Schneller István

TALÁLTAM EGY KÖNYVET

Batár Attila: Az emberi tér.
Válogatott tanulmányok
Terc Kft., 2010. 260 oldal, 2500 Ft

Batár Attila huszonhárom különböző építészeti-urbanisztikai témájú írást, rövid cikket és interjút válogat össze kötetébe. Eltűnődhetünk, hogy mi teszi ezeket az írásokat a térről szóló kötetté, vagy másképpen feltéve a kérdést, mi fűzi fel egy vezérfonalra ezeket az írásokat. Magától értetődő lenne a címből kiindulva azt feltételezni, hogy a tér. Hiszen a cím irányadó lehetne, de úgy hiszem, mégsem lenne helyes a kötetet egyfajta sajátos batári térelméletként felfogni, hiszen például az írások címében egyetlenegyszer sem fordul elő a tér szó, mint az építészet által létrehozott legfontosabb közeg, és nem is válnak a különböző síkokon kifejtett írások egyfajta rendezett elméletté.
Szó van itt építészetről, épületekről, vízről, hidakról, hangok és tények játékáról, városi formákról, sőt regionális léptékű városokról, de kevés szó esik a TÉR-ről magáról vagy a tér különböző szintű meghatározásairól. Vagy mégis? Hiszen mindazok a dolgok, amelyekről szó esik, épületek, hidak, lépcsők, városok, városrészek, térbeli alakzatok, valamiképpen helyet foglalnak a térben, alakítják térbeli világunkat. Persze mindez természetes is, hiszen minden, ami van, sőt mi magunk is térbeli kiterjedéssel rendelkező alakzatok vagyunk.
Mindez persze kevés lenne ahhoz, hogy a kötet címében a tér legyen hangsúlyos, de olvasva az írásokat rájövünk: egyáltalán nem mindegy, hogy a dolgok térbeliségének magától értetődőségét miképpen fogjuk fel, illetve értelmezzük. Batár Attila írásait a különböző térbeli helyzetek érzékelésének, értelmezésének sajátos módja fogja össze. Az a közvetlenség, ahogy a tér érzékelését, tapasztalását szavakba önti, anélkül, hogy akár a vulgaritás síkjára süllyedne le, akár az absztrakciók világába lendülne át. Batár Attila szépen és közvetlenül ír a térről, és tulajdonképpen nem is hangsúlyozza külön, hogy ő most éppen a térről ír, csak teszi mindezt egyfajta természetes magától értetődőséggel.
„Amikor a nap lebukik, a téren meggyújtják a lámpákat, és kivilágítják a templom árkádsorait…
A nappal sötét felületek – ilyen például a mennyezet, az ívek belső fele – fényben élnek, más elemek meg éppen most kerülnek árnyékba…”
– írja például
A St. Sulpice fényei és árnyai című írás befejező részében, szinte költői képekkel festve le az éppen érzékelhető térhatást.
Az érzékletes leírás hangja természetesen megváltozik, amikor város vagy régió léptékű leírások következnek, de a közvetlenség vagy legalább az arra való irányultság ekkor is megmarad.
Azoknak, akik túlságosan is a telekommunikáció vagy a virtuális valóság bűvkörében a város haláláról beszélnek, figyelmeztetőül hangozhat a mondat a város valós térbeli világának szükségességéről: „Virtuális valóság, ami azonban csak akkor lehetséges, ha valamilyen fizikai fal, ernyő stb. is jelen van. Minden szimbólum csak valamilyen valóságos építészeti térben hozható létre, s minden esetben, még ha áttételen keresztül is, valamilyen valóságot közvetít” – írja Városi formák ma és holnap című írásában, majd később nagyon egyszerűen megfogalmazza a lényeget: „Az ember továbbra is keresi a közvetlenül átélhető, hallható és ízlelhető élményeket. Ez az igény továbbra is fenntartja a várost.”
Batár Attila bízik a város jövőjében, de jól látja, hogy a város, különösen a városi lét megrázkódtató változásokon esik át, s ezek a megrázkódtatások a legkülönbözőbb, ma még kiszámíthatatlan eredménnyel járhatnak. Amikor az ókori városok maradványain létrejöttek a középkori Európa városai, vagy amikor a kézművességen alapuló középkori város az ipari forradalom nagyvárosává vált, az élet, de különösen a városi élet radikálisan megváltozott. Valami hasonló méretű változás zajlik ma is, amikor kialakul és dominánssá válik a korszakra jellemző várostípus, a regionális város.
Hiába minden védelem, ami a város külső formájára vonatkozik, csak a változás az állandó, az átalakulás elkerülhetetlen. Minden azonban új városi sűrűsödések kialakulásával, a térbeli közelség igényeinek nem megszűnésével, hanem átalakulásával jár. A változások nem kerülték el a történelmi belvárosokat sem. „A legszembetűnőbb változás a történelmi városrészben történik, ahol a régi épületeket felújítják, homlokzataikat rendre lemossák, helyreállítják, hogy a restaurált város
a harmonikusnak ítélt múlt illúziókeltését szolgálja. A régi negyedek építészeti hagyományokat bemutató múzeummá válnak. A régi lakók kiköltöznek, s helyükbe lépnek a turisták, akik a hagyományos városban a megkövesedett és szemlére kitett múltat keresik fel”
– írja.
