Darvasi László

EGYÁLTALÁN NEM KRITIKA,
JÓVAL INKÁBB NEKI

Kántor Péter: köztünk maradjon
Magvető, 2012. 120 oldal, 2990 Ft

Azon a júniusi estén, a Magvető szokásos könyvheti premierjén, ami szokásosan a Radnóti Színház lelkes és hűséges közönsége előtt tartatik évente, A dolgok neheze című versét olvasta föl. Borzongató élmény volt, zsebkendőért kotorászott mellettem egy középkorú nő, végül csak elcsöppent az orráról a könny. A bemutatkozó könyvnek – vékony kis fekete kötet – ez a címe: köztünk maradjon.
És ahogy írom ezt itt, előbukkan egy másik élményem is, éppenséggel a Nyitott Műhelyből, amikor is Kálmán C. György beszélt a költőről gondosan, értőn és odaadással. Meg persze Dés László fújt, így recseg a szív, így. Azon az estén az egyik barátom, Kántor Péter máskülönben régi és avatott ismerője, odahajolt hozzám, és azt súgta, ebben tiltás van, ebben a címben: köztünk maradjon.
Kicsit elcsodálkoztam, mert a köznyelvi fordulat inkább enged következtetni bizalmaskodó közelhajlásra, bennfentességre való csábításra vagy valamiféle ismeret, tudás, pletyka, kósza hír bizalmi fölosztására, nem pedig tiltásra. Korlátozásra talán igen, de a korlátot mi magunk eszkábáljuk, és a korlát a többieknek szól. Hogy tudjuk, de pszt. Oké, oké, értjük a dörgést. Te is tudod, én is tudom, de azért tudjuk csak mi ketten. A játék azonban az, hogy ennél többről van szó. Mintha máris Kántor lírájának, jóllehet még mindig csak a címnél téblábolok, a többrétegű jellemvonásához érkeznék, ahhoz a sajátossághoz, ami éppoly megtévesztő, mint megejtő. Szóval hogy a dolgok neheze. A drabális Kristóf a nyakába vesz egy gyereket, egy olyan kicsi, semmi se dolgot, hogy átvigye oda, a túlpartra, mint például a szerelmet, mint egyebeket, és aztán persze megérti, hogy miféle nehezéket vett a nyakába.
A „maradjon köztünk” kérése leginkább a van és a lehetséges megszólítása, a lépkedő, szórakozottan ballagó vagy ordítva masírozó élet kérlelése, aminek mi mindahányan birtokosai vagyunk, közös kis árnyékföldesurak a világi bérszámfejtésben, maradjon meg nekünk, szól hozzánk, face to face Kántor ezzel a címmel, amihez ragaszkodni lehet, ami a fontosság elemi igényével bírhat, ami nélkül már nem, de amivel még mindig, igen. Maradjon köztünk egy szó, titok, emlék, hírlelés, tartozzon hozzánk, ahogyan tudunk róla, hogy emlékezünk rá, és az emlékeinket gondozni fogjuk, mint a nagyanyánk sírföldjét a ferde ecetfák mellett. Maradjon meg köztünk, ami tagjaivá tesz egymásnak, rokonnak, barátnak, társnak, polgárnak. Maradjon köztünk a múlt, maradjon köztünk – jó, ne vesszen el egészen –, ami van, például a szürke mosta pesti táj, az egykori életekkel eljátszó lakások ódon léghuzata, a mozdulatok nyomában táncoló por szikrázása.
A hiány. Az átkozott, nem múló fejfájás. Maradjon meg, ami a másikhoz vezet. És az is maradjon meg, ami hozzám vezeti a másikat. Meglehetősen fellengzős sorok ezek, készséggel belátom. Mégse bánom, ha már így alakult, mert éppen ebben a belátásban, pontosabban egy hasonlatosan patetikus megengedés alkalmában észlelném Kántor költői különlegességét. Amikor az értelmezés tétova vagy akarnok mozdulatsorával magyarázat tárgyává igyekszem tenni ezt a költészetet, amikor a lényegét mazsolázgatom, írom le, próbálom, úgymond, kitenni a kirakatba, tulajdonképpen csodás kis közhelyeket, könnyű bérlésű sematizmusokat és ezerszer látott, tipp-topp paneleket sorakoztatok egymás után. Mosoly. Hogy mennyire mosolygok ezen. Bólogatás. Haj, hogy bólogatok ezen. Mint aki tudja, megtudhatta, mi marad köztünk.
A csapda az, hogy egyszerre köztünk maradt valami, igen, oké, ami kimondva semmi, tudva meg minden.
