moldova György és néhány további, a fociirodalom ügyeiben illetékes író nevét. Persze Kőrösi Zoltán, a Történetek a titkos magyar focikönyvből alcímű regényes novellafüzért dekázva, az írói magánszám ellenére csapatban játszik, s bizonyosan tudja, kik hajtottak és hajtanak vele egy pályán.
A könyvbeli Kőrösi-csapat kerete, gárdája roppant nyitott. Ezt nem csupán a tartalom, a szereplők köre, hanem a könyvforma, könyvhangulat kialakításában fontos szerephez jutó fotósorozat, Burger Barna harmincnyolc fekete-fehér portréja is tanúsítja. A fényképek a női labdarúgásnak, a gyermekek, az idősek és az amatőrök futballjának (és futballtalanságának) is teret nyitnak, s aligha véletlen, hogy épp a legutolsó felvétel egy szobrot ábrázol, az Üllői úti Albert-stadion híres-nevezetes Springer-szobrát. A szobormű a hőskor, pálya, futball, klub, szurkolás, sport és sporterkölcs emlékműve. Burger valamennyi fotográfiáján helyet kapott a labda, a szabályos focilabda. Így lencséje nem elsősorban a kötet által szóba hozott vagy szóba nem hozott személyeket örökít meg labdával, hanem az örök, nagybetűs Labdát helyezi mindenféle hétköznapi piedesztálra, mindig más alakhoz rendelve. A labda az állandó, a labdás ember a változó. (Nem elhanyagolható, hogy a képeken az 1974-es labdarúgó-világbajnokság hivatalos labdája, a hajdan oly nevezetes és nagyon sokat vitatott Telstar látható. Focilabda-történetileg egy vízözön előtti gyártmány, amely technológiai és formakulturális megtervezettségével a könyv nem is olyan titkos múlt idejűségét, a cím utolsó jelzőjét húzza alá.)
Futballprózában nem szűkölködik tegnapi és mai irodalmunk. Sokan felfigyeltek erre. Tőzsér Árpádot idézem közülük, aki Kőrösi könyvéhez hasonlóan és ugyancsak a Kalligramnál kiadott publicisztikai gyűjteményének (Faustus Pozsonyban) mindjárt a legelső lapjai egyikén, egy 2006-os jegyzetben rögzíti: „Esterházy ezúttal futballregényt írt. Címe: Utazás a tizenhatos mélyére. »Egyszerű történet… futball-díszletezésű. Mondjuk egy férfi története, akinek az élete a futball. Vagy majd ez kiderül« – mondja a regény narrátora. Az a történet viszont egyáltalán nem egyszerű, hogy honnan ma a magyar irodalomban ez a nagy futballdömping. Egész sor kitűnő magyar írónak volt már hosszabb-rövidebb írásokban témája a labdarúgás (Kukorelly, Garaczi stb.), az idei könyvhétre meg egyenesen két könyvterjedelmű futballpróza is megjelent. (Esterházyé mellett Darvasi Lászlóé a másik: A titokzatos világválogatott.) Kukorelly Endre írja a Népszabadságban: »…a futball háborús helyzet. Csak nem kell meghalni, fogollyá se válni. Meghalsz, és
a helyzet foglya leszel, majd lezuhanyozol, és beülsz a kocsidba«. A mai író általában csak lezuhanyozik, és beül a kocsijába. A halált elsumákolja. Következésképpen a mai magyar történetekből hiányzik az igazi, a vérre menő dráma. Talán ezt érzik futball-író
ink: számukra a futball legalább valódi dráma. Esterházy új könyvében mindenképpen az.”