Az átalakulások végeredménye tehát kiszámíthatatlan. Batár inkább kérdezi, mint állítja, hogy lejárt az utópiák korszaka. Nem tervezzük vagy nem akarjuk tervezni a jövőt. A város nemcsak az időben, de a térben is áttekinthetetlenné válik. Ugyanakkor „Nem igazolódik be az a feltételezés, hogy századunkban a város eltűnik, mert az az új városforma, amelyet regionális városnak nevezhetünk, a hagyományos várostól eltérő jellemzők ellenére is ellátta a várostól elvált, megszokott feladatokat. Ezért inkább a város típusváltásáról beszélhetünk” – írja a már idézett Városi formák ma és holnap-ban, talán legátfogóbb írásában.
Tanulmánya csak látszólag foglalkozik formai kérdésekkel, lényegében tartalmi – a város működésével, életével – kapcsolatos kérdéseket feszeget, és hitet tesz a város vagy inkább a különféle várostípusok újjászületése mellett.
A várostípusok közül kiemeli a regionális várost, amelyet a jövő meghatározó várostípusának tart. Ezekről a városokról szól másik urbanisztikai témájú nagyobb lélegzetű írása, a Regionális városok című, amely igen sok megállapítása tekintetében átfedésben van az előzőekben elemzett Városi formák ma és holnap cíművel.
A mai és holnapi városokról mondottak itt három konkrét város bemutatásával egészülnek ki. New York, Párizs, Berlin korunk emblematikus városai, mindazzal együtt, hogy más és más pályát járnak be. Az általános következtetést Batár itt mintegy összegzésül, előző – már idézett – írásával egyezően vonja le: „A fent leírt tapasztalatokból, a regionális városok rendszeréből három új következtetést vonhatunk le: a visszaáramlást a régi központi városnegyedekbe, a történelmi városok múzeummá válását és a többcentrumú városok kibontakozását.”
Ezeket a jelenségeket vizsgálja a három világváros példáján keresztül. Valóban ez a három város, amely leginkább megmozgatta a várossal foglalkozók fantáziáját az elmúlt évtizedben, s valóban ezek a városok azok, amelyek a városiasság mai imázsát számunkra legnyilvánvalóbb módon megjelenítik.
A tanulmányok látszólag szenvtelen leíró hangneméből a felületes szemlélő arra következtethet, hogy Batár semleges krónikása, elmesélője a lejátszódó folyamatoknak. Mintha nem akarná értékelni, hogy mindaz, ami történik, milyen irányban halad. A figyelmes olvasó azonban rábukkan az értékelő Batárra is. A szövegekben elszórtan, de rendszeresen megjelenik egy igen éles hangú felhívás. A nyugodt leíró hangnem – itt látszik – megtévesztő, nem is ritkán felszínre bukkan az erőteljes kritikai hang: „Hatalom ellen hatalmat kell felsorakoztatni, hogy a lakók akaratukat érvényesíteni tudják a beruházókkal szemben. Csak ebben az esetben lehet remélni, hogy újabb épülettömbök helyett zöld foltok is keletkezzenek a városban” – írja Regionális városok című írásában. (103.)
Szintén radikális a kritikai hang a hatalom és látszat világával szemben: „Hol voltak azelőtt az irodák? Kevesen is voltak, vagy a gyárak közelében. Most mindent eluralnak. Mindenkiből tisztviselőt csináltak… És mind egymás közelébe akar kerülni… A személyes kontaktus ugyanolyan fontos maradt, mint annak előtte… A vezetők látni akarják a nekik dolgozókat… és ugyanolyan fontos, hogy mindenki tudja, lássa, hogy milyen nagyszerű intézményről van szó… Presztízskérdés lett a város irodanegyedében dolgozni, pompás épületekkel büszkélkedni. Ennek semmi köze sincs a munkához. Legalábbis közvetlenül nincs. Csak a látszathoz.”
Hasonlóan kritikus a hangnem a városi rekonstrukciókkal kapcsolatban is. „A város nemcsak múzeumvárossá alakult, ahol az épületek múzeumi tárgyak, hanem irodaépületeivel üzletemberek, politikusok, nemzetközi események, intézményekre jövők találkozási helyévé is vált… Ezért a város kirakja áruit, mutogatja magát, hogy idecsalogassa az idegeneket. A látogatók jelenléte tovább alakítja a város struktúráját és karakterét” – írja Párizzsal kapcsolatban.