Azt mondtam egyszer – így vélekedtem – valakiknek, barátoknak, hogy Kántor nagy költő, és a lírája nagy költészet. A jelenkori magyar líra élvonala, kiemelt eseménye. Tartom is ezt, hogyan is ne, mint aki biztos a nyerésben, maradjon köztünk, jobb híján tartom, hozzávetőleg tartom, egy könnyeden odavetett módosító szó beiktatásával tartom, mintegy mellékesen tartom, és persze azért tartom, mert lényegében, erre jöttem rá, nem tehetek mást. Így van. Ez nem sok. De kevés. Vagyis rengeteg. Ennyit tartani. Ahogy a profán, végeredményben, himnikus üzenet lesz, miközben nem és nem enged az intellektuális csábulásnak, sem a szürreál csinnadrattás kalandjának, nem enged a fogalmiság oly kifizető lírai maszkabáljának. Merthogy mit csinál a festő Freud kapcsán a szerepverseiben. Hát épp az ellenkezőjét csinálja. A brutális lélekfröccsenések magyarázata pontos, nyugodt, egyszerű. Hogyan és mitől lesz egy ilyen kép. Csak úgy elmondja. Az irreális mellé úgy helyezi a reális magyarázatot, olyan magától értetődő módon, hogy ámulok. Nahát, kérlek, tényleg. S mégis milyen furcsa azt mondani, hogy mindeközben roppant fegyelmezett. Ez egy nagyon fegyelmezett séta, egy fegyelmezett ballagás a kezdődő emberi őszben, az élet folyamatos tanulásában, ez egy nagyon fegyelmezett beszélgetés. Vagy kerékpározás. Amibe néha azért belesétál, gondolom, műbőr retiküljét lóbálva, a félvak öreg néni. Vagy máris kettő. Kántor úgy beszél, hogy soha nem hangos. Meg úgy is beszél, hogy elhiszed, hogy helyetted is mondja éppen. Úgy figyel, hogy azt te is láthatod, talán láttad is. Ez az, ami köztünk marad.
Beszélgetős líra az övé, a beszéd hétköznapi alkalmát forgatja és alakítja, elmondom neked, te elmondod nekem, így és így. Keresetlen és közvetlen, már-már dísztelen hang, hanem ám úgy használja a publicisztikusat, mint alig kevesen, s amibe mások versei oly sokszor rokkantak már bele. Az is titka, hogy az övé miért nem, mert persze sosem. Kántornál a verstér reláció, egymás mellé rendelések, függő és szolidarizáló gesztusok sokasága.
Közöm hozzá, viszonyom hozzá, vice versa. S ez ágas-bogas, sokszálú relációt úgy kezeli, mint nyugodt, bölcs, kissé rezignált sebész a testi rendszert. Mikor varrom el. Mikor nyitom meg. Hát persze. Ez a szív, kérlek, dobog. Máj, némiképp duzzadt, nemdebár? Így néz ki a tüdő, édes öregem, kevesebbet kellene nikotinozni.
És aztán letisztítja. Kántor Péter a verseit szinte mániákusan letisztítja. A letisztultság pedig az, amikor nem az a kérdés, tudhattam volna-e másképp, hanem hogy így tudom, és ez van. Ennyi van.
Konzervatív költő? Ódivatú? Ha és amennyiben, én ezt nem tudom. De azért nem árt észrevenni, hogy mennyire rokon például Kukorelly hasonló indíttatású lírájával, hol konzervatív, hol nem, egyébként meg nézőpont kérdése. Hogyhogy nem, a lírai antihősök hősökké válnak a szépen megterített boncasztalon. Persze, akadt már ilyen és ehhez hasonló hang a magyar költészetben. Jövünk a daltól, mint formától. Jövünk Szép Ernőtől, a megkerülhetetlen Tandoritól. De Kántor lírája további távlatokban is értelmezhető. Mert az újholdas félistenek hangját is oldja, de egyáltalán nem hígítja. Tárgy, föld és empíria közelbe vonzza az Auschwitz utáni szó túlélői pózba dermedt, kristálykemény alakját. A világszél sepregette csillagközi metaforikusságot elbeszélői egyszerűséggel vegyíti.
S lenne még egy tündéri jellegzetessége ennek a költészetnek, amit hirtelenjében a kérdezni tudás poétikájának neveznék. Tudjuk, a kérdés mint lírai tett mekkora dolog. A magyar költészet tele van ágaskodó, nagy kérdésekkel, nem is sorolom. A közelmúltból Orbán Ottó és Petri tudott így kérdezni, csakhogy amíg e két nagyágyúnál a kérdés teátrális – sokszor antiteátrális, de teátrális mégis – gesztus volt, addig Kántornál a kérdés szervezőerő, a kérdés működtetőerő, a kérdés olyan, mint a vér, a vers hámszövetének alagútjaiban visz ilyen-olyan éltetőerőt. Én azt tanultam tőle, hogy nem a válaszért kérdezünk. Hanem mert szabadabbak leszünk általa.
És ez maradhat köztünk is, akár.
Maradjon köztünk, hogy kinél a nyers erő, kinél meg az intimitás ereje van.