Tőzsér íróként teszi fel kérdését, Hadas Miklós szociológusként vizsgálja a témakört, Zeidler Miklós – egyéb kutatásain kívül – a labdaháztól a Népstadionig követte a futball épített helyszíneit, N. Pál József az irodalmár történész szemével tekint a közelmúlt és a jelen sportjára, labdarúgására, Benedek Szabolcs szépíróként bizonyára bármely témájához tudna meríteni a foci általa birtokolt arzenáljából. Fodor Péter Térfélcsere címmel, A sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern prózában alcímmel tett közzé könyvet, főleg a sport két területére koncentrálva. E két terület: az atlétika mint irodalmi tárgy (Ottlik, Mészöly, Nádas, Szijj – Kincses Elemér Sohacímű regényéről még nem lehetett tudomása) és a labdarúgás mint irodalmi tárgy (Mándy, Moldova, Ferdinandy György, Spiró, Esterházy, Kukorelly, Darvasi – Karinthy Ferencet, Örkényt, Módost, Nagy Gáspárt, Tandorit önálló fejezetben be sem vonta). De adu ászként kivághatjuk Hans Erich Gumbrecht professzor nemrégiben (2011-ben) Magyarországon, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott – saját terminusát használva – jelenlétfilozófiai előadásai sorából a következőt: Zu Ehren von Ferenc Puskás: Perspektiven und Begriffe einer Ästhetik des Sports.
Nem a semmiből kelt vendégként a vadvirágos rétre, hanem várt-várható érkezőként jól előkészített játéktérre lépett tehát a labdarúgással egyes írásaiban már eddig is intenzíven foglalkozó (és az írók csapatában kiváló spílerként ismert) Kőrösi Zoltán Az utolsó meccs című könyve. A vállalkozásnak épp az a tétje, miként tudja újszerűen identifikálni, specifikussá tenni témáját. A címből esetleg kihallható nosztalgikus rezignáció (vö. Az utolsó mozielőadás, Az utolsó hősszerelmes, Az utolsó meggymag stb.) aligha lenne elegendő a kívánatos sajátszerűséghez – és némi elemelő humorhoz –, hiszen hangsúlyait tekintve nem állna messze az egyik etalontól, a Régi idők focijá-tól (és Sándor Pál filmjének epikai előzményétől, A pálya szélén című regénytől). A novellák között egyébként egy sem ismétli meg a kötetcímet, az viszont a nyelvi-szerkezeti építettség jele, hogy Az egyik utolsó meccs és a „becézést” elvető Mérkőzés zárja a sort. Kőrösi csak részben él a lehetőséggel, hogy – mint Budapest mai vőlegényeinek egyikeként is számon tartott lokálpatrióta – fővárosi, ezen belül ferencvárosi kötődését, munkássága fontos szólamát kizárólagosan erősítse tovább. Ahogy időben legalább 1917-ig, egy osztrák–magyar mérkőzésig (1:2, Schlosser ötvenötödik, Orth első válogatottsága) visszacselezi magát a kötet, úgy tért ölelő a helyszínek tekintetében is: fiktívbe fordított anekdotáival felkeres sok kisebb-nagyobb vidéki, kültelki, egykori és mostani, főleg hazai pályát. Amire a mai, már régóta nem Budapest központú magyar labdarúgás mellett a hosszas sportági alászállás ellenére kitartó érdeklődő, drukker csak helyeslőleg rábólinthat.
Kőrösi expressis verbis ismétli azokat a közhelyszerű bölcsességeket, lelkendezéseket, amelyek elkoptatottságukkal inkább rontanák, mint megokolnák és dúsítanák a szövegeket – ha nem hozná létre a mű azt a mozgásteret, amelyet (látjuk majd) létrehoz. „A futball egyebek közt azért is alkalmatos hasonlat az élet nagy kérdéseihez, mert vannak benne olyan mozdulatok, amelyek metafizikai jelentéssel bírnak. Ilyen például a legmegalázóbb csel, a kötény, az a különleges és kifinomult átverés, amikor a tehetetlen védő lába között gurítják át
a labdát. (A mozdulatsort alagút-cselnek kizárólag a tévériporterek hívják.)
| A kötény, vagy más néven felbőrözés nem csak a kiszolgáltatottság miatt lesújtó” – olvassuk (Kötény). Másutt: „Lehet, hogy léteznek olyan mérkőzések, amelyeknek látszólag nincsen története, ám az biztos, hogy nincsenek olyan történetek, amelyeknek ne lenne köze a futballhoz. Igazság és hazugság, reménykedés és bátorság, törvény és szabadság, minden, ami fontos lehet, az a pályán megmutatja magát” (Villanyszünet). És egy harmadik: „A futball nem csupán azért a világ legjobban kitalált és legdemokratikusabb labdás játéka, mert teljesen mindegy, hogy két méterre nőttél vagy százhatvan centire, ha tehetséged van, a termetedtől függetlenül jó játékos lehetsz” (Hó).