A közösségi stratégiák hiányát látva szintén nagyon kritikus: „Napjainkban a magánautó használata még mindig egyre jobban fokozódik. A lakosság nem hajlandó lemondani az egyéni megoldásról, a saját kocsi igénybevételéről… Amerikában a kocsivezetők kétszer annyi távolságot tesznek meg kocsijukkal, mint az európaiak, egyrészt, mert a benzin ára fele az európainak, másrészt jobban hozzászoktak ahhoz, hogy mindent kizárólag egyénileg oldjanak meg, így még a szomszédoláshoz is magánautót használnak” – írja például A kommunikáció felgyorsulása, zéró autóforgalom című írásában.
Már ennyi idézetből is látszik, hogy Batár nagyon is kritikusan szemléli a jelenlegi világhelyzetet. Kritikai hangja mégsem rossz értelemben prófétai. Nem ostoroz, nem fenyeget világvége-látomással, de figyelmeztet, majdnem szelíden, arra, hogy hatalom, presztízs és látszat vált a mai városépítés motorjává, és mindezekkel szemben az egyéni megoldások keresése vált uralkodóvá!
A város pedig par excellence közösségi termék. Batár a létező jelenségeket írja le és szemléli kritikusan. Ritkán vállalkozik arra, hogy megmondja, mit is kell csinálni. Ugyanakkor Budapestet láthatóan szerető aggódással szemléli. Itt az is kiolvasható, hogy mit tartana jónak. A mára elharapódzó jelkívánással szemben leszögezi: „Nem hiszem, hogy a városnak több monumentális épületre volna szüksége. És egyáltalán nem hiszem, hogy ebbe a városképbe éggel kacérkodó tornyokat kellene építeni. Miért lenne a városnak igénye függőleges figyelemkeltőkre… Ma már egyre többen jogosulatlannak és elavult gondolatnak tartják a magasházak építését. De az üzleti szempontok, a nagyravágyás, mások túlszárnyalásának vágya ma is ébren tartja az égre törés gondolatát…” – írja Tabula rasa, konzerválás vagy átépítés című – lényegében Budapestről szóló – írásában.
Budapest vonatkozásában a megvalósult állapotokkal szemben is erőteljesebben megjelenik a kritikai hang: „A rombolás újabb kori ismétléseként épül a Corvin sétány. Ahelyett, hogy az épülettömegek között szabad levegőt adó, a környéket kiszolgáló, organizáló térváltást és parkot teremtettek volna, egy sehová sem vezető út jön létre napjainkban…” Itt kell megjegyezni, hogy a helyzet még ennél is rosszabb, mert mi már tudjuk, hogy az út nem sehová, hanem egy szokásos bevásárlóközpont belsejébe vezet.
Batár Attila a kritikai észrevételek mellett alapvetően úgy gondolja, hogy az ördög a részletekben lakik. Ír a Bajza utca színesztéziájáról, lépcsőkről, a város hang- és fényművészetéről. Sőt, egyedi épületekről is.
Látszólag esetlegesen választ ki három építészt, három művet: Renzo Pianót, Nagy Bálintot és Daniel Liebeskindet. Bár e válogatás nyilvánvalóan függ a személyes kapcsolatoktól és az egyéni érintettségtől, mégis összeköti a három művet valami. A feladat szokatlanul komplex megközelítése. A szokatlan megközelítés szokatlan, de még inkább többjelentésű eredményt okoz. A tér különös kibontását a helyszínből és a történetből. Így kapcsolódik az egyedi épületekről szóló írások füzére a kötet komplex megközelítésmódjához.
Végül: nem hallgatható el néhány kritikai észrevétel. A kötet kevésbé kiegyensúlyozott, mint Batár Attila korábban megjelent Láthatatlan építészet, valamint A történelem mint tervező című könyvei. Az egyes alfejezetek elhelyezkedése, súlya, szerepe némi esetlegességet mutat. Hiányzik a vezérfonál kifejtése, az egyes részek egymáshoz való viszonyának értelmezése. A legfájóbb ugyanakkor a nyelvi probléma. Batár Attila eredetileg magyar nyelven írt írásai nyelvi szempontból is kiválóak. Stílusuk szinte irodalmi, mindenesetre olyan építészeti-urbanisztikai leírások, amelyek érzékletes konkrétság és átfogó elvonatkoztató képesség birtoklásáról tanúskodnak. Korábban idegen nyelven megjelent írásainak fordítási színvonala ugyanakkor igen vegyes. Különösen csapnivaló néhány francia nyelvből fordított írás, ahol látszik, hogy a fordító egész egyszerűen nem érti, hogy szakmailag miről van szó, például a Bas-Montreuil címűben. Figyelmesebb válogatással és szerkesztéssel elkerülhetők lettek volna ezek a hibák.
A kritikai megjegyzések ugyanakkor eltörpülnek a kötetben megjelenő friss szellemiség, a szokatlanul közvetlen és érzékletes stílus és
az átfogó urbanisztikai-építészeti mondanivaló mellett, amely a hazai szakirodalomban ritkaságnak számít.