Kőmüves Klára

KÉZ KEZET MOS

Minden, mi végtelenné válik, felkutathatatlan,
részeiben megtalálható talán a nagyban, de ízét
veszíti, akár sóbányákban kristálycukorszemcse,
végül minden belealakul az elvárt többletekbe.
Ha cseppnek képzelem magam – egy csapból
folydogáló árva cseppnek, ami gyorsan elszalad
s a ház előtti kispatakba tér, már az Ipoly barátja
inkább, mint sajátom – a folyó sosem volt enyém.

Néha úgy érzem, egy pillanaton múlik megúszni
a bármit, elpárolgok, nyakába ránt az utcát látott
felhő, a hegytetőn teremtőset játszhatok, míg el
nem fúj a szél, vagy egyszerűen nem hallgatok
arra, amiről mesél. Lecsapódom inkább, a hegy
csiklandós gerincén várjatok, ha megnyitják a
gátat, hazaszaladok. Átszűrnek, akár idegent a
bámuló szemek, de nem bánom, ha szerencsém
lesz, még egyszer önmagammal moshatok kezet.