E sematikus nekirugaszkodások nem hiábavalóak. Még akkor sem, ha a világ e pontján csínján kell velük bánni, nehogy csínbe (vagy Bánhidi Zoltán sportnyelvi szótára szerint: csin[n]-be) menjen a történetmondó, a túl közvetlenül megteremtődő és ideologizálódó társadalmi jelentés-összefüggések folytán. Nem Magyarország a világ egyetlen tájéka, ahol az ország első számú politikai vezetője mintegy a főszurkoló is, s ebben a minőségében szintén rendre exponálja magát. A labdarúgás sportipara, üzemrendszere, tömeghatása köré szőtt tervek, elhatározások, építkezések, várakozások, ködképek – igazságok és hamisságok – hatalmas közösségmozgósító és -megosztó erővel rendelkeznek, alakítják és manipulálják a társadalmi nyilvánosságot, a pártszimpátiákat. Kőrösi Zoltán nem kapható rajta, hogy e közbeszédbe, közmorálba, közhangulatba, drukkerország verbális útvesztőjébe belemenne. Őt jámbor szándék vezeti: titkos könyvet fellapozva az utolsó meccs(ek)ről ír.
A mesélő a némiképp mégis túlzóan felsrófolt általánosító-himnizáló kijelentésekkel és a rétegnyelvi otthonosság, bennfentesség hetyke önvédelmével is segít megalapozni önmaga számára a sportági mindentudás – ebben az esetben a valóban (tovább) legendásított legendárium – elbeszélhetőségét (lehetőleg elhatárolódva a riporterektől, a „szaksajtótól”). Még hatásosabb Kőrösi másik írói fogása, amely – épp ellenkezőleg – nem leválasztja a történetmondót a hallgatóságról, hanem egy szektorba ülteti egyént és közönségét. „A futballértők tudják, hogy a legnagyobb tehetség, aki Szegeden valaha is labdába rúgott, Lazányi Béla volt” – jelöli ki a kört a kötet legelső mondata (A nagy cselsorozat, avagy a világ legszebb gólja). „Tudható, hogy a hetvenhetes szezon nem a legszerencsésebben kezdődött a Bp. Honvéd számára…” – A hetvenhe-
tes év felütése nem tör többre a feltételes fogalmazásnál, mely mintha tényt könyvelne el.
A Fény viszont nem enged kivételt a foci feltételezett, hivatkozott közös emlékezetkultúrájából: „Mindenki tudja: a lelkes tavasz után jött az argentínai világbajnokság [1978], Maradonáék, Platiniék, Bettegáék.” Az évtizedekre visszanyúló kollektív tudást evidenciaként kezelő formulák ismétlődnek-variálódnak, még a futballtól távol álló vagy idegenkedő olvasót is (van ilyen? A könyv sugalmazása szerint nincsen, mert nem lehet) bevonják a sztorik véráramába. Az áramkör már nem egyszerűen a (magyar) labdarúgás történetének kis és nagy eseményei keltette feszültségből táplálkozik. Ha (a fociverset is író!) József Attila tollán a nemzet közös ihlet, akkor Kőrösinél a nemzet a labdarúgásban közös (egyben a foci az, ami mindenkit megihlet). Legalább a fociban közös a közösség. A foci viszont – itt lép túl Kőrösi „a labdarúgáshoz mindenki ért” stb. ostobaságain, sémáin –: mese.
A mese által közösség a köz.
