Bartha Judit

NYOMOZÁS EGY KÉZIRAT ÜRÜGYÉN

Pszeudo Kierkegaard: A megfordult világ.
Ismeretlen Kierkegaard-kézirat

Közreadja Gyenge Zoltán
Kalligram, Pozsony, 2012. 205 oldal, 2900 Ft

„A szokásos kritikai hagyományt követve, mely szerint a névtelen recenzens köteles megadni minden szerző nevét, aki elhallgatta azt, tudatjuk, hogy a szerzőt [Gyenge Zoltán]nak hívják, és [filozófiaprofesszor Szegeden].” Jean Paul a Fantáziadarabok Callot modorában (1814–1815) című zenei elbeszélésekhez írt, 1813-as előszavában e szavakkal leplezi le a mű névtelen szerzőjének inkognitóját. Persze a szögletes zárójelben lévő beszúrások nélkül, amelyek helyén eredetileg a „Hoffmann” név és az a korabeli zeneértő közönség számára nem mellékes információ állt, hogy az azonosítandó személy „zeneigazgató Drezdában”.1
Az álneves vagy névtelen szerzőkkel, szerkesztőkkel, kiadókkal való manipuláció, vagyis a pszeudonimitás és az anonimitás, amely szinte automatikusan maga után vonja a szerzőben rejtőzködő szerzők és a talált kéziratok kínaidoboz-szerűen egymásba rakosgatható játékát, kedvelt fogás volt a romantikában. Szívesen alkalmazta szépíróként E. T. A. Hoffmann mellett Jean Paul is, csakúgy, mint Horace Walpole, Edgar Allen Poe, Jókai Mór vagy akár Søren Kierkegaard.
Kierkegaard, bár a német romantika kritikusaként komoly bírálatnak veti alá a pszeudonim szerzőséget, művei nagyobb részét, jó (poszt)romantikus szerző módjára, álnéven publikálja, s csak kisebbik részét látja el a saját nevével, az előbbieket egy esztétikai, az utóbbiakat pedig egy vallási tervezet részének tekintve. A pszeudonim művek sorát a Vagy-vagy (1843)nyitja, a fordulópont az addigi pszeudonimeket mintegy „hivatalosan” leleplező Lezáró tudománytalan utóirat (1846), a lezárás pedig az álnévhasználatra külön figyelmeztető, Anti-Climacus néven megjelentetett vallásos mű, A keresztény hit iskolája(1850), amely a szerzői szándéknak megfelelően már csak formálisan tekinthető pszeudonimnek.
A megfordult világ tehát a szerzői név eltüntetésével mindenekelőtt a szerzőség témáját életműve egyik fontos (ha nem is a legfontosabb) mozzanatává avató Kierkegaard pszeudonim műveit idézi meg. Ugyanakkor tudatosítja azt a leghamarabb a XX. század eleji formalista elméletekben megjelenő, majd kisebb-nagyobb csavarokkal a posztmodern szerzőségelméletekben dúló s újabban ismét kevéssé divatos irodalomelméleti felfogást is, hogy nem számít, ki írta a művet: „Mert a szerző maga a mű.” (16.)
A hamisítás deklarált tényét azonban a közreadó (a könyv fülszövegében) irodalomelméleti fejtegetések helyett egy képzőművészeti utalással árnyalja, amely saját helyzetére lefordítva egyfajta önigazolásként értelmezhető: „Han van Meegeren nem egyszerűen hamisította a zseniális holland festőt, Johannes Vermeert, hanem annál többet tett: új kontextust teremtett.”
Ezzel a megjegyzésével nagy dolgot helyez kilátásba. Hiszen a Pszeudo Kierkegaard név alatt közreadott mű (mely a szerző ilyetén megjelölésével azonnal mentesíti magát a plágium gyanúja alól), nem egyszerű másolatok (reprodukciók) sorát kínálja, s nem is pusztán egy adott jelentéstartományba tartozó elemek játékos stílusimitációját (pastiche), akár a komoly megtévesztő szándékot sem mellőzve (hamisítás), hanem feltett szándéka a kiinduló alapként adott jelentésmező kibővítése s ezáltal új jelentéstartományok megnyitása is.2
A közreadó az előszóban csak látszólag cáfol rá erre a fülszövegben ígért jelentésbőségre, amikor az akkurátus dán Kierkegaard-kutatók kifogásait elfogadva, mintegy rásüti saját felfedezésére a „pszeudo” bélyeget: „Szerintük elképzelhető, hogy egy Kierkegaard-rajongó, aki elég jól ismeri a filológiai corpust, a szerző stílusát s talán egy kicsit magát a gondolkodásmódot is – de ugyanakkor egyben elege is van mindebből –, nos, talán egy ilyen utánzó írta ezeket a sorokat. […] Így tartózkodunk is attól, hogy az írást az ő neve alatt jelentessük meg. […] De egyébként is a dánok, akik a kézirat birtokosai, a művet csak »pszeudo« írásként engedik kiadni.” (15. k.) Az új kontextus megteremtését ugyanis sokszor épp ezzel a játékos és a komoly közti ironikus ingadozással éri el.
