Imreh András
A KÖLTŐ
Lator Lászlónak
Dél. Hallja a harangot.
Már órák óta ül.
És egyszerre beugrik,
mintegy véletlenül,
hogy is kezdje a verset.
Most megvan a fonál,
elkapta, nem ereszti,
ír, ír. Iszik, föláll,
visszaül és tovább ír.
Nem tudja, hogy állt az előbb.
Végre lát. Látja Tróját,
ott van, maga előtt
a hajóhad, a harci gépek,
a teljes akháj sereg:
Patroklosz, Hektór, Akhillesz,
a sátrak és szekerek,
kockák, serleg borok,
egy kettétört aranyérem,
20 106 ember,
két légy egy dárdanyélen.
Valamiért a várat
Schlossburgnak képzeli,
de tudja, jól van ez így,
a lényeg az emberi
Trójában, Bécsben, akárhol,
tértelen és időtlen –
nem számít tér, sem idő.
És ír, csak ír dühödten,
most Aeneasról ír,
nyakában az öreg
Ankhiszésszel. Csak ő
tudja, milyen beteg,
elesett. Az esőtől
csúszik nagyon a föld.
Vinné, kórházba vinné,
elesik. Próbálja föl-
emelni. Képtelen.
Liheg. Az a tekintet
örökre beleég.
Ráadják, mint egy inget. –
Most átveszi az ingét,
később nem érti, miért, de
nem törődik vele.
Sokat olvasott, de megérte:
térképeket, névmutatókat,
szakkönyveket – miért?
Alig pár versszakért, de
minden mindent megért,
mert minden a helyén van,
és minden kiderült.
Kész. Leteszi a tollat.
Halálosan kimerült.
Mennyi telt el azóta?
Évek, évezredek,
de legalábbis órák.
Megnézi. Negyed egy.