Az egyik legpompásabb történet, mely arról regél, hogy az alig tizenhét éves (Kőrösinél: „…akkor éppen két hónapja tizennyolc éves”) Albert Flórián 1958. november 2-i NB I-es bemutatkozó mérkőzését követően a két csapat játékosai az ifjú labdazseni azonnal észlelt virtuóz tehetsége előtti tisztelgésként valamennyien lerakták a partvonalra stoplis cipőiket. A Csukák a befejezéssel tartalmat is ad a közös emlékezetnek és mesélésnek. A fradista Mátrai, Vilezsál, Rákosi, Fenyvesi és a többiek bőrszegesei, az ellenfél, az Albert két (és Rákosi egy) góljával legyőzött Diósgyőr játékosainak focicipői állítólag napok múlva is az oldalvonalnál sorakoztak, „Feketélltek, mint a lusta varjak”; „…mintha végleg ott hagyták volna a diósgyőriek és a fradisták”. Ez a fáma járja (a „tudvalevőleg” szó új, álkritikai, szolidáris pozíciót talál magának a mondatban): „De hát ilyenek a futballszurkolók: mesélnek sok minden olyat is, ami tudvalevőleg nem igaz, csakis azért, hogy a labdarúgásról beszélhessenek.” A labdarúgásról. A fociról. A közös szenvedélyről. Akárcsak Örkény Istvánnál a Vérrokonok szereplői a vasútról. S a labdarúgás által sokszor (mindig) másról is. Például egy másutt, másért álló, fémbe merevült cipőemlékműről. Ha nem a szurkolók mesélnek, akkor az egyik cipőhalmaz beszéli el a másikat. Hatalmas az asszociációs háló a futball kapuján.
Kőrösi Zoltán meséje, akárcsak a Vérrokonok-ban szereplő Bokorok önsorsmítosza, valós tudat és hamis tudat között lavírozva komprimál. Mesélése célzott, komponált, bár legtöbbször az e percben is csiszolt élőbeszéd, az irányát kereső éppen most alakítás benyomását kelti. Kikezdhetetlen adatprecizitással, hiteles csapat-összeállításokkal, emlékezetes vagy érdekes nevek garmadájával, percről percre krónikázó dokumentálással, színes miliőfestéssel dolgozik. Ha azt írná, hogy egy játékosnak a gólöröm utáni, a szögletzászló kitépését célzó diadalittas vágtája közben 196/132 volt a vérnyomása, biztosak lehetnénk abban: ez az érték is higanymilliméterre megállja a helyét. Az akkurátusság technikailag fineszesen előkészíti és alkalmatosan fedi, hogy a narrátor azért nem tér ki mindenre. Nüanszírozó hitelessége feljogosítja, hogy a nagyobb szabású, fontosabb dolgoknak ne mindegyikére vesztegessen szót, illetve bármikor bátran megkezdhesse leplezett vagy leplezetlen fantáziálásának, a titkos magyar focikönyv fellapozásának játékosságában komoly, lódításaiban igazmondó aktusát. Példának okáért (Ezüst cipő) Fazekas László (Kapa) úgymond „közismert”, nagy ívű pályafutása korántsem oly simán zárult le kilencvenkettedik válogatottsága után, mint ahogy az itteni szelíd-szemérmes betűk tudatják. (Még egy „közismert” tény: „Sportszerető körökben közismert, hogy Burger Barna sportfotográfusnak egyetlen nagy szenvedélye volt a labdarúgás fényképezésén belül: Fazekas La-
ci.
| A Kapa.” Az alkotótárs belép a legendázás barátilag megidézett célszemélyei sorába. Amiként a pályatársak [vagy pálya-társak] közül Sajó László költő [mint felejthetetlen, bár a sportpályán kérészéletű MTK-csodacsatár], Kárpáti Péter [a Sopron hajdani csillaga] és mások.
A futballértők természetesen azt is tudják, hogy néhány szegedi fociisten egy kiadós csukahosszal Lazányi Béla előtt járt. Kár, hogy a Sajó- és a Kárpáti-novella [A leggyorsabb szélső; Szabadság] a kötetre rá-rátelepedő monotónia plusz terhe motívum- és megoldásismétléssel.)