Gyenge Zoltán pastiche-a a következő eljáráson alapul. A filozófus (Kierkegaard) valóságos biográfiájának és műveinek tematikus és stilisztikai elemeit egy az egyben átveszi, vagy kissé átformálja, vagy hajszálnyival megtoldja, vagy egy folyton bővíthető variációs séma részeként kezeli, majd mindezt beépíti a saját műve főhősének és szerzőjének megtett filozófus (Pszeudo Kierkegaard) művébe. Emiatt mindkét esetben (Kierkegaard-nál csakúgy, mint Pszeudo Kierkegaard-nál) úgy tűnhet, mintha mű és élet egymás tükörképei lennének. Ez az eljárás Kierkegaard-t akarva-akaratlanul is a kora romantika örökösének és a posztmodern előfutárának tekinti, bizonyítva, hogy nála a „bio-gráfia” kizárólag élet és írás egymást dekonstruáló olvasataként értelmezhető.3
Ezt erősíti a vallásos problémákat száműző romantikus-esztétikai tematika pókhálószerű megjelenítése is. Pszeudo Kierkegaard, elődjétől eltérően, még elvétve sem ír „épületes beszédek”-et. Művének középpontjában egyértelműen az erotikának (a Regine Olsen iránti szerelemnek) a művészet oltárán (avagy magáért az írásért) való feláldozása áll, amelynek eredményeként mintegy fellobog az írássá formált élet szenvedélye. Ennek nyomát viseli az egyes fejezetekben például a Vagy-vagy-ból ismert „szerencsétlen tudat” – eredetileg hegeli gondolatának – különféle megszólaltatása (például „a boldog” [34–
43.], „az álmodó” [52–67.], „a kivétel” [95–107.], „a vágyakozó” [108–120.], „a kintornás” [155–166.]); Az ismétlés és aFélelem és reszketés csupán a végtelenben megvalósítható szerelme az ifjú és a lány között (például „a mesélő” [22–33.], „a boldog” [34–43.], „a vágyakozó” [108–120.], „a szerető” [129–138.], „az ismétlő” [167–184.]); vagy a nyárspolgári lét kereteit szétfeszítő, kivételes költői és vallási egzisztencia útja („a kivétel” [95–107.], „a szerető” [129–138.], „a művész” [139–154.], „az ismétlő” [167–184.]).
E motívumok között azonban találunk néhány kevéssé hihető (s emiatt a mű „hitelességét” egészében megkérdőjelező!) elemet is. Az egyik legérdekesebb talán A művész című fejezetben bemutatott problémákat kísérő, Ítélet és lét címet viselő Hölderlin-töredék elhelyezése a Kierkegaard-korpuszon belül (lásd 147.). A pár oldalas töredék, amelyet Hölderlin 1795-ben, jénai tartózkodása idején jegyzett fel egy könyv hátsó borítójára, a könyvvel együtt leghamarabb 1930-ban bukkant fel egy aukción, nyomtatásban pedig csak 1961-ben jelent meg először, Friedrich Beißner stuttgarti kiadásában.4 Pszeudo Kierkegaard, valamikor az 1840-es évek elején, e töredék apropóján fejti ki kora romantikus gondolatait a dualisztikusan felfogott én narcisztikus-egoista, önteremtő-önmegsemmisítő megismerési folyamatáról mint a tudat öntudathoz vezető útjáról. Végső konklúziói az őrületben tetőződő magasabb rendű művészi belátásról pedig már olyan relációkat sejtetnek, amelyek konkrét filológiai bizonyítékait az
E. T. A. Hoffmann-kutatók is bizonyára elragadtatással üdvözölnék. Más tér- és időbeli bukfencek miatt, de szintén nonszensznek tekinthetők például a csonkán hivatkozott Nietzsche- (lásd például 20. és 93.) vagy Marx-párhuzamok (lásd 187.) is a szövegben, ezekre azonban maga a közreadó hívja fel a figyelmet.
Az ismert Kierkegaard-passzusok parafrázisai, variációi és átiratai természetszerűleg előhívnak egy palimpszesztszerű olvasatot is. Időről időre az az érzésünk támad, mintha ez a szöveg nem egyszerűen olyan lenne, mint valamelyik, saját korában publikált Kierkegaard-mű, hanem annak jó esetben az elveszett eredetijével, rossz esetben viszont még a maga idején kidobásra ítélt piszkozatával lenne dolgunk, amelyre az itt közölt írást, papír hiányában, mintegy rámásolták (palimpszeszt).
Ezek után azt, hogy Pszeudo Kierkegaard írása vajon nagy elődje mely korszakát gyarapítja, valóban igen nehéz pontosan megmondani. A közreadó maga is csak annyit jegyez meg előszavában, hogy 1841 és 1844 között keletkezhetett (lásd 10.). Azaz a teljes életművön belül egy igen gazdag periódust fog át, amely valamivel Kierkegaard Regina Olsennel való végleges szakítása és Az irónia fogalmáról szóló disszertációja megvédése után, a közreadó sugalmazása szerint első berlini útja első napjával (1841. október 25.) veszi kezdetét (10.), és Az ismétlő című fejezet időproblematikája, valamint az Utóhang elszórt utalásai alapján nagyjából az 1844-ben kiadott A szorongás fogalma, valamint a Filozófiai morzsák és az Előszó megtervezésével zárul. A fókuszban egyértelműen a három legismertebb, 1843-ban megjelent Kierkegaard-mű (Vagy-vagy, Félelem és reszketés, Az ismétlés) áll, de gyakran felvillannak például a F. W. J. Schelling 1841–42-es, A kinyilatkoztatás filozófiája című előadásairól készített, csak posztumusz kiadott Kierkegaard-jegyzetek gondolatfoszlányai is. Mi sem kézenfekvőbb ennél, hiszen e művek közül kettőt Gyenge is lefordított: az egyetemi jegyzeteket Berlini töredék címen(Osiris, 2001) és Az ismétlés-t (L’Harmattan, 2001, az újabb, 2008-as kiadásban Soós Anitával közösen). Ugyanakkor bekerülnek ide a dán filozófus magyarul nagyrészt még kiadatlan, szintén ebben az időszakban keltezett naplói, jegyzetei, levelei, sőt kevésbé látható módon még a hozzájuk kapcsolódó szakirodalom (köztük Gyenge Zoltán művei) is.
Mi, oly sokszor megszólított „nyájas olvasók” azonban mégis jobban járunk, ha az (ál)tudományos lábjegyzetekkel is megtámogatott szöveg mögött intertextuális poénok sorozatát gyanítjuk. Ennek megfelelően feltételezhetjük, hogy a 2012-ben közzétett opus Pszeudo Kierkegaard „retroprospektív” módon felvillantott pszeudokorszakát képviseli, és éppúgy értelmezhető az intertextualitás fogalmával (vagyis egy szöveg idegen szövegekkel való kapcsolataként, legyenek azok egyazon vagy különböző szerzők különböző művei), mint az autotextualitáséval (vagyis egy szöveg önmagával való belső kapcsolataiként).
Képzeljünk el ehhez egy, a „bio-gráfia” megfelelő pontján elhelyezett kicsinyítő tükröt, amely alkalmas lenne bármely adott képi vagy szövegszerű téma referenciális leképezésére. Ez a (szaknyelven mise en abyme-technikával véghezvitt) eljárás nem egyszerű megkettőzéssel megy végbe (ebben nem lenne semmi pláne, hiszen a produktum semmiben sem különbözne egy ügyes másoló munkájától), hanem sokkal inkább a látottak tartalmának sajátos szempontú egyszerűsítésével vagy épp metaforikus kitágításával hoz létre új tartalmat. Mármost, ha a prospektív tükör az, ami előre tükrözi a még elkövetkezőket, a retrospektív pedig az, ami utóbb tükrözi a már bekövetkezettet, akkor a retroprospektív mindkét irányú mozgást lehetővé tenné: azaz egy rögzített ponthoz képest a korábbi és a későbbi eseményeket felfedve tükrözné a képet vagy a szöveget. A tükrözések ilyen módon valóban mintegy rekontextualizálnák az eleve töredékességében értelmezett életművet.5
Miről van tehát szó jelen esetben? Egy izgalmasan alkalmazott retroprospekcióról. Arról, hogy A megfordult világ közreadója „szerencsés véletlen” folytán rátalál arra a kitüntetett pozícióban lévő kierkegaard-i kulcsműre, amely mintegy kívülről és belülről, előre- és hátrafelé, leszűkített és kitágított, egyszerűsített és bonyolított módon szemlélve-szemléltetve rálátást nyújt az életmű egyik igen jelentős szeletére.
S teszi mindezt, egyelőre a kora romantikus hatást még nem teljesen levetkezve, a reflexió poétikus magasságokba emelő szárnyain.
A kérdés ezek után már csak az, hogy mi lehet Pszeudo Kierkegaard tényleges célja az eredeti szöveg szó szerinti és metaforikus meghosszabbításával: annak cáfolása, igazolása vagy éppenséggel bekebelezése? Jó esetben mindegyik és egyik sem. „Csak akkor bizonyítom, hogy egy írót megértettem, ha képes vagyok az ő szellemében cselekedni, ha anélkül, hogy egyéniségét csorbítanám, képes vagyok lefordítani és sokféleképpen megérteni őt” 6 – írja Novalis a Vegyes megjegyzések című kéziratának egyik töredékében, amelynek nagy részét Friedrich Schlegel Virágpor-töredékek címmel jelentette meg az Athenäum folyóiratban. Helyesebben, írja ezt Schlegel, aki többek közt e fragmentumot is kihagyta a Virágpor-ból, viszont a romantikus együttfilozofálás szellemében a sajátjaként közölte az Athenäum-töredékek-ben.7 Vagy még inkább, írja ezt Jorge Luis Borges, aki a Schlegel által eltulajdonított töredéket a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője egyikihlető forrásának tekinti.8 Vagy talán írja ezt a kierkegaard-i pszeudonimek gyötrelmesen vidám játékát újra megélő és megalkotó Pszeudo Kierkegaard?
A számtalan alakot öltő mise en abyme-oknak épp az a legfőbb sajátja, hogy bennük az egészt a rész ismétli, vagy megtévesztő módon duplikálja, a részről pedig feltételezhető, hogy magában foglalja az egészt, amely tartalmazza. Az önreferencialitásnak ez a módja így elvileg végtelen regresszust indít el. Azaz a megkettőzések révén elért önreflexió csillogó tükörjátékot eredményez, viszonylagossá téve az „eredetit” szüntelenül helyreállítani kívánó olvasatunkat, amellyel akár fel is hagyhatunk – az egyébként a végtelenbe futó nyomozás lezárásának reményében.