Albertről sem árulja el Kőrösi, hogy a debütálását követő hónapokban még nem lett állandó csapattag, gólt is csupán még négyet szerzett az 1958–59-es idényben (legközelebb márciusban, a Haladás ellen). Igaz, az összesen hat sem kevés a tabella szerény hetedik helyén végző, 37:37 gólarányú FTC terméséből. Az előző évi (holtversenyes) gólkirály, Friedmanszky sem jegyzett sokkal többet. Viszont az elhallgatásért cserébe működik az elbeszélő idő feletti focihorizontját átfogó – egyes irodalomtudományi álláspontok szerint lejártnak tekinthető – mindentudás kamatoztatása. Tagadó nyelvtani alakban, nemleges igenléssel gyümölcsözik az omnipotencia, az időbeli előreszaladás 1967-ig (a France Football díjának elnyeréséig: Albert ekkor kapta meg az Aranylabdát) és tovább: „Nem mondtak semmit a tizennyolc éves fiúnak, nem mondták, hogy egyszer még bajnok és Aranylabdás is lehet, nem mondták, hogy világválogatott lesz és gólkirály lesz, nem mondták, hogy ügyesen játszottál, fiam. | Nem is szólt akkor ott senki semmit. | Csend volt az egész Népstadionban, amikor a nyurga középcsatár kisétált, csakis az ő lábán kopogott cipő. | Csend volt, mert a lelátók olyan halkan zúgtak, mintha a nézők hallgatnának a karéjokban. | A fiú meg billegett jobbra-balra, mintha megint a pályán száguldana. | A többiek hátrébb álltak, az se zavarta őket, hogy a talpukat szúrta a frissen hengerelt, vörös salak.” És nem mondták 1958. november 2-án, egy nappal halottak napját követően, hogy 2011. október 31-én, egy nappal halottak napja előtt, hat héttel a hetvenedik születésnapod megünneplése után váratlanul meg fogsz halni, fiam.
Nota bene (Bene! – Bene Ferenc, egy időben Albert Flórián nagy riválisa, válogatottbeli társa jelen van a könyvben): Albert 1941. szeptember 15-én született. Azaz első élvonalbeli meccse alkalmával nem tizennyolc éves volt, hanem mintegy hét héttel múlt tizenhét, s még akkor is idébb lesz a felnőttség akkori életkori küszöbétől, amikor 1959. június 28-án először játszik a magyar válogatottban, a svédek ellen. Egy-egy elírás felszisszenést okoz a sporttörténeti, sportstatisztikai értelemben – és bölcs mesemondói, stilisztikai megfontolásból – akkurátusan valóhű, szuperpontos textus némely helyén. A legjobb elbeszélések egyike a Mérkőzés. Álomi meccs. „Csend volt, amikor kifutott a magyar csapat”: nem is egy, hanem kettő. Két válogatott, a valaha volt legnagyobbakból. „…mindenki, aki csak számít”. Vajon ebben a felsorolásban huszonkét – kétszer tizenegy – név helyett miért csak néggyel kevesebb jelenik meg? Éppen itt parancsolóan, prózapoétikai okból huszonkettőnek kellene kifutnia! Legfeljebb sántító magyarázat, hogy az író a saját válogatottjai mellett négy helyet szabadon hagy a nagy focisták közül válogató olvasónak. S éppen itt íródik Schlosser József Schlosser Imre helyett! Sch-losser formában elválasztva! Hidegkúti Hidegkuti helyett! Buzánszki Buzánszky helyett! Mindez egyetlen bekezdésben. A kiadó lenne a vétkes? A könyvet nyomtató üzem? Ezek a hibák zavaróbbak, mint a szokásos „nyomda ördögei” (az UEFA, a FIFA aligha hozott olyan új szabályt, hogy a hosszú cs, gy, sz, ty ezentúl c-cs, g-gy, s-sz, t-ty módra választandó el, például: mec-cset). Az sem világos, hogy Burger fotói mikor hová kerültek a könyvben. A kötet alkalmanként a negyvenkét íráshoz csatlakozó harmincnyolc fénykép némelyikét (Esterházyékat is, Pétert és Mártont) jóval odébb gurítja, mint ahol az érintett labdaművészek vagy civilek a szövegben szerepelnek.
Visszatérve a bevezetésben előforduló két – fociprózában a „régiek” és a mai veteránok közül hatástörténetileg leginkább szóba jöhető – névhez, olvassuk el ismét a fentebbi „Csend…” részlete(ke)t. Maga a csendmotívum (az a „Dögletes csönd…” a Saki című M. I.-novella végén! – tegyük hozzá: a Saki boksznovella), a repetitív előrehaladás, a képgazdag, hasonlatokkal élő montírozás mintha tisztelgés is lenne A pálya szélén, a Tribünök árnyéka, számos sport- és focielbeszélés szerzőjének emléke, életműve előtt (aki egy visszaemlékezésében tréfásan „a levegő királyának” nevezte magát, srácként a grundon mutatott fejjátéka miatt). A szűrt, lefojtott lirizmus is arról a Teleki téri, józsefvárosi tájékról öröklődhetett e bújtatottan ferencvárosibb gyepekre. Kőrösi is biztos kézzel tartja távol könyvétől a „hülye, gennyes, költői prózát”, melyet a bő emberöltővel idősebb írótárs annyira utált.
A H. Kovács- (Hazudós Kovács-) focielbeszélések, sporthumoreszkek írója (talán még manapság is köztudott névsor a majmokból toborzott csapat, A verhetetlen tizenegy összeállítása: Tirnauer – Ásó, Kapa… [hagyjuk, mert esetleg az utóbbi név máris beugratja a nem köztudó olvasót]) az élőbeszéd adomázásába bugyolált, ironizált hőskultusszal tudhat magáénak közvetett, horzsolásnyit hommage-os jelenlétet Az utolsó meccs-ben, ám M. Gy. persze más, primerebb humorformákat legitimál, mint M. I.
Kőrösi, ismételjük, nem hatások alapján dolgozik. A fenti két – és a többi – elődtől, fociról író kortárstól függetlenül játszatja írásaiban a valódi és a kitalált fenoméneket. Lényeges, hogy a két típust együtt: egymás mellett a nem fikciósat és a fikciósat. Ennek legtisztább példája a gonoszkodó című A három nulla, mely szerint az 1986. március 16-án a Népstadionban játszott Magyarország–Brazília 3:0 alkalmával (természetesen tényleg ott, tényleg akkor, tényleg annyi) a fáradtságára hivatkozva távol maradt, igazából Ottlik Géza Iskola a határon című regényének tanulmányozásába merült Esterházy Márton helyett bátyja, Esterházy Péter lépett pályára, gólt is szerzett (az öccse tényleg). Mondani sem kell, „a szaksajtó akkor sem igen figyelt fel a jelenségre”. A fel nem figyelés döntőbb a jelenségnél. A krónikás részben épp azért és épp arról krónikázik, mert a figyelemre méltó dolgok sorsa a rájuk fel nem figyelés. A (magyar) figyelem jellemzője, hogy lankad, kialszik; épp arra nem figyel, amiben a lényeg munkál. Ezért kell a magyar foci könyve mögé a titkos magyar focikönyv. A figyelmetlen, a nem jól figyelő kiegészítésére az éles figyelmű, a figyelmen túli.
Az élvezetességét itt-ott túlzott újrázással szeplőző könyvet motivikusan az eltűnés uralja, mintegy összefoglalásaként az egész históriának. A labdarúgás soha nem látott módon él és virágzik napjainkban, de ehhez egy másik labdarúgás, a – valószínűleg nem is osztatlan történetű – „régi labdarúgás” lerúgott testén kellett átgázolnia. Ez nagyjából a sport egészére is igaz. Soha oly magasan nem volt a sport ázsiója, hatása, nézettsége stb., mint manapság. Azonban úgy lett – a film és a populáris zene mellett (az internet más jelenség, más kategória, más nagyságrend) – százmilliók, milliárdok világnyelve, a totális globalitás egyik letéteményese, hogy maga alá tiporta, a múltba semmisítette a „régi”, a „klasszikus” sportot, annak legtöbb összetevőjével, jellemzőjével együtt. Józan ésszel nincs ezen mit keseregni, bár a sport mai megítélésébe a kritika és a nosztalgia is bőven belefér.