 

Jegyzetek

1. Jean Paul: Előszó. Ford. Horváth Géza. In: E. T. A. Hoffmann: Fantáziadarabok Callot modorában. 1. köt. Cartaphilius, 2007. 11.
2. Az itt használt és némileg leegyszerűsített narratív fogalmakhoz lásd Gérard Genette: Palimpszesztek. Ford. Kálai Sándor. Vulgo, 1999. június, 74–82.
3. Joakim Garff hasonló bizonyítást végez el nagyszabású művében, de míg nála a tudományosság, addig Gyengénél az irodalmiság győzedelmeskedik a „bio-gráfia” bemutatásakor. Lásd Joakim Garff: SAK. Ford. Bogdán Ágnes és Soós Anita. Pécs, Jelenkor, 2004.
4. Lásd ehhez Dieter Henrich: Konstellationen. Probleme und Debatten am Ursprung der idealistischen Philosophie (1789–1795). Köln, Klett–Cotta, 1991. 55.
5. A narratológiai fogalmakat Lucien Dällenbachtól kölcsönöztem: Intertextus és autotextus. Ford. Bónus Tibor. Helikon, 1996. 1–2. 51–66.
6. Novalis: Vermischte Bemerkungen und Blüthenstaub (29. fr.). In: uő: Novalis Schriften. Die Werke Friedrich von Hardenbergs. 2. köt. Das philosophische Werk, I. Szerk. Richard Samuel és mások. Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz, W. Kohlhammer, 1981. 424.
7. Friedrich Schlegel–August Wilhelm Schlegel: Athenäums-Fragmente (287. fr.). In: Friedrich Schlegel: Kritische Schriften und Fragmente [1798–1801]. Studienausgabe. (Szerk. Ernst Behler és Hans Eichner.)2. köt. Padernborn–München–Wien–Zürich, Ferdinand Schöningh, 1988. 132.
8. Lásd Jorge Luis Borges: Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője. Ford. Jánosházy György. In: uő: Válogatott művei, I. Európa, 1998. 32–44., itt: 36.