Az eltűnés költői novellája a Hó, a „havas meccsek” hója. „A nagy fehérségben nyoma veszett a labdának…” Hóhátvédek állják az ellenfél támadóinak útját, minden gólszerzési próbálkozást fagyosan meggátolva. A legutolsóként említett esetben egy volt fradista kapus meg egy védőjátékos ikerpár egyik tagja gyúrja a hulló téli csapadék leple alatt a kikezdhetetlen hatásfokkal védekező pápai hó-bekkeket a paksiak ellen. „…a trükkre ugyan napfény derült” (nyilván elolvadtak a hó-hátvédek), mégis elsimul az ügy, s az író csinálhat kasszát a vendégszövegesen idéző, literalizált befejezéssel: „Senki nem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a sípszó: érted szól.”
A fokozott irodalmiasság már sejtetett és konkretizált példái mellé kerüljön még ide az Ajándék, a kezdőkörben egymásnak régi és új irodalmi remekműveket (Anna Karenina, Tatárpuszta, Mándy Iván friss novelláskötete stb.) ajándékozó sportemberekkel. Van úgy, hogy nem a labda tűnik el, hanem a labda babonázta labdakergető. „Kárpáti Péter nem jelent meg többé a Sopron edzésén, sőt, a városi lakóhelyéről is elköltözött. Soha nem érkezett róla már híradás.” Eltűnhet az Összetartozás-ban Nyilasi Tibor is, a Ferencváros hetvenszeres válogatottja, 2011. március 21-én (annyi beszélő dátum, például Augusztus huszadika mellett még egy: a tavasz első napja), miután jól kisírta magát a Lónyay utca és a Török Pál utca sarkán, talán csak a vörös téglás iskola edzőterem-pincéjéből feláramló szag beszippantásától rezignációba bódultan. Miért is? Mert – olvassuk – Nyilasi „Egészen pontosan ott volt egyszerre minden egyes öltözőben, ahol valaha is megfordult. A szagban pedig ott volt a gumistoplik szaga, a bőrlabdák illata, ott volt a lekopott öltözőpadok savanyú párája, a gyúrópadok töredezett bőrborításának a szaga, a vizes törölközők lehelete, az alumíniumstoplik hidegsége, az ificsapat öltözőjének mészszaga, a Fradi-öltöző bemelegítő-krém szaga, a frissen nyírt fű illata, az Austria Wien kesernyés, patikákhoz hasonlatos levegője, a Népstadion enyhe dohszaga.” Nincs ebben semmi hihetetlen, sőt. Tanúnak jelentkezem. Abba a vörös téglás iskolába jártam. Az utóbbi években, a buszmegálló felé tartva, az öltözőgőz sávján átkelve magam is többször eltűntem. Pedig nem voltam hetvenszeres válogatott focista. De minden szememmel látom egykori tornatermünket, s érteni vélem, miért mondja egy segítőkész bevásárló asszony érdeklődésére – „De most már jobb?” – a könnyeit felszárító Nyilasi – Kőrösi Nyilasija –, leküzdve a sírást: „dehogy jobb”; „Most sokkal rosszabb”.
Az utolsó meccs a Blaha című (hátulról a harmadik) novellában az általános eltűnés (talán: letűnés) könyvévé is transzponálódik – és mégsem azzá. A hajléktalanoknak a forgalmas útkereszteződésben megvívott hosszú meccse (egyik kapu a Keleti pályaudvarnak, másik az Astoriának háttal), e nagy rangadó után „Néhány perc, és eltűnt mindenki a térről. | Elvitték a padokat, a szatyrokat, kiürült az aszfalt. | Illetve dehogy ürült: jöttek a négyes és hatos villamosok, a hetes busz, az autók. Zúgott és zakatolt a város, esti csúcsforgalom volt, sietett mindenki a dolgára, mint bármikor máskor.” Doktor Varsányiné sosem hagyja magára Budapestet.
Az olvasóban nem ok nélkül támad az érzet, hogy a mellérendelő szerkezetű novellafüzér a reméltnél kevésbé dúsítja magát összetettebb tartalmak irányába. Azaz bárhol nyitjuk fel a kötetet, mindig ugyanott tartunk. Kőrösi az előrejátékban sikertelenebb, mint az oldalpasszban. Előkészítetlen zárlatapplikációk ejtenek zavarba – „Hiába, a hozzáértők mindig is tudták, hogy a labdarúgásból nőhet ki az igazi forradalom” (A fekete salak). E kifogások azonban csak részben róhatók fel (már csak azért is, mert nem bizonyos, hogy egy effajta munkának feltétlenül tartania kell valahová). Az ismétlések (a fényképeken végigpattogó labdaképpel együtt) egyre inkább körbefonják, értelmezik a fő tárgyat, magát a labdát (a labdát, „mint olyat” – a sportújságírással kacérkodó ifjú Albert Flórián majdnem ötven esztendeje egy rádiónyilatkozatában nevezte meg, írta körül ekként a játékszerét). „Mindig az a labda. | Mindig az a rohadt labda” – alighanem ez is az emberi lét legfontosabb (mert behelyettesíthető, tovább alakítható) mondatainak, mondatduplumainak egyike (Utcák-terek bajnokság); itt azzal a keményebb fogalmazással, amely nagy néha a futballjátéktól, meccstől, szurkolástól nem idegen, e könyvben mégis szervetlen káromkodásba – létkáromlásba – vált át. Az ember, aki című rövidtörténet Király Kálmánját a szurkoló brigantik, a stadion brutális suhancai állba rúgják, fogait kiverik (senki ügyet nem vet a súlyos atrocitásra), gyógyulása közben a korábbi lagymatag szurkolóból mégis megszállott lesz, mert rájön: „…a pályán, a meccs folyamán, mi több, az egész stadionban egyetlenegy valaki van, akire mindenki figyel: a labda”. A megszemélyesítésnek köszönhetően (aki) lelket lehel a labdába a szöveg.
A labda az, aki a pályán állandóan egyik helyről a másikra tűnik („a legtöbbet futó játékos”, mint mondják), akinek Telstar modellje helyébe más modellek tűnnek, aki folyton eltűnik és el is tüntet, aki akár tüntetésre késztet. De.
De e tűnés: telés. A telés: múlás. Végül is nem a labda, hanem – és ez a tényleges epikai mozgástere – az idő könyve Kőrösi Zoltán új novellaciklusa. Magyar idő magyar múlása, a stadion nagy óráján vagy játékvezetői stopperrel mérve. Az izgalmas, tarkabarka felszín eseménytörténete mélyén színtelenné némult csend- és figyelemtörténet húzódik. Hiszen az utolsó előtti írás, Az egyik utolsó meccs a futballból, a futballpályáról kiindulva a teremtés ellentettjeként értelmezhető vidéki világvégét vizionálja, Csoór (?!) határában a csoóri apokalipszist – „…amíg játszottak […], odagyűlt mindenki. | A vadak és a háziállatok, az emberek és a madarak” – és „Hazám, hazám, te mindenem. | Nem kiabáltak, nem szurkoltak, de figyeltek, hogy egyetlen mozdulatot se mulasszanak el”; és – a legvégén, a könyv legvégén,
a Mérkőzés legvégén „…a hegyoldalon ott ültek
a nézők, akik nem is tudják, múlik velük az idő vagy sem.
| Múlik”.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Egy partdobást sem. Vagy gólokat és öngólokat, számtalant, a nem csak piros-fehér-zöld végtelenségig…